Neonos kékfényben hangzott fel ismét az „éljen Bacchus, éljen Ámor”-kezdetű pohár- és nézőköszöntő a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, 2021. október 16-án, a Zentai Magyar Kamaraszínház vendégjátékának kezdetén. Carlo Goldoni A fogadósnő című komédiáját a zentai társulat 2019. december 14-én mutatta be, eredetileg kissé eltérő szereposztásban. Mészáros Tibor jelenleg látható rendezésében és díszletében Lőrinc Tímea helyett Székely Bea lép szőke-loknis Mirandolinaként a küzdőtérre, hagyva, hogy körülötte nevetségesre marják egymást vitriolos és helyenként szórakoztatóan együgyű szócséplésükkel az érte epedő férfiak. Az előadás kiváló színpadi adaptációja a Goldoni-szövegnek, szórakoztató, de nem bántóan, újító, de nem teljesen ismeretlen, a nevetést pedig még a sokadszorra visszatérő gag-ekkel is garantálja.
A kellékek nélküli Kosztolányi-térből eltűnő, szőke, karján talán csupán lemosható tetoválást viselő Mirandolinát két, mustársárga öltönyös, golfjátékot imitáló férfi váltja. Akár eszünkbe juthatna róluk az Antonioni-féle Nagyítás híres teniszjelenete, de nem jut, hiszen itt még a komédiától elvárt feszültség építése nem kezdődik, a szín habkönnyű, a játszó alakok fölé PET-palackok levágott aljaiból összeállított „csillár” lóg. Az erős nyitókép után a közönség minimum bacchanáliára számít, így igazán fájó, és disszonánsan izgalmas a háttér üres LED-keretei fölött épített erkélyen zajló közjáték. Az előtérben éppen nem játszók ebben A fogadósnőben nem tűnnek el a takarásban, sőt, az emelvényről irányítják, figurázzák, vagy épp akadályozzák a lent zajló eseményeket. Vajdasági szokás szerint ők is mindenféle, zenecsinálásra alapvetően nem alkalmas tárggyal képesek hanghatásokat kreálni, párhuzamba állítva a zajzenét ukulele-, mandolin-, vagy balalajka-taktusokkal, csörgőzéssel, fuvolamuzsikával (melyet Verebes Judit szolgáltat), a színen láthatatlan italt ivót kísérő kortyolással, mikrofon-hangosította egyéb szájhangokkal, de még buborékfújással is.
E stilizált, általunk, illetve a zajoló zenélők által immáron kétszeresen figyelt fogadóban száll meg a kétségbeesetten kéjvágyó, nápolyi Albafiorita gróf (kinek szerepében Virág Györgyöt tisztelhetjük), és a pökhendien felszínes Forlipopoli őrgróf (akit Nešić Máté hív kérlelhetetlenül teátrális játékra), a farmerruhás-uszályos Mirandolina kegyeiért versengve. Nyíltszíni léggolf-párbajukból hirtelen képzeletbeli kardviadal lesz, s már ezen „incidensből” is egyértelművé válik még a darabot nem ismerő számára is: a két férfi rivális, vagyis inkább sorstárs. A gazdag urak árnyékában eped a csinos fogadósnőért Fabrizio (Szilágyi Áron), a pincér is, aki szakadt farmeroveráljában tökéletes Harlekin-figura lenne, ám ezen szerepet a Mészáros-rendezés inkább az őrgrófra osztja. Öltözetéből kiindulva ő lehetne Mirandolina egyetlen elfogadható partnere, társa (mindketten ugyanazt az anyagot viselik, e figyelmesség Janovics Erika díszlettervező érdeme), ámde a nőnek pénzre, nem pedig pártfogásra és istápolásra van szüksége. Székely Bea Mirandolinája ezzel az „erős, független nő”-karakterrel kiválóan játszik, kiegészítve azt egyfajta komolyabb színezetű, tépelődő tanácstalansággal.
A három férfi mindaddig kerülgeti egymást az oldalt néha fel-felizzó LED-sorok keretében, mígnem megérkezik újabb, immáron közössé avanzsált ellenségük, egy kilt-, avagy skótszoknya-szerű, zöld-bordó, zakós szettben pompázó, karján legalább öt darab gyöngyös fakarkötőt viselő dandy. Az arcát Mirandolina érkezéséig mélyen arcába húzó, pergő nevű Rippafratta lovag (Dévai Zoltánt láthatjuk az érzékeny játékú nőgyűlölő szerepében) szolgájával (kinek megformálójaként Papp Arnold nevettet) keres szállást a fogadóban. Rippafratta még sosem volt szerelmes, nem is érti, későbbi opponensei miért élnek meg napi szinten „ekkora izgalmat… egy nő miatt”, „inkább a negyednapos váltóláz”, pláne, hogy a szóban forgó szőkeség közben odafent franciakulccsal üti a színészekkel népesített fémkalitka korlátját, amikor pedig nincs dolga a ház körül, a ruháját igazgatja, mindenki szeme láttára. Később szívünk hölgye látványosan belesül a szövegébe, majdnem hanyatt esik a nem túl funkcionális farmerruhája uszályában, mégis képes tartani férfiakat szégyenítő imidzsét. Hiába tehát az apró malőrök, a gróf-udvarlótól gyémántfülbevalót kap, melyet, kellékek hiányában az ügyesen villództatott reflektor által „láthatunk”.
Mirandolina hódolói sorában szeretné látni a szerelemtől viszolygó lovagot, és, bár az előadás középpontjában innentől elvileg kettejük viszonya áll, a nézői tekintet elsősorban a mellékkaraktereken pihen. Fabrizio „utoljára nevet”, ráeszmélve, hogy az előbb-utóbb távozó vendégek után úgyis csak ő marad a nő mellett, Albafiorita és Forlipopoli figyelmét pedig hamarosan az újonnan érkező, feketehajú kishölgy (Verebes Judit) foglalja le. Játékos elmondása szerint ő Ortensia, és Mirandolinának még azt is elárulja, hogy Palermóból érkezett lazacszínű miniruhájában, necc combfixében, gepárdos tűsarkújában tipegve. Ortensia igazából nem úri származású, „csupán” színésznő, aki a körülötte legyeskedő férfiaknak „bármiben vagy akármiben” szívesen szolgálatára lesz. Minden kapott kézcsóknál vihog, többször eljátsszák, minden alkalommal szórakoztat, nem túlzó, nem is sok. Igazi komikus feszültséglevezetés ő, a két nő találkozása pedig A fogadósnő egyik legfényesebb pontjának tekinthető, sajnos, feleslegesen túlmozgásos oldalcserékkel, melyek kissé megakasztják az egyébként önmagában is kiválóan pergő előadást.
Elismerést érdemelnek még Rippafratta és a szolga helyenként pantomimszerű jelenetei, melyeket, amellett, hogy van egyfajta füstösségük, a szolga mozdulatainak remek hangeffektezése jellemez. Az előadás szóviccei is ide csoportosulnak, a „szósz – na, mit szósz?” replikánál nevet leghangosabban a közönség. A piros frakk-piros térdnadrág-fehér ing-fehér zokni-fehér vászoncipő-etűdöt viselő szolga egyébként siketítően dadog, és mindig meg kell húznia a jobb fülét beszédhibája csillapításához. Egyedül kiszólásaiban nincs jelen „problémája”, itt valójában az ő belső hangját halljuk, ügyesen kivitelezett félmondatai fájdalmas ellenpontjai a „ragadós nő”, Mirandolina félresikerült, oldalra mondott megjegyzéseinek. A karzat néhol végszavakat visszhangoz, így maguk a hanghatások és azok „közlésmódja” is képes megújulni, mikor már azt hihetjük, hogy kifogytak a hangadás-ötletekből.
A fogadósnő háromnegyedénél a fogadó is megújul: a háttérben felállított, hatalmas, türkiz-lila képkeretek áthúzásával változik a tér, ám a színészek sokszor nem az így kreált ajtókon keresztül közlekednek, hanem egyszerűen megkerülik azokat. E térbeli fordulattal egyszerre érkezik Rippafratta vallomása, miszerint nem szeretné, ha a duplán ájuló Mirandolina kiforgatná a természetéből, amire a lovag arca önkéntelenül is az addigra már imádott nőéhez hasonlóvá válik. Ezen egyezés mellett Rippafratta felfedi, hogy a Mirandolináét „mímelő”, ragasztott tetoválást hord a karján, ám a nő végül a jellemben vele egyező partner helyett a függetlenséget, az előadás pedig a csúcson abbahagyás helyett a kevésbé sikerült énekes betét-zárást választja. Fabrizio, a gróf és az őrgróf tercettje zeng Mirandolina mikrofonos éneke ellenében, előbbi kevésbé sikerült, utóbbi túlzó. A toldott-foldott záróképet szemlélve az az érzet maradhat a nézőben, hogy az egészen az utolsó jelenetig szépen épített előadást túl hirtelen vágták el, a közönség szeretne még nevetni, s örülni, hogy minden maradt a régiben…
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képek forrása a Zentai Magyar Kamaraszínház Archívuma.
