ÚJVILÁGLÉLEK
Anton Pavlovics Csehov Sirálya (ön)gyilkosság-indítékvizsgálati színmű, amelynek az 1898-as, Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko által rendezett előadása tartós műfajt teremtett, az 1898. december 17-i moszkvai bemutatótól korunk teleregény és romantikus filmdráma-sorozataiig. Valaki unatkozott, hát lelőtt egy sirályt. Ki a sirály? Mi az unalom? A darab cselekményi indítékláncolata permutatív, színrevitelkor tetszőlegesen megközelíthető: belefér, hogy a Szegedi Pinceszínházban a darabbeli sikeres író (bulvárszerző), Borisz Alekszejevics Trigorin külföldre utazásának említése okán Sardar Tagirovsky megkérdezhesse: Miért éppen Genova?
A szegediek pinceszínpada kortársian picinyke. Az itt született előadások beférnek bárhová, az utaztatásuk költsége a hívó fél részére nem megterhelő, a térszűke pedig a ma elvárt posztdramatikus rendezői megoldásoknak kedvez. Sardar kortársias kortárs (virtigli), aki a saját intuícióira is természetes intuícióval reagál. Kívánsága szerint, a színház menedzsmentje sikerhiteles stáblistát állított össze, ám a tradicionális szerepépítésre esélyt sem kaptak az e célra hívott kiválóságok: „nem célunk ezt a történetet a biztos szabványok szerint értelmezni” – halljuk, s tapasztaljuk, hogy különleges monológdráma keletkezett: szcenírozott rendezői hangpéldány.
Tagirovsky az elméjéhez szippantja Trigorint, járatja tudatát a sajátjáéban, egészen a legfrissebb facebook- bejegyzéséig szinte: „Az egész tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor véget ért. Mintha meg sem történt volna. Ha volt, akkor olyan volt, akár egy lázas álom rengeteg képpel és mindenféle más benyomással. Talán itt a vége az összes találgatásnak. Talán itt a vége a megszokott önámításnak. Talán ideje mezt és pózt cserélni. Talán félidőnél tartok ebben a végtelennek tűnő meccsben… Talán teljesen normális, hogy nem vagyok normális. Talán nem szeret. Talán én se: magamat. Azt olvastam valahol, hogy az önszeretet felé vezető első lépés, hogy belátjuk, hogy hogyan nem szeretjük magunkat. Hát lássunk hozzá. Teszek egy kísérletet. Elvégre lehetőségem van rá, hiszen éppen azt teszem, amit szeretek: meztelenre vetkőztetem a lelkem, miközben nem válok védtelenné. Vagy igen? Meddig feszegethetjük a határainkat tartós károsodások nélkül? Meddig sétálhatunk úgy az utcán az emberek között, hogy nem bukunk orra attól az alapvető civilizációs zavartól, ami a létezés esetlenségét jelenti?
Sokáig próbáltam értelmet adni annak, amit írok és ez sokszor gúzsba kötött. Elhatároztam, hogy most az egyszer (talán életem végéig) nem fog. Gúzsba kötöm azt, ami gúzsba kötne.” (Marcel Mc’glore: Önszeretet és egyéb szövevényes tennivalók regényes megértése – regény – 1. fejezet)
Trigorin: Nagyhegyesi Zoltán
Nyina: Nagy Katica/Miklósváry Gréta
Trepljov: Váradi Gergely
Arkagyina: Kancsár Orsolya
Dorn: Varga Bálint
Mása: Verebes Andrea
Szorin: Balog József
Polina: Büky Beáta
Medvegyenko: Gyuriska János
Samrajev: Presits Tamás
Jakov: Kancsár Ábel
A jelenetező, a Csehovot tradicionálisan megillető, modernféle lélektani realizmus helyett, szürrealista jelenések megalkotói a színészek. A színre szabadult rendezői asszociációk körítői: Zeneszerző és korrepetitor: Bakk-Dávid László, Fény: Hímer István, Hang: Szurdi Bence. Valahányan együtt, laboránsai Trepljov Világlélek című darabja újrateremtésének. Az előadásképlet eszerint: Szorin házának udvara = Szegedi Pinceszínház, Trigorin = Trepljov + Tagirovsky. Az asszociáció természetes időkorlátja: a szuvasodás az idő vasfogát sem kerüli el.
Konkrétan. Tagirovsky széptevő szóiparművész Trigorinja szeretne ifjonti önmagára ismerni a világléleklátó, Trepljovban, a semmire termett géniuszban, aki azonban a halálválasztásával (öngyilkosságával) eleve megfosztotta ettől az esélytől az élőt: világléleklátó művészként, a harminchárom éves kort átlépve az élet folytatását választani, eleve komfort-tett. Az átirat Férfija köré három talányszép nőkaraktert szervezett a rendező. Az anyai (Arkagyina), az odaadó (Mása) és a kíváncsi (Nyina) érzelem sugárzói az egymáséhoz hasonló vonzerővel vannak jelen, többnyire hiába vagy a hűség tettetésére képtelenekként, mert Trepljov-ágon a Férfi szeretetmafla, Trigorin-ágon pedig értékvak.
A férfiötvözetre irányuló kísérlet látszatra a legendás szovjet Micsurinról szóló viccet idézi, akinek a pulikutyával keresztezett traktora egy-egy fa mellett elhaladva, a hátsó kerekét felemeli. Látszatra micsurini a kísérlet, hallomásra nem. Az előadás hangzó szövege egy Tagirovsky által beolvasott, szerepelemzésekkel teljes Sirály-tanulmány. Sardar mélyen Csehov-félő művész, az egyetemes részvét szintjéig a darabjainak minden szereplőjére tapintattal tekint. A férfi karakterek esetében a velük-érzés (empátia) oly fokú, hogy bármelyikük lehet a vele való azonosságig hasonló, ugyanakkor a rendezése a visszaható átlényegülés laboratóriuma: lakmuszpapírként (indikátorként) önmagát meríti képzeletben az ismeretlen közegbe, figyelve a kémhatást, s ebben a vizsgálódásban megmutatkoznak a distanciák. Olyan nem lehet, mint Szorin, mert az észrevétlen szeretetgyakorlásra képtelen; olyan nem lenne, mint Dorn, mert annak a bölcs volta elidegenítő: akinek nem lehet valamiért megbocsátanunk, azt nem tudjuk szeretni sem; érték csalódások, de főbe nem lőtte magát miattuk, tehát kacsint iránta Trigorin.
Hány alakban léteznek egymásban és bennünk a darabok hősei? A lakmusz-dramaturgia révén csak másodsorban kutatja, valójában keresi inkább az ember önmagát. A kutatásként meghirdetett program azonban ars poeticára sarkall, s abban lehetetlennek tűnik a felnőttként (pozíciók általi) elfogadottságunk közepette tovább csempészni magunkkal a bennünk heccelődő kamaszt. E felismerés hangzó fintora az önirónia. Egy forradalomhagyó, kamaszkortemető fanyar nyitányhoz ideális nyersanyag a Sirály. Azért, mert bármiként gyúrják-formázzák, a lényegét nem veszíti el. Igazában a szeretetvágy minden cselekvésünk rugója. A szeretni és szeretve lenni aránya, ha ideális, az a bölcsesség. Nem az okos beszéd. A bölcsesség nesztelen.
Képek: Kovács Ida Jusztina
Önnek ajánljuk
