Csurgó csillaga Csokonai
A tavalyi Petőfi-ünnepségek fényözönétől elkáprázott szemünk számára szerényen pislákolónak tűntek fel a szintúgy kerek évfordulós géniuszaink, Madách Imre vagy a 250 esztendeje született Csokonai Vitéz Mihály emlékezetlámpásai. Színházbarát polgárként örömmel fogadtunk minden rezdülést, ami e két, a drámaírásban a nagy ünnepeltnél semmivel sem kevésbé lényeges különccel való szellemi találkozásunk esélyét sejttette. Különösen fontos volt e rezdülések sorában az ideiglenes hajléktalanságban működő Gózon Gyula Kamaraszínház Dorottya-adaptációjának bemutatója a Vigyázó Sándor Művelődési Központban. 
„Fazekas Mihály gyakran, Csokonai viszont nem jelent meg az álmaimban soha” – mesélte Julow Viktor, egykori szemináriumvezetőm, a debreceni költő-Mihályok monográfusa, haláláig Vitéz hagyatéka kritikai kiadásának gondozója. Álmaink ama fajtája, amelyben jelen vagyunk, képzelt ébrenlét, megelevenedő panoptikum. A hol költői, hol közszereplői babérokra törő süvölvény értelmiségit, aki talán a születésétől fogva öntörvényű és ábrándos volt, debreceni kollégistaként a betűhabzsoló tudásszomj, majd a nyelvművelő erény jellemezte. A fürge észjárású gyorsolvasó számára megismerni és kiismerni, egy pillanat műve csupán. Az ilyen ember alvásban kiheveri mind a gyönyör édes, mind a gyötrelmes álmait, hogy felébredve, a bormámor-bölcsek fölénypozíciójából alakíthasson sorsokat, beleértve a magáét is. Az alakváltogató hajlamú, játszó és játékos teremtmény elméje ének sorát tárolja és jeleníti meg a sajátjaként. Csoda-e, ha a kitűnő monográfus nem léphetett álomi kapcsolatba az igazi Csokonaival?
Ilyen ébredés a Dorottya Előjátéka. Martin Márta (Vénusz) hangja: „Jön az álom s mindent pihenésre hajta, / Az éjjelnek barna palástja van rajta, / Beborítja véle a főldet s az eget, / Alóla altató mákolajt csepeget, / Melynek hűs balzsama a benne feredett / Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett. / Lágy karjain fáradt érzékenységinket / Ringatja s egy másik világba tesz minket, /Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja / Valóság képébe tűnő ábrázatja.” Csokonai Vitéz Mihály: Az álom – részlet. Ideillesztője a szerzőtárs, Deres Péter. Munkája alapja az eposz nyomtatott eredetije, erre bővítményképpen a költőtől vett idézetek és archaizáló toldalékok rakódnak, hogy aztán a mai kamaszbeszéd taglejtése (grammatikája, szűkített szellemi terjedelme) szippantsa fel a jelenben élvezhetőség szintjéére a negyed évezred előtti versezetű történetet.
A valóságra ébresztőt kukoricamorzsolóján Trokán Péter (Gergő) darálja. Hajdú László rendező Illés Dániel (a Költő) forgolódása idejére Vénusz hangja köré lassú félhomályt borít. Sejtelmes, puha-éteri neszekre határozott ritmusok következnek, majd katatón, erőszakos, félelmetes hangzavar. Csokonai Csurgó csillaga volt. Édesapja a környék szülötte, talán a földijüket érezték meg benne az itteniek, talán a társaságvezéri kisugárzása hatott: szívesen fogadták itt, az eposzi elem, a hadba szálló seregek felvonultatása mégis gunyoros embertani seregszemle és társadalmi környezetrajz. Az igyekezete iránti közöny a pozsonyi országgyűlésben, a kicsapatása a debreceni Református Kollégiumból nem enged kiheverést, a kötelezővé tett rajongás fanyar lelkesedésre lobbantja az elmét, s ez áttetszik a szövegábrázaton.
Ebben az elegyes hangnemben – „dámák diadalma a fársángon – furcsa vitézi versezet négy könyvben” – a Gózon-i Dorottya új-szürrealista játék, és egyben – az eladósorban nyüglődő hölgycsapat tekintetében – visszamenőleges stílusteremtés is. Színháztörténetileg újszerű a rokokó báj, amellyel a színészek belevénülnek a darab szerinti szerepükbe, hogy aztán a tündérvarázslat dramaturgiai leleménye folytán, a valódi szépségükhöz visszatérhessenek. (Azért spanyolviasz e kimunkált, kecses, könnyed bájú játékelem, mert a tragédiaérzékeny színháztörténet-irodalomban elvétve van nyoma a rokokónak.)
Mi végre is a tétje e komikus eposznak? Itt elolvasható: https://doksi.net/hu/elemzes.php?order=Show&id=17
Bumfordi küzdelem a méltóságért – a méltóság mesés diadala. Szabó Ágnes producer imponáló szereposztással járult hozzá az előadás sikeréhez. A már megemlítetteken kívül Nagy-Kálózy Eszter a címszerepben, Tűzkő Sándor Carnevál, Nagyváradi Erzsébet Rebeka, Szoták Andrea Orsolya, Nagy Enikő Delgunda, Pásztor Edina Márta, Hermányi Mariann Cserházyné, Mosolygó Sára Laura, Varró Hanga Júlia Amália, Mucsi Kristóf Cserházy, Varga Ádám Szemő, Jánosi Dávid Bongorfi, Janik László Bordács látható és Pápai Erika Érisként hangfelvételről hallható.
Deres Péter a szövegében bőségesen merít az eredetiből, a bővítmény pedig Csokonai szellemében történik: a nála kortársi szlenget mai szleng helyettesíti, a korabeli vaskosság jelenkori. A dramatizálás a szerző színjátékírói hajlamát idézi, mintegy az életmű hipotetikus folytatása, s e tekintetben nagyszerűen illeszkedhet az iskolai tananyagba annak ellenére is, hogy felnőtteknek hirdetik. Nincs benne semmi olyan, ami az érettségi előtt álló kamaszok erkölcsi épülése ellen hatna. Megjegyzem, Csokonait sem csak, sőt nem is elsősorban az irodalomtörténeti időrend szerinti évfolyamon érdemes tanítani.
Képek: Ilovszky Béla
Önnek ajánljuk
