Lenni vagy nem lenni: vol. 101

2021-07-21

Várszínház

Ozsváth Eszter

TÁBOROSI MARGARÉTA írása

A Gyulai Várszínház szervezésében mutatták be 2021. július 17-én az Ereim végei című táncdrámát, Trianon 101. évfordulója alkalmából. A Fonó Budai Zeneház produkcióját ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, Berecz István és barátai pedig játszották, a Sztalker Csoportban tevékenykedő színészekkel kiegészülve.

Díszletté szinte maga a vár vált, néhány thonet székkel, egy tucat kirakatbábuval, fehér lufikkal és sok-sok tape ragasztószalaggal (látvány: Hajdu Bence). Az eredetileg a Hagyományok Háza Átriumában bemutatott előadás jól adaptálódott a gyulai Várszínpadra. A megépített színpadi tér mellett a várfal függő folyosói, a nézők feje feletti magasan fekvő balkon, a várfok, a boltívek, a lépcsők mind-mind az előadás képi világának szolgálatába álltak.

Feketébe öltözött táncosok fogadják az érkező közönséget. Közénk ülnek, figyelik a színpadi történéseket. Helyzetkomikummal indul az est, a szereplők a saját lábukon nem léphetnek a térbe, mert akkor megdobálják őket ragasztószalaggal. Így a kézenállástól kezdve a fenéken csúszásig, sajátos megoldásokkal jutnak be a színre.

Bekerül az egyetlen teljesen pirosba öltöztetett kirakatbábu, aki szinte végig figyelőállásba helyezve követi az előadást. Elfoglalják helyüket a zenészek, Szabó Dániel, aki mesteri cimbalomjátékával erősíti a produkció zenei világát, valamint Kacsó Hanga Borbála, népdalénekes, aki énekével fon érzékeny hangszövetet a táncdráma köré.

A nézőkkel való kapcsolattartás, a cselekménybe való bevonásunk folyamatos. Mikor a piros és fekete tapekkel vonalakat, ereket, országhatárokat ragasztanak a földre, az első sorokban ülőket is megkérik, adják tovább a ragasztószalagot, segédkezzenek. Részesei leszünk a játéknak, éreztetik velünk, szükség van ránk, hozzánk szólnak. Az előadás fontos pontján pedig mi magunk válunk egy megidézett ikonikus előadás szereplőivé.

Filmes nyelven szólva egy nagytotálból indulunk, gegekkel. 1918-at írunk a Gergely-naptár szerint. Értesülünk a világ akkori fontos történéseiről, megtudjuk az országok lakosságának számát, és egyre jobban ránagyítva a képre, elhangzik az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő tízmillió magyar lélekszáma is. A tömeget illusztrálva a szereplők behozzák az összes kirakatbábut, majd a színpadra invitálnak bennünket sokadalmat alkotni. A bábukon egy-egy mai, divatos, fekete színű ruhanemű, az előadók mozgatják, helyezik különféle térformába őket, táncolnak velük, így kap jelenlétük folyamatosan értelmet. Lassan közelít a történetmesélés fókusza egy emberi univerzum, Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori emblematikus igazgatójának alakja felé.

Az országhatárokat is jelenthető ragasztószalagot a színpadról feltépve, formátlan piros gumóvá gyúrva hordozza magával Herczeg Péter, mint hazáját, kitépett szívét, többjelentésű terhét az egész előadás alatt. Zsótér Sándor szavait nem pontosan idézve, a rendező idegvégződése a főszereplője, akin keresztül vall világról-világképéről. A Janovics Jenőt megformáló Herczeg Péter egy idő után a hátára veszi az előadást, és önmaga fizikai-lelki erejét nem kímélve, a maximumig használva képességeit testesíti meg a rendezői szándékot. Felfoghatatlan tempóval váltja a helyszíneket, sohasem tudjuk, hol szólal vagy jelenik meg. A színház iránti rajongás csodatévő hatását eleminek-szükségszerűnek tartó világmegváltó érzése adja játékának fő mozgatórugóját. Kevésszer halljuk a szereplőket magukat szöveget mondani, helyette narrátori szerepben Vecsei H. Miklós (aki egyben a szövegkönyvért is felel) kimért eleganciával tolmácsolja azokat. Kezében a szövegkiemelővel aláhúzott példányával járja be a teret, mintegy szemlélve a történéseket. Kiss Gergely Máté, Lestyán Attila és Zoltán Áron több szerepben, erős színészi és fizikai kondíciókkal vágtatnak végig a közel két óra hosszán. A tizenkét táncos alázatosan dolgozik az előadás alá, nem a néptánc dominál, igazi tudásukat csak a vége felé mutatják meg, de akkor recsegnek-ropognak is a deszkák rendesen.

Elmarad a falakat megremegtető emelkedett beszédmód, a hangzatosan dörgő szavak és a pátosz, ehelyett egy elszánt ember élettörténetét ismerjük meg, akinek az egész léte válik a hazaszeretet szimbólumává. Személyes Trianon-történetté emelkedik az Ereim végei, az ünnepi műsorok megszokott versei, prózái helyett egy álomba, a színház megváltó erejébe vetett hitről tett vallomás lesz, a történelem kíméletlen forgatagában.

Filmes fogalmazásmód jellemzi a jelenetek szerkesztését, sokszor elvágva egy-egy pillanatot, újraindítva, átfogalmazva pörgetve le azokat még egyszer. A két fő népdal-motívum a „Ludasim, pajtásim…” és a „Hazám, hazám, csendes hazám” csak adott dramaturgiai ponton szólal meg teljes egészében (zenei szerkesztő: Kovács Adrián).

Janovics Jenő az első világháború előtt és alatt a magyar némafilmgyártás egyik úttörője volt, filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, illetve rendezőként és forgatókönyvíróként. Filmstúdiójának bevételeiből a Kolozsvári Nemzeti Színházat is támogatta a háború alatt, egészen vagyonának elapadásáig. Színházigazgatóként tematikus drámaciklusai kiemelkedő jelentőségűek a magyar színház történetében. Zsidó származása miatt az 1930-as évek második felétől mellőzték, ekkor írta meg színháztörténeti visszaemlékezéseit. Az előadásban az ő életét dolgozzák fel, naplóinak felhasználásával állt össze a darab, de körüljárják az egész időszakot és a Trianonnal kapcsolatos kérdéseket is.

A Magyar színházművészeti lexikon értékelése szerint „Mint rendező és színházigazgató a hagyományokat és az újításokat ötvözte, de mindig hű maradt a humánus eszményekhez.”* Igazgatása alatt a Kolozsvári Nemzeti Színház kiemelkedővé vált a magyar színházi életben, sokszor Budapestet is megelőzve, köszönhetően az intézmény erősen művészszínházi (közönségnevelő) törekvéseinek.

A románok bevonultak Kolozsvárra 1918. december 24-én, félelemmel teli karácsonyt ünnepelt akkor a magyar lakosság. Janovics Jenő kitárt mellel védte színházát, és a színészeket. Gondolatait a vár legmagasabb fokáról kiabálja le Herczeg Péter, tudja meg a világ, Erdély szikláiba belefúrja lábát, nem hagyja el otthonát. Hogy ne foglalják el az épületet, üres ház előtt játszottak. Játszottak, komédiáztak, különben sokkal előbb elvesznek.

Shakespeare Hamletjének (melyben anno Janovics játszotta a címszerepet) egy-egy rövid párbeszéde szakítja meg az Ereim végei folyamát, míg időben meg nem érkezünk arra a Hamlet-előadásra, amely jelentős színházi pillanattá emelkedett a történelem során.

1919. szeptember 30-án gyászmagyarba öltözve érkezett a közönség a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar nyelvű előadására. Temetésre jöttek. Csodát vártak, aki csak tehette, megjelent. Janovics elrendelte, mindenkit engedjenek be. Körülbelül 2500 ember zsúfolódott be. Az oly jól ismert „lenni vagy nem lenni…” hamleti monológ belső kérdése kilépett az elmélkedő ifjúi morfondírozásból, és egy nézői „élni akarok” közbekiáltás hatására megtörte a feszült csendet. Tudták a jelen lévők, hogy elvesztik színházukat, hazájukat.

Figyelem, spoiler következik!

Az Ereim végei kétszer fejeződik be. Egy elképzelt, békés véggel, amikor megtapsoljuk a történet szereplőit, a színészeket, a táncosokat. Ám az eredeti, megtörtént véget is eljátsszák nekünk, amikor mi magunk leszünk a kolozsvári ünneplőbe öltözött tömeg, összeszorult gyomorral, a helyén maradva. Ők nem voltak hajlandóak elhagyni a színház épületét, úgy kellett a román katonaságnak kirugdalni, kiverni őket bottal. A több, mint kétezer ember néma lázadása, az igazi szavak nélküli összetartozás torokszorító élményét adta. A „többi néma csend”-hamleti sor itt a szomorú jövőt vetítette előre, könnyekkel teltek a szemek, hallani lehetett a szívdobogást, a szavak nélküli zokogásba fúló segélykiáltást.

A filmes csapót tartó ifj. Vidnyánszky Attila nem enged a szomorú, dicsően fájó múltba révedés kísértésének, újrajátszatja az egész előadást, megtörve annak hatását. A tizenkét táncos most mutatja meg igazi erejét, bravúrosan, ízületeket nem kímélően töltik ki a színpadot (koreográfus: Appelshoffer János, társkoreográfus: Rémi Tünde, Berecz István). Humorral, derűvel, toposzos mellveregetés nélkül születik meg egy összetett érzés, melyet csak nemes kifejezésekkel lehet leírni.

Széttépik a ragasztószalag-szívet, felborul a rend, de a végén a mi Janovics Jenőnk csak összeszedi, újraragasztja szívét, hazáját, magát.

Nincs tapsrend, el is mondják, elfogadhatunk egy tányér levest vagy hazamehetünk. Kevés hiányzik, hogy az előadás elrepüljön, felfokozott érzelmi magasságokba juttassa befogadóját. A túlfragmentált szerkesztés miatt nem történhet ez meg. Elgondolkodhatunk, minek a kezdete a ránk váró újabb száz év. Janovics Jenő története, emberi tartása példaként áll előttünk. Kérdés, a bennünk lévő csendekből mi lesz a jövőben…