Egy frivol fecske és a szalagos varjú
A Ne lőj a fecskére! Zalán Tibor Azután megdöglünk c. drámakötetében jelent meg, 2004-ben. Egy műkedvelői előadást nem számítva, ősbemutatóját Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban tartották. Rendezte Hernyák György.
Csodakabátjában, csodaautójával vendégségbe érkezik egy férfi. Ételt, italt, nőt kap, aztán foglyul ejtik, és egy kaptafa mellett, csicskás suszterként múlik el az élete.
A kortárs dráma válsága örök. A drámaíró Babits művét elemezve jegyzi meg Vilcsek Béla, hogy „a huszadik század küszöbén a klasszikus dráma tartópillérei egyenként és együttesen is megrendülnek. Ibsennél a múlt telepszik rá a jelenre, és robbantja szét az emberi kapcsolatokat. Strindbergnél már meg is szűnnek az emberi kapcsolatok, a középpontba a szubjektív én kerül, a történést a szubjektum belső változásai jelentik. Csehovnál a nosztalgikus emlékezések és utópikus elvágyódások dominálnak, történés helyett önreflexiókkal találkozunk. A modern dráma hőse az interperszonális kapcsolataiból kiszakított, elidegenedett, elmagányosodott ember, akinek természetes közege leginkább a hallgatás vagy a monológ lehetne. Megbomlik tehát jellem és cselekmény, egyén és kollízió, ember és tett egysége. A tett leválik az emberről.”
George Steiner írja A tragédia halála c. könyvében, hogy az átfogó mítoszainkról (a görög-római és a zsidó-keresztény hit, valamint a marxizmus) a XX. század közepére kiderült, azok antitragikusak, alkalmatlanok „a jelenbeli valóság komplex káoszának rendbe szedésére”. Az első a holt múltba visz, a második metafizikus világmagyarázatot ad, míg a harmadik valami megfoghatatlan és beláthatatlan távoli jövő felé mutat. Mit tehet ebben az alapvetően megváltozott helyzetben a modern kor drámaírója? Steiner szerint három lehetőség kínálkozik a számára. Az első ezek közül, hogy kísérletet tesz a klasszikus tragédiaforma vagy valamely mitikus téma modernizálásával, újfajta feldolgozásával. Egy másik, hogy megteremti a saját mitológiáját.
„Engem az érdekel, hogyan tud megszólalni egy olyan drámai szöveg a színpadon, amelyik nem elsősorban drámai konfliktusra épül, sokkal inkább a drámai megszólalási formákat ragozza. – vallja Zalán Tibor – Nem az érdekes, hogyan rohad szét egy ember, egy kapcsolat, egy emberi lehetőség, egy házasság, bárkinek is a léte. Az én drámai munkálkodásom központi kérdése, hogy nyelvileg is meg tudom-e fogni ezt, és tudok-e hozzá hiteles színpadi szituációt teremteni.” Régi vágásúan újragondoló dramaturg. Olvasottsága, szép kora okán beláthatta, az ember és ember közötti kapcsolatok minden lehetséges variációját kimerítette mára az ógörög gyökerű világirodalom, ideértve a megkavart eseménytörmeléket pillanatragasztóba merítő posztmodern kortársit is. Grammatikai egzisztencialista. A szűkülő világegyetem krónikása: bennem van, bennem szűkül a világ: a világ szűkülete magam vagyok. Most éppen a Vendég, Mészáros Gábor bőrében.
Nyúlánk városi macsót alakítva csöppen a falusi mulatságba. Spicces hőbörgéssel indít, delíriumban hódít, hogy valamilyen vétke folytán leváljék róla a szabadsága.
„VENDÉG falun vagyok, falunk anyáméknál, lenn, falun, és éppen vacsorához készülődünk. Szelek egy kenyeret, a kenyér vérezni kezd, szelek egy másikat, az is. Ahány kenyeret szelek, mind vérzik. Nézek apámra, rázza a fejét. Nézek anyámra, halkan sírdogál. Kínálom őket, nem vesznek a véres kenyérből. Kóstolom én, mintha sót harapnék. Apám elfordul az asztaltól, nem engem néz, ablakon át bámul a kertre, azt mondja: hiszen figyelmeztettelek! Mire, apám, mire? Hogy ne lőj fecskére, mert véresen eszed életed végéig a kenyeredet. Szóltam időben. De apa –, én nem lőttem fecskére soha. Lehet – mondja apám –, az is lehet, nem vetted észre, hogy fecske.”
Lehet a lelőtt fecske Baba, a vendéglátó háznép kincse. Is. (A történet részben a Pintér Béla írta-rendezte Parasztopera motívumkörét idézi.)
„BABA Van stílusod. Az van.
VENDÉG Ez van. Én, kislány, nem akárki vagyok. Látod ezt a zakót? Ez egy baromi fasza zakó. Oké? Vetted az adást? Többet ér, mint az egész lakodalom. No, nem azért mondom, mert nem azért, de tényleg. De nekem ilyenre is telik.
BABA De én nem ezért maradtam magával egész éjjel
VENDÉG Nem? Hát akkor miért maradtál velem egész éjjel?
BABA Mindegy!
VENDÉG Lófaszt mindegy. Akarom, hogy elmondd! Na, mi a hézag, kicsinyem? Őszintén a pofámba!
BABA Megkívántam magát.
VENDÉG A szentségit. Ez aztán beszéd. Én meg itt szarakodom veled. Hogy én mekkora barom vagyok!”
Verebes Andrea Pszükhé. Ami közben a szerelemi heve lendíti előre, enged éreznünk a mondatai-mozdulatai mögött valami talányos tudatosságot, s abba keverve, hogy szorong az anyjától, a rokonoktól, a vőfélytől vagy a saját, elszabadult vágyától. Eleven allegória.
„VŐFÉLY Ácsi. A menyasszony azért bús, nem kapott az éjjel húst.
VENDÉG Mit akarsz, te szalagos varjú? Mit akarsz?”
A Vendéget pergő nyelvű árnynép ropja körül. Vőfély, rendőr – Ricz Ármin m.v. Egy menyegzőmentes lakodalom násznagya, majd egy elkövetetlen gázolás nyomozója. Alakításaiban egymásra következik az érdek nélkül képtelen nyugati, ősabszurd modellje és a koncepciós képtelenség vadkeleti változata. Vitalitása, dallamos cinizmusa lenyűgöző. A belépő két rokonnal – Bajuszos: Búbos Dávid, Kalapos: Kucsov Borisz – mintha Hubay Miklóstól az Egy szerelem három éjszakája Három királyok (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) daljelenetébe ütköznénk: a másik gondolatát apró változtatással visszhangzó zagyva rafináltság, bárgyú célirányosság: elvinni kérik az ittasan megpihent vendég autókulcsát, ám az a tőle, általuk ellopott csodakabát zsebében lapul. „Ne politizáljatok annyit!” – dörren rájuk Hajdú Sára m.v., az Öregasszony, aki utóbb az eltűnt Baba anyjának fog a Vendég szemében látszani. A megszállót traktáló jótét falusi, vagy sanda boszorkány? Végső megjelenésekor, mint a Godot-ra várva Fiúja, csak éppen fordított betápláltsággal érkezik: a ’nem tudom uram’ helyett, a megtörténtnek hitt események valóságvoltának objektív törlése a dolga: nem volt esküvő, vőfély, sőt Baba sem – ezzel távozik, de néhány lépésről visszafordul, mintegy kilép küldönci szerepéből, s cipőjét odavetve a javítandó halomra, mezítláb mondja: „Elment valahova Görögországba”. Elment, aki nem volt.
Ami valótlan, az lehetséges. Paravánok és sátorponyva mozgatása révén szűkül folyamatosan az élet tere, amelyben előbb franciaágy, aztán egyszemélyes ágy, priccs, asztal, végül egy sámli a kaptafa mellé, fér el. Saša Senković díszlete e valótlannak a realizmusát erősíti fel. A jelmezeknek a kettős valósághoz igazításáról Janovics Erika gondoskodott. Különleges viseletében, a nézői bal szegletben, ügyelői distanciával van jelen Spirit, Kovács Nemes Andor m.v. Ő – szemben a cselekménybe (létbe) vetett múlandóval – a szerző (ember) örök énje, a kinyomtatott ego hangteste.
Zalán Tibor kajla géniusz. „Csak vendég vagyunk ezen a világon, tartja a mondás. Ez elképzelhetően igaz. De lehetnek ennél konkrétabb kínjai is az embernek. Például, amikor kénytelen felismerni, hogy tulajdon élete válik örök vendégséggé egy számára eddig ismertnek hitt, immár idegenné vetemedett, valóságban. (…)
Vidám vendégségből kényszerű vendégségbe keveredünk, amely életfogytig tart. Pedig nem követtünk el semmit. Talán mégis bűnt követtünk el valamikor. Akarva, vagy számunkra sem fölismerten. Tudtuk, nem tudtuk. Fecskére lőttünk. És már halálunkig véresen esszük a kenyerünket.”
Külterjes szöveg. Szabadkán értő érzékű fülekre talált skizoid realizmusa. Sikerrel lépték át a határt a mondatok. Hernyák György rendezése mitológiateremtő előadás.
Fotó: Molnár Edvárd
Önnek ajánljuk
