Brit vígjáték ősbemutatójával örvendeztette meg közönségét a Gyulai Várszínház. Lehet a Macbethből vígjátékot csinálni? Nos, olybá tűnik, hogy lehet. Szentségtörés? Az sem lehetetlen. Szil Ágnes kritikája.
A Macbeth Shakespeare közismert darabja – nem az alapműveltség része, ám illik ismerni. A szövege nem egyszerű – gondoljuk hát el, mennyire bajos lehet mai angolként az 1606-os szöveggel hallani. Meglepően nehéz összefoglalni a tartalmát is, és talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy „sznob” darab (azaz sokkal többen vélik ismerni, mint ahányan valóban tudatában vannak a cselekménynek). A vak is láthatja, hogy a sötét, vérgőzös darabból hiányzik a humor. „Nagyon sajnálom az erőszakot és a brutalitást, apropó, de sajnos ez egy ilyen darab” – mondja Norm, a GarázsMacbeth főhőse, aki próbál erre megoldást találni, ahogyan a szövegét is szeretné közelebb hozni a mai nézőkhöz.
A GarázsMacbeth a Grimethorp házaspár magánvállalkozása. Az Aranyeső köz 3-ban, divatos, de visszafogott, modern bútorok között élnek (még ha mi csak a garázsukat és a kocsibeállójukat látjuk is). Elsie és Norm azt érzi, hogy üres és értelmetlen a létezésük. Hiányzik nekik a kultúra, nagy k-val, ezért a mozgókönyvtár autójából kikölcsönzik a Macbethet. Shakespeare-től, aki nem Arnold, a sarki autóbontó tulajdonosa, hanem William, a legnagyobb angol drámaíró. A darabot lenyűgözőnek és nagyon ütősnek tartják, van is némi írói és színjátszós tapasztalatuk, így minden hezitálás nélkül belevágnak a kétszereplőssé átírt előadásba, amellyel szomszédaikat – minket – akarnak lenyűgözni. Főszereplőink nem ütődöttek, csak átlagosak és naivak. Tiszta szívvel veselkednek neki a szentségtörésnek. Belefér, hogy Banquo csak egy rezgő álarc Macbeth feje fölött? Bele.
Az előadás kettős kóddal dolgozik: a nézőnek tisztában kell lennie az eredeti cselekménnyel, valamint Grimethorpék kulturális közegéről is fogalmat kellene alkotnia: a nyolcvanas-kilencvenes évek Észak-Angliájában vagyunk, ami nagyjából a vidéki Magyarországnak felel meg. Farkas Wellmann Éva igényes és stílustartó fordításának olvasása önmagában is élvezetes. Lőkös Ildikó dramaturgiájának és a Shakespeare-rendezőként is tapasztalt Árkosi Árpád rendezésének pedig nagy erénye, hogy nem helyezi magyar közegbe a történetet, nem aktualizálja, nem politizálja át – ami bölcs mértéktartásra vall. A cím telitalálat, eredetileg Elsie és NormMacbethjeként futott a szigetországban, magyarul viszont rögtön tudatában leszünk a sufnituningnak, amin a két csetlő-botló főszereplő révén a darab átesik. Szerzője John Cristopher-Wood, aki nemcsak vígjátékszerző, hanem színész is volt. A GarázsMacbeth cím eligazítja a nézőt: kapunk valamit, ami a Macbeth esszenciája, kicsit könnyebbé téve a darabot, színházat mímelve a színházban. Így aztán már a harmadik kódnál tartunk. Szimbolikája a mai kort idézi: finoman élcelődik a napjainkban is meglévő angol-skót ellentéten, és néhol a sport nyelvén beszél: Macbeth a rögbieredményekből tudja meg, mi lesz a jövendő sorsa.
A történetet ennél jobban nem lehet lecsupaszítani: mindössze két ember játssza el az összes szereplőt. Elsie és Norm kispolgárok, és ezt nem is szégyellik („hallottam valakiről, aki lábon kihordott három katarzist” – nem tudják maguk sem, mi az). A Macbethet lerángatva a piedesztálról, megismertetik a „szomszédsággal”, azaz velünk (akik lehet, hogy egyébként be se ülnénk magára a tragédiára). Minden kétely nélkül szakértőnek érzik magukat a darabot illetően, és a permanens hülyéskedés ellenére a végén mégiscsak apróra elmagyarázzák, miről is szól Shakespeare darabja – és mindvégig hűek az is az eredeti történethez! Ebből kitűnik, hogy valóban megértették a művet. Ha úgy kezeljük Norm és Elsie Macbethjét, hogy a magas kultúra lecibálása a farmernadrágos tömeghez, akkor fel kell idéznünk magunkban, hogy a Globe-ba sem (csak) az értelmiség járt, hanem az egyszerű emberek, ilyen módon viszont azt kell mondanunk, hogy az előadás Shakespeare szellemében mutatkozott meg a nézőknek (még ha annak a szellemnek méltatlankodva ki is kellett lépnie a sírjából).
Milyen a Macbeth férfiideálja? Tetterős, fiatal férfi, akire szép jövő várhatna, ám nem eléggé nemeslelkű. A becsvágy túlteng benne, csörtet a hatalom felé vezető úton. A maga ügyében vonakodik beszennyezni a kezét, de a harctéren véres kezű gyilkos. Ez a félig ember-félig robot áll szemben a szelíd Normmal, aki a galambászújságban publikál, és csaknem kényszervegetáriánus lesz, mert nem meri egy csirke nyakát elvágni – mennyire jellemző ez a mai, neutralitásban fulladozó, divatvegán korunkra! Norm próbálja magát kezdeményezőnek beállítani: a bevezetőben felhívja rá a figyelmet, hogy ő állította meg a mozgókönyvtárat, ő tartja a darabot túlzónak; de Elsie azonosul jobban a szerepével, szavai szerint megéli a flow-t. Ez ellentétes az eredeti darabbal, ám amikor már a Macbeth részleteit látjuk, visszaáll a régi rend: a vérszomjas Lady Macbeth képes a férjét hatalomra, majd a halálba juttatni, holott Elsie eredeti célja a Garázsmacbethben, hogy „klasszikusan modern, karakteresen minimalista kastélyra” tegyen szert. Annak ellenére, hogy az eredeti darab Lady Macbeth felelősségére koncentrál, itt mégis a nő és a férfi tipikus feladatait látjuk: Lady Macbeth kínálgatja a vendégeket, a férj szöszög a lombszívóval.
A GarázsMacbeth a Monty Pythont idéző brit humor a nevek eltorzításával, egyszerű megoldásokkal, háztartási eszközökkel szórakoztatja a közönséget. Elsie boszorkányöltözékének legfontosabb darabja egy felmosófej, de szerepet kap egy lombseprű és sok más hétköznapi tárgy. A korona papírmasé, a skót szoknya egy lepedő, ágyéktájt egy praktikeres szögtáskával – és ilyen körülmények között nehéz eldönteni, hogy ki hordja a nadrágot. Astílustörés kötelező elem a humoros átiratokban: fenséges és alantas működik egyszerre, és érvényes ez az előadás nyelvezetére is: „Ezért nyírtam ki fél tetves Skóciát, hogy babot együnk, teszkós babot?” – A szöveg és a látvány együtt üt és hat. Pazar a sürgönyjelenet, Malcolm szereplései, nyíltszíni tapsba torkollik a királyválasztás; a zenék mind a komoly, mind a komikus jelenetekben pontosan illeszkednek az előadáshoz. (Ezekben a komor jelenetekben elhisszük, hogy a két színész a valódi Shakespeare-karaktereket is hibátlanul lenne képes megformálni.)
Bravúros, ahogyan Sipos Imre egyidejűleg formál meg több karaktert színészi eszközeivel, bábelemek, egyszerű kellékek segítségével, egyszer sem keverve össze a szövegeket. Ugyanakkor Kovács Vanda játéka is figyelemreméltó, többek között azért is, mert az eredeti Lady Macbethhez képest jóval több szöveg jut neki. A bakik miatt sem róhatunk meg senkit, hiszen az első sorainkban ott ül Kriszti, aki készségesen segít a szövegben – és végül is ez egy garázsdarab. Van azonban némi következetlenség az előadásban: angolul egyáltalán nem kellene megszólalni, falat firkálni a színpadon, még akkor sem, ha divatos ezen a nyelven szitkozódni, hiszen „angolul látjuk”; és bár jót nevetünk a szexjeleneten, azért megnézném én azt a vidéki házaspárt, aki kipakolja mindezt a szomszédok elé.
Óhatatlan, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mit ad nekünk ez az előadás. Megtudtunk-e többet a Macbeth-házaspár motivációjáról, tetteik kevésbé nyilvánvaló mozgatórugóiról? Aligha. Valójában egészen kevessé ismerjük meg Elsie-t és Normot, azon túl, hogy átlagemberek. Egy-két konfliktusukról, gondjukról azért tudunk, de kettejük viszonya nem változik meg radikálisan (talán túl is terhelné a darabot). Elsie és Norm olyan, mint bármelyikünk munkatársa vagy szomszédja. Egyszerűek, felületesek – de legalább vidámak (és ez is több, mint amit többségében elmondhatunk magunkról). John Cristopher-Wood kifigurázza az értelmező, mindenben logikát kereső embert, aki talán már nem is meri magát jól érezni intellektuális tartalom nélkül.
Évek óta tudom, hogy oda kell figyelni a Gyulai Várszínház ősbemutatóira, ebben megerősített a tavalyi Ifjú barbárok is. Most a hatvanadik évad kezdetén egy szórakoztató, kellemes, ugyanakkor alaposan kidolgozott, sok színészi munkát igénylő előadást láttam, amely – dacára, hogy csak két szereplőt mozgatott – bejátszotta a várszínpadot. Biztos vagyok benne, hogy az előadás további sikerekre hivatott.
Szil Ágnes
