Az Anna-rejtvény
Egy koprodukció révén, újra Móricz-élményhez juthat a marosvásárhelyi publikum. Most nem Bodolay Géza kamaszos nyegleségben fogant fanyar bölcselése mulattat (Zsiga és a nők), hanem Török Viola tonett-kubista színjátéki formanyelvén, a drámaiság Arany János balladáit idéző hangulata zaklat. Biztosan boszorkány-e az, aki szokatlan?
Galileo Galilei (1564 – 1642) kortársa, Báthory Anna (1594 –1636) esete – Csutak Réka a címszereplő – jellegzetesen századfordulós tünet. A naptárfordulat önmagában misztérium: azért-e ilyenkor a hirtelen támadó sietségünk, mert elszalasztott alkalmaink tömkelegének terhe alól menekülünk a jövőbe vagy megfordítva, az elbámészkodott század vesztén okulva tüsténkedünk, futunk magunk elébe? Hiába. Eleve elrendeltek (determináltak) vagyunk. Ha vagyonunkból megtehetjük, hogy betakarításkor szekérszám szállíttassuk kastélyunkba a különféle gyógy- és szépségfüveket, a kevésbé tehetős irigyeink kezdetben csipkelődni fognak, majd évődve a rémi hírünket költik a társaságban. A társaságunkhoz nem hozzátartozó cselédnép más humoron nevelkedett, a bosziviccet a saját környezetében már tényként adja tovább. A közhírré duzzadt kamu aztán megalapozott gyanúvá tehető, ha a jótékonyan osztogatott gyógyfüveink csökkentik netán a patikusok hasznát. A boszorkányégetésre pedig vevő a nép.
Kortársi problémát érintő darabra bukkant a rendező. Napjainkra csak a hírlánc fejlődött nagyot: a cselédpletyka helyébe lépett századunk inkvizíciója, az internetes karaktergyilkolás. (Ez színházi tárgyú publicisztika, ezért két színházi ember, Marton László és Eszenyi Enikő verbális/virtuális likvidálására gondolok.) Galilei és Báthory Anna korában azonban nem dívott a virtualitás; a látványkivégzés megúszásához ritka csillagállások adhattak reményt: kettejük kedvéért, hogy eltűnhessenek a nyilvánosság elől, éppenséggel kihunytak a csillagok.
Kihunytak a csillagok. A sötétség leple alatti létben legfeljebb varázsszerektől szépeket álmodva remélheti Anna, hogy betoppan végre vágyott szerelme, Bethlen Gábor fejedelem. Alakja színre hozója Bogdán Zsolt. Történelmi személy, krónikatörténet formálta karakter. Tudjuk, a történetírók korlátozottak az elfogulatlanságban, az uralkodóik vagy megrendelőik hatalma okán. Katolikus, protestáns (református és unitárius) vagy marxista történetírók szerkesztett emlékezete alapján képzelegjük ma a távírdák előtti, a „lóhalálában” adatátviteli sebességgel reprezentált évszázadokat; míg később, a két világháború között, az akkoriban aktív historikusokat a Trianon-gyász érzelemérvei is befolyásolták. A rendező e sok forrású és szellemi indítékú ismeretanyagra támaszkodhatott.
Expozéja szerint a Boszorkány Báthory Anna és Bethlen Gábor fejedelem találkozását és kapcsolatát különösen érzékeny megvilágításban mutatja be, s ha a korabeli sajtó a trilógia kapcsán azzal vádolta az írót, hogy bemocskolja Bethlen Gábor és a Báthoryak alakját, a színpadi műben kifejezetten új erkölcsi-emberi fényben jelenik meg a nagy Fejedelem és a különc, de tiszta lelkű „vadleány” egyénisége.
A korabeli boszorkányperek árnyékában, a kicsapongó Báthory Gábor – volt fejedelem –„boszorkányos” szeretőivel egy kategóriába sorolt Báthory Anna, a mendemondák, butaság és rosszakarat áldozata lesz: a korabeli egyházi- és világi törvénykezés boszorkányként halálra ítéli, vagyonát elkobozza.
Vajon hitt-e maga Bethlen Gábor is az ártó varázserőkben, amelyek a ráolvasásokban, virágénekekben, titkos hatású füvekben, főzetekben rejlett a korok hiedelme szerint, mely titkok megfejtésével és hatásával Báthory Anna éjjel és nappal megszállottan foglalatoskodott, hogy odacsalogassa a valamikor látott és rá nagy hatást gyakorolt fejedelmet? Vagy inkább egy erősebb szent kapocs, a „Tündérkert” megteremtésének közös ügye vonzotta egymáshoz őket?
Vajon a hatalma és jó híre megtartásáért, valamint az elkobzandó Báthory-vagyon megszerzéséért képes-e a nagy és igazságos fejedelem feláldozni a szerelmes boszorkányt, aki majdnem mindenre képes lenne az ő szemében leghatalmasabb férfiért?
Vajon a vagyonáról önként lemondó Anna igaz szerelme, aki a lelkét mégsem volt hajlandó a gonosznak eladni meggyőzi-e ártatlanságáról a nagylelkű uralkodót, aki a látszat ellenére és a törvénnyel szemben is késznek mutatkozna megvédeni az ártatlant. Ha tehetné, ha nem kellene példát statuálnia a világ előtt, elégtételt szolgáltatnia a „megcsalt” fejedelemasszonynak, felhasználnia hazája érdekében a boszorkány mesés vagyonát, és a hatalmát védő törvénykezést nem kellene leigazolnia az ország biztonsága érdekében? Nem utolsó sorban biztos támaszként mellette álló fejedelemasszony szerelmét is meg kell becsülnie, jóllehet a kis boszorkány önfeláldozása, a lengyel trón megszerzése iránti segítőkészsége kísértést jelent számára.
Végül el kell fogadnia, hogy a minden idegszálával érző és nemcsak a szemével, de a szívével látó „vadlány” mint egy sebzett állat fog elmenekülni azzal, akit eddig megszállottságából kifolyólag megvetett, de akit már a szíve réges-régen kiválasztott magának, mint biztos menedéket.
Vajon Báthory Annának lett volna tehetsége, boszorkányos csáberővel megszereznie magának a fejedelmet, ha akarta volna, hogy vele együtt ülhessen a magyar és lengyel trónra, ha lett volna elég gonoszság benne, hogy a hatalmat gyilkosságok árán megszerezze? A szerelmet hatalmi célokra felhasználni, visszaélni vele ezt se magának se a fejedelemnek nem kívánhatja csak az, aki velejéig rossz, tehát boszorkány, ha meg nem akarja, végül mégsem az?
A felismerés, hogy amikor választani kell a szerelem és hatalom közül, egy uralkodásra született fejedelem nem választhat, tehát békén kell hagyni őt, megértő és segítő felesége oltalmában. Az önfeláldozó és a fejedelmet a hivatásában megerősítő segítő jó és tiszta boszorkányt a világ akkor sem és most sem kész felmenteni… A különös, szabadon gondolkozó, a természet és emberi bölcsesség és szeretet titkait fürkésző, minden hamis beidegződéstől irtózó kis ember a társadalom elutasítását és gyűlöletét vonja magára és esetleg csak akkor látszik más fényben, ha kiderül, hogy csak az a bűne, amit a világ rárak?
A pünkösdi hangulatban megfogalmazott történet a megfoghatatlan lelkiség jegyében alakul, az önmagát és a helyzetét folyamatosan megfigyelő „boszorkány” felismeri a „szentlélek” vigasztaló üzenetét, mely az elengedésre, beletörődésre, felszabadulásra ad erőt.
Móricz Zsigmond Boszorkánya példát mutat az előítéletek megdöntésére, a múlt hiedelmeinek feldolgozására, a hagyományok újra értelmezésére, kulturális örökségünk újragondolására, a boszorkány klisé megszüntetésére és egy felelős és szabad embertípus megteremtésére, aki önmaga választ és dönt lelkiismerete szerint – vallja a rendező.
Vajonok özöne. Török Viola rendezése rokonszenves konoksággal mélyíti az árkot, amely a stílusvilága és az előadásai kisfigyelmű szakmai közönsége között keletkezett. Ezúttal önmagához képest is avantgárd. Már a darabválasztás sem kis vakmerőség: közvélemény-fakasztó körökben elfogadhatatlan, hogy holmi régvolt fejedelem, még ha Erdélyt felvirágoztatta is, a mi Göncz Árpi bácsinknál történelmibb személyiség lehet: az ilyen feudális macsónak nincs keresnivalója a dekadens kortársi színpadon. Az Erdély-trilógia egyik epizódjából írott dráma egyébként Móricz életében sem kerülhetett színre:1947-ben mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház: a halogatásnak vagy az elővételnek mindmáig a vajon-szindróma az oka. az Anna-Gábor kapcsolat örök talány, ám dramaturgiai kalandterep is. A Kaszás Attila Színház és a Spectrum Színház közös előadása – Kelemen Lászlónak a közönség zsigeri jelfogóit megérintő zenéjével – rituális misztériumjáték, izgalmas redukció. A színre került eredeti változat huszonkettője helyett öt színész játssza: katalizátorokként a Banya Lőrincz Ágnes és mint Anna jámbor férje, Tatai Sándor, élükön pedig, merész szerepösszevonásként, az állam és az egyház boszorkánysági vádérveit kimondó (integráló, visszhangzó) Szarvas József.
Báthory Annát a XVII. században megvádolták leszbikus viszonnyal, bátyjával folytatott vérfertőző kapcsolattal, gyermekgyilkossággal és úri boszorkánysággal. Mi igaz mindebből? A potenciális vélekedők (a darabbéli további cselekménykatalizátorok) a széksorokban helyett foglaló tényleges nézők, akik részéről a rendező egyfajta passzív, benső interakciót feltételez. Szerelmi párbaj az előadás, egyszerre mai és archaikus. Mai, amennyiben Csutak Réka tizenhetedik századi Annája itt és most igéző teremtés, vonzereje itt és most tud kiválasztott emberében vonzalmat ébreszteni, holott a viadaluk nyelve archaikus. A kor férfiai a karjukban tudták az eszüket s derekuk tájt az erejüket. Ez sugárzik a színpadról. Az érzelemkifejezés ősmetaforái: bikkfafejű-sarkos konszonancia: szenvedély hajlította, tonett kubizmus. Elmélyedésre hergelő színház.
Képek: Filip Ignác
Önnek ajánljuk
