Háromosztatú, sötét boltívsor, homokgép bal hátul, körlámpás mennyezet, jobb elöl fehér pianínó, emelvény, előtte nedves homokkupacok, valamint rajzolásra invitáló por. Ez a szimbolikus tárgyakkal zsúfolt látvány fogadja a nézőt a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának nagyszínpadán, Csehov A három nővér című darabjának előadására várva. A szín romos kastély rég elfeledett báltermére hajaz, melybe a hosszú, sötétzöld kardigánjában, szinte kisgyerekes örömmel osonó, hipszterszemüveges Andrej Szergejevics (Pálfi Ervin) mezítláb érkezik. A férfi előbb a homokba ül, majd csellót cipel be, ideges figurának tűnik, játszani kezd, az első dallamot loopolja később, három nővére pedig a háttérben felfüggesztett celofánfüggöny mögül énekel. A tér és a színész ilyesfajta, sokrétű „felhasználása” később sem válik letisztultabbá és jelentőségteljes összekacsintást mellőzővé. A Sebestyén Aba vendégrendezésében látható előadás épp olyan, mint az ebben A három nővérben egyébként szintén feltűnő analóg gép, modern állványon: a régi és a nem-teljesen-új hibridje, nóvummentes, repetitív masinéria karjaiba taszítva.
Az előadás kezdetén a nővérek között szinte testvéri az összhang: össze-összenevetnek, figyelnek egymásra, szeretetük jeleként még a szín elejére hullajtott, lila virágszirmokat is együtt állítják össze virágokká. Olga (Kalmár Zsuzsa) és Mása (Pámer Csilla) feketében, Irina (Dedovity-Tomity Dina) visel csak fehéret. Olga már stilizáltan tanáros, szigorú, sallangmentes ruhában feszül, míg a házasságába éppen belefásuló, dohányos Másán és a még csillogó tekintetű Irinán tüllös ruha van, amit ügyes módon se a bal hátul homokgépből ömlő, egyre nagyobb kupacban gyűlő homokban, se a bal elől barázdált porban, se a jobb elől kicsiny várakba gyúrt sárban nem koszolnak össze. Ez egyébként az Irinát játszó színésznő alakításának, sőt, talán az egész előadásnak metaforájaként is értelmezhető: a színésznő nem keni össze a karakterét önmagával, hacsak a karakter csillogó mosolyokra való szűkítését nem számítjuk „koszolásnak”, és igencsak valószínű, hogy önmagát sem maszatolja össze az általa játszottal. Ez A három nővér nem figyel a hatás-kölcsönhatásra, bábokat látunk, néha az egyébként igen feszült jelenetekhez is „illetlen” mértékű teatralitással színpadra helyezve. Ivan Romanics (Csernik Árpád) és a zöld masnis-fonatos hajú Irina hempergése a homokkupacban például szintén ebben a gyermeteg bájosságban telik, minden, amit a lány csinál, félreérthetetlen, babaházba illő, és nem tud (még) más lenni, így Irina munka- és életéhsége igencsak hamisan cseng.
A helyenként fals módon csillogó játék ellentéte a család muzikalitása, no meg a „magányosságokban” rejlő varázs: Andrej remekül zongorázik, Mása tubázik, majd leváltja bátyját a billentyűknél, míg a többiek virágokkal díszítik a homokvárakat. Olga „M”-et rajzol elöl a homokba, nem lehet eldönteni, van-e szimbolikus jelentése (Moszkva?), mindenesetre még távolról is igen jól látható. A testvérek szépek, játszanak, steril környezetben még „Andrej is csinos lenne, csak elhízott”, amire az egyébként slank színész a legmeglepőbb pillanatban hallgattatja el a zenét. A hirtelen támadt csönd jólesően hat, ám sajnos pár másodperc múlva készülőben lévő születésnapi zsúr hangjai keverednek az ürességbe. Előkerül egy zöld torta meg egy pici szamovár, az ünneplés oroszoknál elengedhetetlen kellékei, no meg a vendégsereg, az Irinát ünneplők, például a szintén talpig fehérben pompázó, daliás Versinyin (Mezei Zoltán), „a szerelmes őrnagy”, meg Anfisza dada (Pesitz Mónika kiváló játéka mellett csupán erősre húzott szemöldöke és tökéletes, rózsaszín manikűrje kelthet némi kortörténeti zavart a nézőben).
A zsúrjelenet legösszetettebb gesztusa az Irinának udvarló Nyikolaj Tuzenbach báróé (Kovács Nemes Andor), aki gyors mozdulattal átakasztja a lányon az előzőleg neki adott, zöld képkeretet, majd maga is Irina mellé bújik. Ezzel a férfi keretek közé szorítja mind az udvarlását, mind pedig a lányt, aki válaszul zavarodottan próbál a keret másik sarkához simulni, végül pedig ki is bújik a „korlátok” közül, és elutasítja a férfit. Ennek az Irinának tehát remekül áll a zavar, a nem szép, jó volna, ha többször tudna kilépni az általa ismert keretből… Szerelmi téren sikertelen tehát a lány határfeszegetése, a Rómeó és Júliából szaval, olaszul, egyszerre többféle akcentussal. Megint pillanatnyi fellélegzés, majd folytatódik a káosz, homokóra kerül a zongorára, szimbolikus, pereg az értékes idő, melyet Nyikolaj, Versinyin és Andrej azzal tölt meg, hogy a másik szavába és játékába vág. Színészi és minőségbeli kakofóniánkba Kuligin (Baráth Attila), a lenyalt hajú nyikhaj, az egyre több alkoholt fogyasztó Mása férje rondít, aki ajándékot hoz Irinának, ugyanazt a könyvet, mint tavaly. A „keretezés” után ezen a ponton már nemcsak a nemek közti játék és kommunikáció torzul, hanem a nővérek egymás közti interakciója is, nem tudni, szándékoltan-e.
Üde színfolt a zöldruhás, fején piros masnit viselő Natalja/Natasa Ivanovna (Magyar Zsófia) érkezése, aki Andrej tűrt-tiltott szerelmeként tűnik föl a gitár- és tangóharmonika-zenével ékített családi eseményen. Percekig csupán a szegény, kétségbeesésig gúnyolt lánnyal tudunk azonosulni, mígnem valaki dalra nem fakad, majd az egész kompánia Moszkváról kezd énekelni, mialatt Natalja és Andrej a homokkupacokat ledöntve csókolódzik. A kelletlenül hosszúra nyúló jelenet azonban inkább tünteti fel gyermeteg fényben az elvágyódás problémáját, a nagyváros meghittségének hiányát, mintsem hangsúlyozná annak tragikumát.
Már azt hihetnénk, itt a felvonás vége, a fények kialszanak, a társaság kivonul, mire visszatér Andrej, gyertyával, és bekúszik a zongora alá. Titokban olvas, kuncog, bujkál az immár asszonyaként pink ruhát, fehér kimonót és zöld magassarkú házipapucsot viselő Natasa elől. Ügyesen kivitelezett, érezhető feszültséggel töltött vitájukból tudjuk meg, hogy farsang van, és inkább közös gyermekük álmát kéne vigyázni, mintsem mulatságot rendezni. Je suis la criquet – „én vagyok a tücsök”, jelenti ki Andrej, mire seregleni kezd a vendégség, „állatok farsangját” játszva, meglepően átgondolt állatszimbolikát mutatva. Másán immár zöld szoknya, fekete felső, fehér garbó, ezeket koronázza fekete macskamaszkkal, Versinyin meg medveként táncol, gyermeteg kettősük (Mása és a medve) szinte tökéletes ellentétként édeleg, melyet a Versinyin-Kuligin vizuális kontraszt szintén fokoz. Olga szende őzikeként, Irina, a sürgönyhivatal újdonsült, zöld munkásoverálos csinovnyikja fehér nyúlként Aliz és a Nyúl, egyben, saját pulóverét levéve keringőzik e fura Csodaországban. Három zenész érkezik (Béka, Róka és a szerelmes Vaszilij-Krokodil), meg Ferapont, a szolga (Budinčević Krisztián), szamármaszkban, Fjodor Iljics vízilóként, Ivan Romanics pandaként, a dadus meg mint hűséges kutya. Zenéjükre, melybe lassacskán állathangok keverednek, a három nővér táncol, előbb a földön, majd a bicska-színes ceruza-búgócsiga kupacban, az asztal tetején. Az egész nyáron muzsikáló bátyjuk maszkját a szamovárra csapja, s csatlakozik, kissé pantomimszerű a jelenet, melyet a háttérben elvonuló Natasa elképedve néz, egyetlen kívülállóként. A nő később zöld kabátban és csizmában, hívást követve csengő hangon felnevet (egy idő után azonban e hang kissé falsul cseng), majd szánkázni indul, hátrahagyva gyermeke zöld babakocsiját, melyet a testvérek Moszkva-vágyó éneke és szimbolikus függönyszaggatás követ.
Az előadás sajnos a második felvonásban sem merészkedik apró, kuncogtató jeleneteknél és alacsony élvezetértékű aha-pillanatoknál távolabb a pátoszos zűrzavartól. A színészek direkt a közönségnek beszélnek, igazi teátrális színház, modernkedő csavarokkal és elemekkel, melyek azonban nem integrálódnak szervesen az előadásba. A nézőtéri fények elhalványultakor a függönyök a színen terpeszkedve várják vissza a figyelő tekinteteket, sajnos hiábavalón sejtetve, hogy az első felvonásban megismert, igencsak zárt kis csehovi világ most önmagából kifordulva igyekszik majd valami mássá válni. A „rémséges éjszaka” után kietlen világ maradt, hátul létrák, nem lehet eldönteni, hogy a takarás rendetlenségét, vagy az új világrend káoszát látjuk-e születni a szín hátsó felén. Mása homokpiramist épít, fázik, a lábát melengeti benne, majd függöny-fóliába burkolja magát férje és a ripacsul hisztériázó Natasa elől, hogy újdonsült szerelmét frissen tarthassa. A doktor részegen, alsóneműben esik a medencéhez, szörnyű dolgokról, kétségbeesett, félrecsúszott életéről mesél, de a közönség nevet, mert a jelenet alapvetően komikus. Összejátszások itt már szinte alig fordulnak elő, s Ivan Romanics még a homokórát is eltöri, mire föntről szintén homok esik, felnagyítva, nevetségesen kozmikus magasságba emelve ezzel a színen történteket.
Fokozatosan hígul a testvérek közti összetartás, a helyét nem találó, magányos, elégedetlen, zöld matrjoskás (ha esetleg elfelejtettük volna, hogy a történet Oroszországban játszódik) trikót viselő Irina őrültjelenete kissé bágyadt, melyet ráadásul meghittnek szánt testvéri pillanat, majd szinte rögtön a rosszul házasodott, bohém, zöld sálban és világos kalapban feltűnő Andrej jelenete követ. Habár a férfi vértelen agonizálása lassan hömpölyög, Andrej hirtelenjében bele akarja magát fojtani a fóliába, de, mivel a jelenet nem épül, még érthető is, miért reagálnak rá életveszélyesen későn a nővérek. Ilyen lehetett tehát a század indulása: gépzajos (a kezdetben még élőzenével, majd annak loopolásával operáló jelenetek után kínosnak hat a váltás), magányos, kaotikus. Bágyadt félmosoly e miliőben Szoljonij százados (Hajdú Tamás) szótlan szerelmi vallomása. A költői lelkületű katona noteszt, ceruzát és virágot ajándékoz Irinának, aki utóbb a bárónak ígéri magát egy méla és bús, de semmiképp sem mélabús jelenetsor erejéig.
Azok a pillanatok, melyek az előadásban megszokottól eltérő módon feszült, vagy ténylegesen érzelmi-értelmi kvalitást kommunikálnak, sokszor félmondatokkal vannak „lecsapva”, néhol kávét kérnek, másutt Andrej firkál éppen piros tollal a bolonddá avanzsált Ferapont arcára. Kár, mert ezekből a jelenetekből születhetett volna meg újra az a csoda, ami A három nővér, és szintén kár, mivel a bolond jelenthetné a kapcsolatot az egyenlőképp bolond, háború-sújtotta külvilággal. E külsőségbe távoznak az analóg gépet modern állványra biggyesztő katonák a nézőtérről a színpadra vezető lépcsőn, maguk mögött hagyva a menthetetlen, már csupán nyomokban csehovi világot. Az általuk hagyott űrbe vésődik Mása néma sikolya, mely kétségkívül az előadás egyik legérzelemdúsabb pillanata, melyet a Fjodor ostoba viccét követő nevetés, és a báró nevetésbe robbanó halálhíre „fokoz”. A Sebestyén Aba-féle Három nővért tökéletesen összefoglalja az előadás utolsó, addig nem látott módon, mindent elsöprően pátoszos jelenete. Mása németül, Irina franciául, Olga oroszul „moralizál” mikrofonba, szavaikat Andrej fordítja, majd hangos zeneszóra fentről eső, virágos nyilak fúródnak a színpad deszkáiba. Bizton állíthatjuk, hogy Anton Pavlovics idejében mindez egy igazán formabontó előadás lett volna…
A három nővér 2021-ben a brassói V. Magyar Színházfesztivál megnyitóelőadása volt.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képek forrása a Szabadkai Népszínház Archívuma.
