A vérderű
Shakespeare horrorja divatdarab. Némelyek az általa írott eredetihez nyúlnak vérengzésihletért, mások Eugène Ionesco parafrázisát varázsolják színpadra. Az intenzív érdeklődésnek ma kétféle oka van nálunk: valaki vagy az ukrajnai háború abszurd/hősi voltára akarja ráirányítani a figyelmet, vagy Orbán Viktor kormányzását sokallja. Kovács Lehel rendezése, végre egy harmadikutas stíluskaland: osztályharcmentes travesztia.
Nem rejti függöny a díszletet, s kap bőséges időt is a közönség, hogy terepszemlét tartson. Karácsonyfáról szabadult ötágú csillag aranylik szemünkbe. Teljes panorámás trón-/kastélyterem fogad, teraszáról örök kilátással a túlvilágra. Szemben, gyermekasztalkán maga a karácsonyfácska, az asztalka mellett székecskék, melyekre majd inkább a bácsik/nénik telepednek többször, mint a kompatibilis kisdedek: előbbiek a gyilkolásra/gyilkoltatásra, utóbbiak az áldozatlétre hangolódnak itt. A szeretetünnep-centrumtól balra pillantva a vérszegletet látjuk, férfi és női mosdót egymásnak derékszögben, ahol vízszintesbe forgatással a férfitest-ábra tőrt formáz: a leszúrda ikonja. Van lift. A távvezérlésű okosfelvonó fogja a tettszintre szállítani az ölni valót. Oldalt jobbra a dilemmazóna: hosszú lakoma- és látomásasztal, oldalt balra pedig szintúgy hosszú mászórúd, hogy a csúcsáig kapaszkodott bűnösök lelkének kényelmesebb legyen a légűrbe távoznia. A hirtelen hang- és fényhatások esélyére előzetesen figyelmeztet a műsorfüzet.
A színreviteli külcsín igazodni látszik Caroline Spurgeon teóriájához, aki szerint a groteszk építmény, berendezés, ruházat, világítási és hangtechnika alkalmazása révén „a gonosz kiszámíthatatlan és határtalan befolyását hivatott megjeleníteni” Shakespeare. „A Macbeth képvilága színesebb és változatosabb, gazdagabb fantáziájú, mint (…) bármely más darabjáé […] a képvilágban megnyilvánuló ötletek már magukban is sokkal fantáziadúsabbak, kifinomultabbak és komplexebbek, (…) és a képekből is több van: egyik összefonódik a másikkal, újra és újra megjelenik, ismétlődik” Hiányzik textusából a szellemi fensőbbségre valló, lehelet fanyar irónia, a jellemrajzban a mélységi arányérzék. A filozofikus gondolatbolyongást kerülendő, a szerző tehát nettó rémdrámával, mai szóval művészszínház helyett népszínházzal akart kedvébe járni az udvari társulat közönségszervezőinek; kínálhassanak vér-wellnesst a népnek, s persze nem mellesleg rövidséget, boszorkánytémát az ezt élvező új uralkodónak, a skót származású Jakabnak. A Király Embere rangját viselő – ma Viktor lakájának neveznénk – Shakespeare ügyelt arra is, hogy skót környezetbe helyezze az ámokfutó Macbeth bűnhődéstörténetét, skót király meggyilkolása miatt érje utol a trónbitorlót az igazság keze. Ugyanakkor a boszorkányerő túlhangsúlyozásában, a szerző részéről egy palástolt fintort is feltételezhetünk a fékezett szellemi habzású Jakab iránt.
A rendezés e fintor hiperbolája. „Nem titkolt célom volt elrugaszkodni attól a már berögzült világtól, ami a sötét skót darab benyomását kelti, és ahol a sötétség erői mozgatják a főhőst annak ellenére, hogy benne mennyi jóság lakozik. Én szeretnék inkább a hatalom és az ember viszonyával, a hatalmi harcokkal foglalkozni. A való életre is igaz, hogy döntéseinkben néha olyan mélyre gázolunk, ahonnan már nincs visszaút – a Macbeth kapcsán is igyekszem ezt boncolgatni” – fejtette ki koncepcióját a műsorfüzetben.
Nem félrevezető mondatok, a travesztia egészen jelenkori. „Macbethnek azt jósolják a boszorkányok, hogy király lesz, ezért elteszi láb alól az aktuális skót királyt, Duncant és tényleg megválasztják őt helyette. Utána megkérdi a boszorkákat, hogy mit kell tenni paranoia ellen. A boszorkányoktól azt a jóslatot kapja, hogy nem veszíti el a hatalmát, amíg fel nem mászik hozzá a Birnámi erdő és csak olyan ölheti meg őt, akit nem anya szült, úgyhogy nyugodt lehet. Hamarosan két ellenlábasa: Macduff és Malcolm érkezik ellene. Malcolm azt mondja a katonáinak, hogy a Birnámi erdő fáinak ágával álcázzák magukat és úgy támadjanak, ezért az erdő a hegyre ment, akár a jóslatban. És Macduff pedig császármetszéssel született, ezért nem anya szülte, és így ő megölheti Macbethet. Végül Malcolm lesz a skót király.” (Nagyon röviden, mirolszol.com)
Sipos Imre – legyen néktek karácsony – világölelő, uralkodói nyájassággal a karjában köszönti a győztes háborúból hazatérő hősöket s majd ugyanezzel, élhősének reá fenekedő asszonyát. Megfordul ugyan fejében a kérdés, a birtokára érkezése előkészítésének ürügyével miért vágtatott vajon előre Macbeth, de elhessentve magától, másnapra aktázza a gyanút. A másnapban bíznia merő transzcendencia; az igazak álmából holtan fog ébredni. Ám ébred, hiszen ebben az előadásban ő is a Macbeth roggyant tudatbirodalmában tenyészik. Ugyaninnen pattanhatnak elő a kéklő és vöröslő csúcsdíszekkel, az eljövendő öldöklés szerszámaival játszadozó gyermekek, akik stigmaként viselik homlokukon a golyó ütötte sebet. Talpraesettségük jövendöli a gyilkos utókort, a vér-wellness öröktől való és leendő voltát.
Amíg Sipos virtuóz bárgyúsággal, hellén derűvel érzékelteti, hogy az adott kor/közösség kényelmi övezete (komfortzónája) az öldöklés, addig a címszereplő, Orth Péter az örökletesség hiánya folytán skizofrén. A bármikor való társadalom rendszerében rögzítettek az egyénszerepek, s ezekre természetes a kiválasztódás, ha az alkalmassá tevő génekkel született személyek töltik be azokat. Macbeth kétszeresen kontraszelektált megélhetési halálhozó: nem vérszerinti trónjogosult és nem a saját indítéka szerinti fellépő. Élethosszig tartó hatalomhajszolását részben az elmeállapota szerinti kényszeresség fogja okozni, részben pedig a tévképzet, hogy uralkodásba menekülhet az énjét tipró hitvesi zsarnokság elől.
Alapstátusának szülöttei a boszorkányok – itt trióban Lakatos Máté, Horváth Alexandra és Venczli Zóra (mellesleg az egyik Donalbain, a fia és gyilkos, a másik Seyton és százados, a harmadik Lady Macduff és gyilkos) – az előadás kulcslényei. A történelem láthatatlan tervezőmérnöke alkalmazottjaiként, révületet ropnak körötte a sugallat-performerek: lehetetlen kétkedni vagy elmélyedni a jóslatukban, mert a delejes hókuszpókusz kiszippantja a szavak velejét. Erotikus és militáns felbukkanásaik a tudatmódosító világimpulzus manifesztumai, az önmagát beteljesítő jóslat dramaturgiája szerint. Delirikus koreográfiájuk az összeesküvés-elméleteket idézi: mintha Isten a világtörténelmet egy Korlátlan Felelősségű Társaság gebinjébe szervezte volna ki.
Miközben Macbeth ádámi alázattal, egy Lopahin szerű cseresznyefavágó értékközömbösségével öldököl, Éva-tartozéka – a szerep alakítója Märcz Fruzsina – dirigál mögüle. Körtvélyessy Zsolt megformálásában az örökszolga Kapus is származhat Csehovtól (Firsz), de evidens önbizalma alapján nem idegen a Cseresznyéskert Trigorinjától Sipos Imre játéka sem. Utóbbi olyan ismerően lép be a kastélyba a meggyilkoltatása előtti délután, mint aki megfordult már arrafelé a ház háborúzó ura távollétében is. Lady Macbeth viselkedése közhasznúan érzéki, hódolhat neki az egész udvari nép.
Lénye lényege azonban akkor tárulkozik fel igazán, amikor oldalt, a fitneszes mászórúdon az életéből távozik. A föld-ég rúdlajtorján elébb a lényegi vonzerejével operáló asszony kúszik fel, de visszapottyan. Ura, a majdani trónutóddal, a „kit nem anya szült” – Macduff, skót nemes alakítója Hegedűs Zoltán – mímelt párbajuk áldozataként, pózna-villanyszerelői állvamászó technikával, követi hamarost. Eltolja magától őt is az Ég. Levedleni vélték magukról a reájuk szabott sors szennyét, s a használatba sohasem került énjükre hivatkozva markolnák meg a menny küszöbét? Hiába. Ők a szenny-voltuk okán halhatatlanok, mert példaképekre szomjazik a Z-generáció. A megölt skót király, a Sipos Imre formálta Duncan önrejtő hedonizmusa kísértetiesen köszön vissza a jogutód fiát játszó Mechle Christian (Malcolm) Y-generációs nyegleségében (vibráló közönyként eladott idiótaság), tehát a történelem újra becsületes gyilkosért kiált!
A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház, Ruszt József Stúdió Színházában gagyi kortársi utalásoktól mentes, valóságosan jelenható előadást kapunk.
Képek: Ifj. Háry Péter
Önnek ajánljuk
