Nagy Szilvia írása
Ó, az operett, a fájdalmasan édes operett, ó, ez a kegyetlenül igaz, cirádás tükör! Nem, továbbra sem tudom elvetni ezt a műfajt! Persze, mondhatnánk, hogy az operett kb. a Bartók és a Dankó Rádiók elegye, régimódi, elavult, negédes történetek sora egy leáldozott kor zárványvilágából. Az is, de ennél sokkal több! Ha úgy tetszik, az operett mézeskalács szív kicsiny tükörrel a közepén, melybe ha belenézünk, a sok édesség és cukormáz közt a szerelem megannyi kegyetlen kis törvénye, sok-sok hazugsága köszön vissza ránk és oldódik dalban, tapsban, nevetésben – legalább pár órára – feldolgozhatóvá. Meg kell védenem tehát a színházi szórakoztatás ezen ágát, ha sok védelemre nem is szorul, inkább csak portalanításra, renoválásra, hogy a XXI. század színpadán is magabiztosan ragyogjon. Hol másutt várhatná ezt a néző, mint a műfaj magyar fellegvárában, a Budapesti Operettszínházban?
Az Operettszínház nem is volt rest! Kiss-B. Attila főigazgató új bemutatójuk, A mosoly országa Lehár-klasszikushoz azonnal az Egyesült Királyságból hozatott rendezőt Stephen Medcalf személyében. Medcalf elsősorban operarendezéseiről ismert, Lehárral azonban már korábban is találkozott Passauban, ahol a Luxemburg grófja és A mosoly országa előadásokat vitte színre. A nemzetköziség ténye nagy reményekkel kecsegtetett a műfaj újrafényezését illetően; ha kísérleti agymenésre nem is, valami nyugat-európai fuvallatra számíthattunk. Ez végül egy-két gondolat erejéig megvalósult, de A mosoly országa megmaradt a hagyományos, jól bevált operettes keretek közt, és így marad a hiányérzet: miért nem köti le a színpadi történés minden pillanatban az ingeréhes, modern nézőt, mikor az alapanyag tökéletesen alkalmas erre a célra? Itt a kulcsszó az ingeréhség lesz! Ha az operettbe nem kerül át a musicalre jellemző pörgés, energia, telítettség, a legjobb jelenetek is kilyukadnak. Sokféleképp lehetne megújítani ezt a zenei zsánert, de a magasabb szintre kapcsolt illúziók (modern technika) és az erősebb tempók mindenképp megsegítenék.
A történet szerint a Bécsben nevelkedett Liza és a kínai Szu-Csong herceg egymásba szeret, de szerelmük nem tudja áthidalni a kulturális különbségeket. A rendezés e két ellentétes világra épít, és ennek elsődleges eszköze a díszlet (Túri Erzsébet) és a jelmez (Berzsenyi Krisztina). Az első felvonás bécsi palotája a kékvérű arisztokrácia rideg pompáját szimbolizálja. Ez Liza birodalma: a női lélek lágysága a hatalmas szecessziós falakon és az ezüstösen csillogó öltözetekben köszön vissza. (Azt mondjuk nem tudtam feldolgozni, mit keres ezen a gyönyörű báltermi díszleten egy halványan derengő emberarc, mint valami ottfelejtett GIF-giccs, mint ahogy azt sem, miért csináltak az első felvonás díszletéből perpetuum mobile kacsalábon forgó kastélyt, illetve miért nem használták a dupla fal közti felső passzázst, mikor az idilli lett volna mindenféle vonuláshoz, romantikus találkozáshoz, titkos szemmeregetéshez.) A másik világ Szu-Csongé, a távol keleti birodalom vörös-arany szigora, a férfi hatalom és felsőbbrendűség színhelye. A látvány bámulatosan gazdag minden szempontból; semmi más nem ronthatja el, csak a nagy pixelpöttyös LED-falra vetített újabb GIF-remekek. Az előadás kezdetén viszont kellemes meglepetést okozott a szcenizált nyitány: a kínai szín rizspapíros ablakára vetített század eleji felvételek egy pillanat alatt magukkal ragadtak, és ujjongva konstatáltam: ilyennek kell lennie a színházi előadásba épülő mozinak! Ízléses volt, funkciója volt, hangulata volt. (Taps.) A nyitány megszólalása előtti üresjáték először kissé kényelmetlenül hatott. Bőven lett volna idő zenére dolgozni, még az átdíszletezéssel együtt is. Úgy azonban biztos nem lett volna ennyire hangsúlyos az előadás címre reflektáló kerete: Kína, a mosoly országa – bármi zajlik is bent, kívül mindig mosolyogni kell. Hatásos zárása volt ez a darabnak, és méltó tisztelgés egy messzi kultúra értékei és hagyományai előtt. Medcalf határozott kontúrral festi meg az eltérő világokat, a díszlet és a jelmezek mellett a fényjátékban is érzékenyen jeleníti meg a szituációkat uraló női-férfi energiákat. Különösen szép ezek elegyedése, amikor a szerelmi összeolvadásban a kék-ezüst és a piros-arany lila (fény)ködként egyesül. Ami egyáltalán nem szép, az egy újabb „technikai bravúr”, a szerelmi duettben a mozgószínpad körének felemelése. Nehéz elvonatkoztatni a fémlábak ronda látványától a gyönyörű bálteremben. A rendező összességében egy harmonikus, magas színvonalú előadást készített, melynek megvolt a darabon túlmutató értékes üzenete, de nem láttunk semmi eget rengetőt, amit itthon eddig ne láttunk volna.
A szereposztás ígéretes volt mindhárom felállásban, ismerve a művészek kvalitásait. Az október 23-i előadáson Szu-Csong herceget Homonnay Zsolt alakította. Pályája során a bonviván karaktert unalomig játszhatta már, minden csínját-bínját ismeri a szerepkörnek. A szerelmes herceget az operetthez illő pátosszal alakítja, nem kevésbé, nem jobban, mint a műfaj megköveteli. Azért eltart egy ideig, amíg elvonatkoztatunk a sminkjétől és a frizurájától, de játéka és hangja végül segít túllépni a rasszváltó beavatkozás mellékhatásain. A szerep énekszólama nagyon nehéz, de egy zenei finomságokra érzékeny művész számára jutalomjáték. Homonnay magasságai acélbiztosak, végtelen tüdőkapacitással tarol a tartott végeken. A pianókkal is próbál szépen bánni, érzékenyen fűzi a hangokat a Barackvirág dalban. Olykor a mélységei lebegnek be. Bordás Barbara az örök primadonna, szépsége mellé dús hang, kiváló zenei és stílusérzék társul. Játékában jól tartja a mértéket, ügyesen egyensúlyoz az operettes jegyek és a természetesség között. Liza szerepében ízig-vérig nő, erős, cserfes, szenvedélyes karakter. Különösen szép mozdulatai vannak az első felvonásban, amikor a felkínálkozás és a női tartás egymást váltó apró gesztusaiban rajzolódik ki az a kis rafinéria, amire csak egy igazi primadonna képes. Barbara hibátlanul énekel, a színpadon magabiztosan ragyog, fájdalmában drámai erejű, hiteles. Beszéde olykor lelassul, de nem csak neki. Az egész darabot összerántaná, pergőbbé, energikusabbá tenné, ha a színészek bizonyos kiemelések eszközeként nem a lassított beszédmodort használnák. Hatfaludy Ferenc grófot, azaz Ferit, Dénes Vikor alakítja. Lehárnál a táncos-komikus szerepben nem a Kálmán-féle operettek bohóckodó fenevadját látjuk. Dénes Viktor huszár főhadnagya daliás férfi, kedves szoknyavadász, melegszívű cimbora, mindenre elszánt, őszinte jóbarát, és kicsit több. Lizához való viszonyát következetesen tükrözi játéka, kapcsolata Mivel szép íven épül, a második felvonás végére megszakad értük a szívünk. Kitűnő partnernője Széles Flóra, aki mind énekhangjával, mind színészileg tökéletes szubrettkaraktert hoz mint Szu-Csong testvére, Mi. Játéka példaértékűen természetes, jó tempójú, érzelmes. Minden porcikájával színpadra született. Földes Tamás Csang szerepében kemény, rideg, szívtelen nagybáty (nála a mérsékelten lassú beszéd például remek színészi eszköz). Dézsy Szabó Gábor Lichtenfels táborszernagy szerepében és Zsadon Andrea Amáliaként, szórakoztató áttünések az első felvonás báli jeleneteiben, a táncos-komikus – szubrett kettős egy generációval korábbi verziói. A nevettetés valódi felelőse azonban Peller Károly Főeunuchként a kis csengőcskéjével. Bravúrosan végigvitte ezt a nagyon eltalált és nagyon szerethető, fejhangon sipákoló kappan-karaktert. Fu-Li követségi titkár kis szerep, Péter Richárd alakította tisztességesen.
Az operettek leginkább magávalragadó eleme egyértelműen a zene. Az előadáson, amelyen jelen lehettem, a zenekart Sándor Szabolcs karmester vezényelte. Határozott, magabiztos mozdulatokkal dirigál, már ahogy a nézőtérről látszik, de úgy is hallatszik. Egy-egy belépés vagy tempó inkább fent a színpadon megy félre, és a karmester azonnali reakciója, hogy megsegítse a színész-énekest. Hiába, ez a műfaj csapatmunka! És ha már csapatmunka: a második felvonásban a balettkar is bemutatkozik a 8 perces kínai-szvittel, amikor a tánc nyelvén mesélik el a történetet. A táncosok kecsessége, ügyessége, a tömeghatás megteremtése igazán gyönyörű látvány. Bajári Levente koreográfus láthatóan nem csak itt, hanem a színészek mozdulataiba is próbált autentikus kínai mozgáselemeket csempészni, ami mindenütt másutt működött is, de épp a Barackvirág dalban illusztratívnak, így kissé komikusnak hat. A táncszvit azonban kétségtelenül sikerült mutatvány.
A mosoly országa – brit rendező ide vagy oda – továbbra is a klasszikus értékek mentén csordogál: szép, andalító, szerelmesen-fájdalmas, kissé poros operett. Az igazán drámai, megindító jelenetek a második felvonás végén következnek, és ezt megéri kivárni. Addig is gyönyörködtet a zene, a gazdag díszletek, a csodás jelmezek, a kiváló művészek és a számtalan kedves-humoros rész. Hazafelé menet pedig elmélkedhetünk olyan nagy dolgokról, mint például a globalizáció, kultúrák találkozása, együttélése. Mielőtt azonban valaki túl messze szaladna gondolatban a népek összeférhetetlenségéről, gyorsan idézem a rendezőt:
„A darab univerzális üzenete […] a származás és a kultúra határain túláradó szerelem. És hogy ez milyen hihetetlenül nehéz! […] Ebben az esetben be kell látnunk, hogy […] több kell: egyfajta önzetlenség, tisztelet, […] megértés a másik iránt és engedékenység a másik irányába. Bár azok vagyunk, akik vagyunk, abból a kultúrából, amiből jövünk, de ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy pont ugyanazok maradjunk, akik voltunk! Adnunk kell magunkból a másiknak, közelednünk kell felé világnézetileg és érzelmileg is, hogy […] működni tudjon.”
Na ugye, hogy mégsem csak egy poros kis operett? Nagyon is aktuális!
Képek: Juhász Éva
