NAGY SZILVIA interjúja
Jól döntött, aki múlt vasárnap az augusztusi forróság elől a Gyulai Várszínház Kamaratermébe menekült. Cári Tibor és Sebestyén Aba Kór-Társak formációjában a költészet, az igényes zene és szórakoztatás találkozott. Cári Tibor zeneszerzővel beszélgettem.
Most a Kór-Társak projekttel láthattunk, a múltkor egy másik formációval érkeztél. Emellett ott a színház is. Hogy fér bele mindez az idődbe?
Mindig dolgozom valamin, nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy csak egyetlen dologra koncentráljak. Ha csak egy feladatom van, és arra épp nincs ötletem, vagy ha úgy érzem, valami nem működik, nem szeretek ülni rajta és kínlódni. Félreteszem, másik anyaggal foglalkozom, aztán később visszatérek rá. Így nem unom meg, nem fáradok bele, ugyanakkor provokál is. Mindenesetre a határidők nagyon jól motiválnak. Szeretem a határidőket. Egyszerre több mindenen dolgozni nem könnyű, és túlzásba vinni se jó, mert megvan a veszélye, hogy nem találom az utat, elveszek a sűrűjében. De ha van egy nehezebb feladatom és mellette két másik könnyebb, azok jól kiegészítik egymást. Kellenek az átkapcsolások, sokkal kreatívabbá tesznek.
Kreativitás: dicséretes, hogy a sok elfoglaltság mellett két ember önszorgalomból hoz létre egy produkciót.
Itt is vannak azért határidőim. Például itt volt ez a koncert Gyulán: úgy gondoltam, hogy új dalok kellenének, és nyilván kellettek is, mivel kivettük a román dalokat, és túl rövid volt a program. Aba ezt már régen kérte, de most motivált a tudat, hogy adott pillanatig el kell készüljek. Nagyon hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Már megfigyeltem, hogy ha próbálok írni, csak azért, mert muszáj, nem fog sikerülni, egész egyszerűen nem működik. Aztán egyszer csak azt érzem, hogy most kell csinálni, és akkor magától születnek a dalok. Az új koncertanyagban például volt, ami fél óra alatt készült el, pedig előtte pár hónappal sehogy sem akart összeállni. Félretettem, nem erőltettem. Ez a lényeg, semmit sem erőltetek.
A koncerten elhangzott, hogy a Kór-Társak 3 éves projekt. Hogy indult a formáció?
Ez egy régebbi ötlet. Sebestyén Abával 6-7 évvel ezelőtt csináltunk egy közös előadást Marosvásárhelyen, a Hogyne, drágám című zenés vígjátékot, melynek Székely Csaba írta a szövegét. Nagyon jó dalszövegek voltak. Annyira jól működtünk együtt, hogy azt mondtuk: vagány lenne csinálni egy külön projektet megzenésített versekből, amiket Aba énekelne. Ez egy ideig érlelődött bennünk, aztán ő kitalálta, hogy, miután a Yorick Stúdió – aminek Aba az alapítója – amúgy is nagy hangsúlyt fektet az interkulturalitásra és a román-magyar dialógusra a színházon belül, magyar és román költők verseit kellene feldolgoznunk. Pályázott, megnyerte, és megcsináltuk.
Hogy válogattátok ki a verseket? Fontos, hogy kortárs művekről beszélünk…
Aba nagyon sok anyagot küldött. Ami engem megfogott, abból válogattam, leginkább én, mert engem kellett inspiráljon. Nagyon fontos volt az is, hogy zeneileg működjenek a versek, hogy formájuk legyen, azaz dalszövegként is megéljenek.
Többször említetted, hogy román dalok is vannak a projektben.
Nagyon szeretjük azokat a dalokat is, de ide nem lett volna értelme elhozni őket, egyrészt a nyelvi akadályok miatt, másrészt anyagilag már nem fért volna bele a költségekbe.
Hogy néz ki az eredeti, nagy projekt?
Az eredeti, nagy produkcióban van egy 22 tagú zenekar, két énekes, Aba, aki a magyar dalokat, meg egy énekesnő, aki pedig a román dalokat énekli. Minden zenének van saját videóanyaga, melyet a háttérben LED-falakra vetítünk, úgyhogy vizuálisan és hangzásban is erős hatásuk van. De ez is, mivel elég költséges és nagyszínpadra lett tervezve, nem utaztatható.
A nagyszínpad után milyen érzés volt a gyulai Kamaraszínpadon játszani?
Szinte már otthonomnak kezdem érezni a gyulai Kamaratermet. Ha jól számolom, ez volt a negyedik koncertem. Szeretek itt lenni, főleg, hogy van zongora. Sok fellépéshelyszínen nincs lehetőség akusztikus hangszeren zenélni, pedig nagy a különbség.
Milyen a viszonyod a költészettel, ezen belül a kortárs irodalommal?
Az utóbbi időben őrülten sokat dolgozom, egyszerűen nem fér bele, hogy kedvtelésből olvassak költészetet vagy irodalmat. Ha olvasok, leginkább azért teszem, mert tudatosan keresek valamit: valamilyen elképzelésem van, valamit tervezek. Persze nagyon vágyom arra, hogy legyenek nyugodt pillanataim, és biztos vagyok benne, hogy lesz idő, amikor mindenféle kötelezettség nélkül veszek majd a kezembe egy kötetet.
Amit eddig még nem mondtam senkinek, hogy egyetemista koromban én is írtam verseket. Persze ennek magyarázata is van! Első évben nagyon nehéz volt az egyetemen zongorához jutni, sokan voltunk diákok, és kevés volt a próbaterem. Ráadásul olyan helyen laktam, ahol nem volt hangszer a kezem ügyében. Nem tudtam, hogy fejezzem ki magam, hogy vezessem le, mindazt, amit érezek. A zongora erre mindig alkalmas eszköz volt. Ennek híján egyetlen lehetőségem maradt: hogy verset írjak. Azt nem tudom, jók-e vagy rosszak-e ezek a versek, mindenesetre vannak, és emlékbe eltettem őket.
Alkalmasak lennének megzenésítésre?
Nem hiszem, ezek szabadversek. A rím nem az erősségem, különben dalszövegeket is írnék. Nagyon hasznos lenne.
Mit gondolsz, mennyivel lehet több egy vers azáltal, hogy megzenésítik? Életképesebbek a kortárs versek így, hogy zenei közvetítéssel jutnak el a közönséghez?
Szerintem jó, hogy a versek zene által jutnak el a közönséghez, ugyanakkor nagyon veszélyes is: a zene és a vers egy kell legyen, különben a zene megölheti a verset, éppúgy, mint ahogy a vers is megölheti a zenét. Nagyon kényes ez a dolog, mert ha én nem a szövegre írom a zenét, akkor a vers lényege elveszhet. Ez nem könnyű, voltak olyan dalok, amiket megírtam, de végül lemondtam róluk.
Hogy fogadták a költők a megzenésített verseiket?
Nagyon szerették és nagyon büszkék voltak. Szabó T. Anna, Kovács András Ferenc, Demény Péter… Akik tudtak, eljöttek a koncertjeinkre. Érdekes egybeesés, hogy épp most kezdek Szabadkán egy új projektet, Sebestyén Aba rendezi. Az egyik szabadkai színész, Pálfi Ervin is játszik a darabban, akinek két szövegét is felhasználtuk a Kór-Társakban.
Nehéz kérdés, tudom, hiszen mind a saját gyermeked: melyiket érzed a hozzád legközelebb állónak a koncerten elhangzottak közül?
Nem tudom, mindegyikben érzek valami különlegeset, ami engem megfog. Nem mondhatom biztosan, melyik a kedvencem. Most az újakat szeretem, egy kicsit szabadabban írtam ezeket, nem gondolkoztam sokat, milyenek legyenek. Engedtem, hogy maguktól keljenek életre, és igen gyorsan megszülettek. Volt, amit nem is zongorán írtam, hanem spontán, egy kicsi billentyűzettel, fülhallgatóval raktam össze. Ott, úgy dudorásztam magamban.
Hogy állsz az énekléssel? Vokálozni is hallhattunk a koncerteken.
Csak vokálozom! De szeretném, hogyha tudnék énekelni.
Nem tudsz?
Nem mondta soha senki, hogy szép hangom van. De vokálozva elmegy…
Aki Cári Tibor-koncertre szeretne menni a közeljövőben, hol hallhat téged?
Kolozsvár mellett lesz a következő koncertem, augusztus 21-én. Ez egy elektroakusztikus koncert lesz, a Sculpting Sounds, a CT Projecttel. Szintén improvizáción alapszik, két zenésszel dolgozom. Az egyikük csellista, a másik egy új-zélandi trombitás. Nagyon örülök, hogy sikerült őt is beszervezni. A zenét végigkíséri egy élőben alakított, LED-falra vetített videóprojekció. Tehát egy igazi multimédia koncert lesz, ami régi vágyam. Szeptemberben valószínűleg lesz egy saját szólóprojektem is, a Temesvári Magyar Napokra hívtak meg. Elvileg ott egyedül játszom, hacsak meg nem gondolom magam, és meghívok valakit. Még nem döntöttem el – de arra is van határidőm…
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
