Háttal a látomásnak
Őze Áron rendező-színész. Azt, hogy a színészetben gyökerezik a rendezőmestersége, minden eddigi munkájában bizonyította, a jelen feladatnak a gyulai Brand szintjén való teljesítése azonban újabb lépcsőfok a pályáján: megmutatta, a szövegérzően reduktív (karcsúsító) játéknak darabteremtő ereje van. 
Adott egy Hamlet nevű, kiállhatatlan nagykamasz, ki nem bírván elviselni király édesapja iránta való közönyét, elhatározza, balhéból elteszi láb alól. Az így szellemmé lényegült apuka – rajongva szerette életében a fiát, csak ideje nem jutott ezt a kellő gyakorisággal ismételni az államügyek és asszonya ágyi vehemenciája miatt – váltig állítja a találkozásukkor, hogy a gyilkosságot ellene öccse, Claudius követte el, s a vérbosszút éppen a tényleges gyilkosának adja parancsba. A Lear királyként feltámadó Hamlet (dán királyfiból angol király) sem kevésbé flott ember-félreismerő. Két szerető lányát haszonlesőnek, a tőle az elmenekülésig viszolygó harmadikat imádó gyermekének képzeli.
Hamleariában Katona József Bánk bánja bolyong. Magyarország nagyura állás- és identitáskereső migráns-menekült. Momentán udvari tanácsadó, a Gertrúd keresztnevű királynék meggyilkolásának szakértőjeként alkalmazzák. Vajh köztörvényes bűnöző-e, vagy hős hazafi? Folyvást fürdőzik és pacsulizza magát: integrálódni igyekszik szagilag. Végül, hogy a kettészakadt Lear-birodalom uralkodói mind fűbe harapnak, egyesíti saját fején az örökösök torzsalkodása miatt kettészakadt brit koronát: íme, a kettős magyar korona történelmietlen legendája.
Komédiavágyó színigazgatók, feladatéhes rendezők, okos dramaturgok rekeszizomlázasra vihogják magukat Dürrenmatt történelempolitikai bohózatán, A nagy Romuluson. Mintha a kihalásra szánt besenyők tárt karokkal várták volna a Kárpát-medencébe özönlő magyarokat, úgy fogadja a tyúktenyésztővé avanzsált utolsó római császár a barbár germánok vezérét, Odoakert. Miért is ne örülne jöttének, ha a baromfiudvari alattvalók jelentései szerint, a róla elnevezett tyúk napjában négyet tojik immár. Jaj azonban azoknak az igazgatóknak, rendezőknek, dramaturgoknak, akik számot nem vetve társulatuk erejével, műsorra tűzik a darabot. Miért, jaj? Mert egy frappáns ötlet sápatag humorú kibontása a szöveg; az utolsó harmadában a néző agya már előre lekottázza a cselekmény fordulatait. Pezsdítő élményt csak a leleménydús színészi játék hozhat.
A Hamlear bemutatásához talált a rendező alkalmas színészeket, akik az ismert szerzőpáros, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba szövegét előadássá tudták fejleszteni. Elsőként – nem csak a színrelépés sorrendjében – Sipos Imre játékát említem. Ő Bánk (a haveroknak Béla). Minden környező lényegre vakon (talán ezért Béla) alakítja a dán történelmet, ami közben tiborci járással sompolyog: nem lopni jött az idegen udvarokba, hanem száműzetésben Gertrudis megölése miatt, s hogy ne tűnjön besurranó tolvajnak, igyekszik eltüntetni magáról a büdös parasztszagot: szüntelen önellentmondásként bolyongja be a teret, hol háttal a látomásnak, hol álruhában, aminek persze semmi jelentősége nincs. Hamlear bőrében, Nagy Ervin Bánk pozitív fonákja: a serény kártékonyság, a következménytudat nélküli nárcizmus bajnoka. A magamutogató ostobaság életkor-független, bizonyítja az alakítás, igazolva egyben a darabösszevonás szerzői ötletét is.
Bármely dramaturgiai lelemény kockázata, hogy esetleg analógiakényszert szül. adott esetben a másodvonali főszerepek között nem kínálja magát olyan kézenfekvő párhuzam, mint amilyen Hamlet és Lear között van. Vasvári Csaba Claudius szerepében megmutatja, miként lehetséges bolondgrófos raccsolással a nettó locsogásnál mélyebb tartalommederbe terelni a szót; mozdulatokká érlelni a mondatokat, hogy azok a jel-anyanyelvünk jóvoltából mai kontextust teremtsenek. Innen azonban, a Lear-parafrázis Kenetlenjeként (Kent grófja) már nem kínálkozik számára tágabb szerepélettér. Ophelia szerepében Marjai Virág nem a rebegő szerelmű kamaszlány, inkább egy pszichiátriai intézet robotos ápolónője. Tradicionális dramaturgiai megközelítésben ő lehetne a Lear-fejezetben Cordelia, ám a fonák verzió – Alberti Zsófi személyében – egy valóságos Ophelia-termetet diktál. Az absztinens Gertrúd Kovács Vanda, a vajszívű Laertes Jegercsik Csaba, a fiatalok frigyét Hamlet lehetséges apjaként ellenző Polonius Papp János. A leosztásban egyikük esetében sem jut érvényre a szereppárhuzamok szerinti papírforma. Az elmaradó következetességért kárpótol ugyanakkor Ágoston Péter impulzív, kettő az egyben (Edgar/Edmund) alakítása révén Gloster fattya és édesfia tudattartalmának azonos színész játékában történő egyesítése/ütköztetése.
„Tanulj meg fiacskám komédiázni” – citálódik Seres Rezső nótája, a megfejtés kulcsát kínálva mintegy a nagyérdeműnek a parodizált tragédia-halom befogadásához. Fiatalságomat idézik. A kötelező olvasmányok dzsungelébe űzött egyetemi hallgatók előszeretettel alkalmazzák egymás közötti érintkezésükben a ferdítés-kiforgatás válfajait – az iróniát, szarkazmust, gúnyt – nem kímélve sem a témát, sem a bosszantásukra alkotott mű szerzőjét. Önvédelmi fegyver ez: paródiával óvják elméjüket az abszurd feladatmennyiséggel és a tanítóik által túlszajkózott igazságokkal szemben.
„Hogyan írunk kettesben? Hát csak úgy, hogy kettesben írunk. Akár a Goncourt fivérek. Edmond a szerkesztőségeket járja, Jules pedig vigyáz a kéziratra, nehogy az ismerősök ellopják.” – vallja a párban írásról Ilja Ilf halhatatlanná vált regényük, az Aranyborjú megjelenése alkalmából. Elmondásuk alapján, a Hamlear szerzői leginkább egymás kontrollhangszórói, azt mérik, vált-e ki a poénjuk a másikban nevetést. A kacagás értékskálája persze széles, a poénminőség váltakozó. Lejjebb, a kabaré szférájában – Komlós János és Hofi Géza vagy a Markos-Nádas duó – is születtek időálló aforizmák. A Jancsó-Hernádi alkotópár írótagjától származó műszó a blődli: a komplex képtelen egyedi műfajjelölése: ötletdramaturgia, szótűzijáték, amelybe bizonyos tömegű patron elsütése után sajnos belekáprázik az agy. A kizökkent szóidőt helyretolni – rendezői és színészi bravúr. A szöveg romlékonysága, időálló voltának múlékonysága elleni oltalom, hogy a színészek változatos játéktechnikával eltartják maguktól a leginkább kopásveszélyes szavakat: a mozdulatokká érlelt mondatok tágítják a darab szellemi terjedelmét: a jelentésimbolygás az előadás többlet bája.
A Hamlear verses blődli. A Bartók Béla Kamaraszínház és a Gyulai Várszínház közös produkciója. Humor- és áthallás-próbája a nagyközönség előtti sorozatjátszás lesz. Premierje a vájtfülűek népét megosztotta, remélem, hogy az avatatlanok türelmét nem fogja kikezdeni. Én a Gyulán megtapasztalt rendezői-színészi innováció rajongója vagyok.
Képek: Kiss Zoltán
Önnek ajánljuk
