A tanyasi férj
Mélyre ásott kútja oldalába váj atombunkert egy vidéki öregember, s menekíti magával öregasszonyát a közelgő háború elől. Valaki támadni fog. A közös túlélés, vagy a mindenkit túlélés receptjét kapjuk? A Nyolcvan vödör levegő révén, Lezsák Sándor a kortárs nemzeti kamara-abszurd elismert művelőjévé, divatírójává válhatott volna, ha darabja a figyelmet a születése idején megkapja.
Kétszemélyes végjáték-gyakorlat. A mű egy nihilalkotásra hajlító történelemzónában keletkezett: a világháború és a magyar forradalom során gerjedt (organikus) rettegés fakuló emlékétől még ihletve, de valós fenyegetettség híján kellett az olvasóban/nézőben izgalmat ébreszteni. „A nyolcvanas évek elején született a darab egy éjszaka alatt. Maga az ötlet egy túlélőcsomaggal kezdődött, mely segítséget nyújthat az embereknek egy háború és különféle előre nem látható események bekövetkezése esetén. Ahogy nézegettem ezeket a csomagokat az jutott eszembe, hogy lent az alföldi tanyavilágban, ahol élek, sokat gyakorolták háborúk idején, hogy hogyan lehet túlélni azt, hogyan lehet elrejtőzni, elrejteni az asszonyokat, leányokat… különféle történetek voltak előttem, melyek bennem dolgoztak és igazából ennek köszönhetően született meg a darab.” – emlékezik vissza a szerző. Az internetes térkép szerint, Debrecen városában ma öt szabadulószoba üzemel: a rettegés iránti lakossági igény számottevőnek mondható.
Az épület-felújításra váró Márai Sándor Színház Veszprémben, a Petőfi Színházban tartotta a felújító-ősbemutatót, amelynek repríze volt a Thália Színház Télikertjében általam látott előadás.
Stílus a színész. Az Öregasszony szerepében Módri Györgyi, az Öregember – és egyben a rendező – Oberfrank Pál. Hibrid drámahelyzetet kínál a pillanat. Kecskemét környékén utazgatva, szemünk elé bukkannak ma is az imperialisták láncos kutyája, Tito hadserege elleni védelemül telepített géppuskafészkek, felrobbanthatatlan bunkerek; másfelől itt a kortársi szabadulószoba-kultusz, és hírlik közben médiaszerte az észak-keleti irányból fenyegető, valódi háborúveszedelem. A helyzet a szuper-aktív nihilt, a tevékeny rettegés alkalmát kínálja; a személyiség-lélektani alapú szerepépítés burka ez lehetett.
Az Öregember, egy barkácsoló szenvedélye hevítette, obsitos baka. Óvóhely-építménye a manuális kategóriában alighanem csúcstechnológiát képvisel: takarékos elrendezés, hermetikusság. Egyszersmind katonás szögletesség és eszement logika: fentről hozzák a bunkerbe az ivóvizet, hogy a székletet, egy négyszögletes billentyűvel, a kútba lehessen üríteni. A barkácsvirtus családi vasfegyelemmel párosul, ám utóbbit lágyítja némiképp a körülmény, hogy civil életében, Öregember szokta az Öregasszonyát szeretni. Most azonban más a regula. Mire a háború kitör, készen kell állni a túlélésre, ezt pedig gyakorolni kell.
A házaspár kapcsolata e háborús helyzetben projektív. Öregember magára vetíti korábbi parancsnoka énjét, a sajátjáét pedig az asszonyáéra: így teremt otthon szolgálati (elöljárói) hierarchiát. Parancsnokként eluralkodik rajta a monotónia mámora. Napjában háromszor riadópróbát vezényel; folyamatosan ínséggyakorlatot tartanak; azért vásároltat, hogy legyen mit megtagadniuk önmaguktól. Tudatosan dehedonizálja az együttlétüket: táplálkozássá alacsonyítja az étkezést, italfélét nem fogyasztanak, míg tart az eljövendő háború. Érzelemínség is javallott: az anyai-nagyszülői aggódás alsóbbrendű hév, ne legyen amiatt előre siránkozás, hogy a városban védtelen családtagok nem érhetnek el hozzájuk, az oltalmazó tanyasi vermükig.
A túlélés egyébként létszámilag korlátozott. Erre akkor döbben rá Öregasszony, amikor felfedezi a nagy közös üregük falában az egyszemélyes, titkos óvóhelyet, ami eszerint már az övé sem lehet.
Míg Oberfrank figurája síkfoglaló (az objektumot vízszintesben belakó és birtokló) lidérc, addig Módri Györgyié, a vertikális tér. A játék fejlődésívét az Öregasszony rajzolja ki. Kétbalkezessége örök veszélyforrás. Periszkópjukon néha nem lát ki a pusztába, mert elfelejti levenni a lencse kupakját, a kút fenekére ejti a kapaszkodó létrát, meghúzza a kamikáze gázpalackok szelepzsinórját. Mindeme vétségek közepette kés villan a kezében, amikor egyszer háttal áll neki az ura. Mert elege lett a pincei kiképzésből. Visszavágyja a saját komfortzónáját, a kút feletti tanyájukat, s abban a háziasszonyi egóját. Ám, ha mentőt hív az urára, hogy bevigyék a diliházba, az annyira végzetes, mintha háború lenne, és behívót kapna.
Történelmi háború rég volt, a darab megírási jelen idejében nincs rá kilátás, hogy kitörjön, tehát a végére várni sincs minek. Az igazi háború a komfortzónák birtoklásáért folyik: költözzenek-e le az Öregemberébe, az odúba, vagy lakjanak az Öregasszonyéban odafenn. Az Öregember periszkópjával tiszta időben a falu széléig látni. Onnan a messzi Hirosima emléke és a militáns déli szomszéd ország ihlette agyrém vetül rá az alföldi magyar tanyavilágra. A veszélyfokozódás tengelyén, az író a legvégső pontig engedi a képzeletét (ad absurdum vizionál): a kútnyílást berobbantandó gázpalackoké az utolsó szó, ami előtt azonban az egyszemélyes titkos óvóhelyre szorult házaspár egymásra lel. Abszurd az, ami önmagáért képtelen. Szerelmes morbidság: az abszurd derű drámája.
Keletkezése évében, a kecskeméti színház akkori igazgatója, Komáromi Attila otthonában volt hozzáférhető a kézirat, sőt a dramaturg (jelen sorok írója) gondolkodott a szereposztáson is, ám egy újrafényesített politikai szellő kisöpörte hivatali székéből a direktort. A premier terv maradt, Csabai Tiborné, a Színház folyóirat akkori főszerkesztője azonban gondoskodott arról, hogy ne tűnjék el a szöveg nyomtalan (Színház folyóirat, Drámamelléklet. 1985). Ősbemutatóját 1988. november 19-én a Térszínházban tartották, az 52-es szériát megért előadás rendezője Bucz Hunor volt. Felolvasták ugyanez évben a zalaegerszegi Nyílt Fórumon, majd 1989-ben műsorára tűzte a Hevesi Sándor Színház. Valamiért azonban nem jött divatba a darab. Az újraélesztési kísérlet biztató!
Lezsák Sándor odúdrámája, ifjonti útkeresés a színpadi műfajban. Egyszerű megvalósításban lehet a korabeli polgári védelmi gyakorlatok (légó) karikatúrája. A szellemi valóság összetettebb síkján felsejlik az egzisztencialista alapokról építkezés: látjuk az elsáncolt személyiséget, aki nem a reális összefüggés-hálózat birtokában elmélkedik és cselekszik, hanem a vezérrögeszméje szerint. Oberfrank rendezése tovább visz: a magánvaló abszurd meghaladása.
Jelenetfotók: Urbán Ádám
Lezsák Sándor korabeli portréi: Bahget Iskander
Önnek ajánljuk
