A fogideg esélye
A COVID-19 miatti tilalmakkal dacolva, bemutatót tartott 2021 őszén a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház (Kárpátaljai Magyar Drámai Színház), a krónikásnak pedig egy hirtelen téli járványszünet adott alkalmat, hogy megnézze az Oleg Melnyicsuk által rendezett pszicho-abszurd jelenetfüzért, amely Yasmina Reza: Az öldöklés istene című darabja alapján született. Tavaszra kisöpörte térségünkből a koronavírust az orosz-ukrán háború. A krónikás, aki igazában fesztiváli programválogató, csak remélni meri: nyár elejére átengedik Kisvárdát a menekültek a színjátszóknak és a közönségnek: béke lesz.
Mert a Forráspont tipikusan fesztiválra termett előadás, egy mindjárt három és fél évtizede érlelődő társulat apró remeklése. A remeklés apró volta a darab szellemi terjedelmének függvénye. Reza története bagatell. Két fiúgyermek összeszólalkozik a parkban, az egyikük bottal képen suhintja a másikat, s ezt az áldozat jobb és bal metszőfoga bánja. Találkoznak a szülők. Kompromisszum a tényrögzítés során, hogy a tettet nem bottal felfegyverkezve, csupán bottal a kezében követte el a támadó, azt viszont aligha tudnák egy pohárka konyak nélkül eldönteni, megmenthető lesz-e a jobb metszőfog idege, vagy el kell távolítani. A konyakalapú érvelés rendszerszintűvé válása következtében, a vendég anyuka lehányja a vendéglátó, egyébként hobbi-műtörténész anyuka Kokoschka albumát, s ez a lövellés mintegy a nyitánya az általános szülői vásottság kifejletének: a parkbeli kamaszverekedők ma született bárányok jól szituált nemzőik mocsokbő tetteihez képest.
A szerző szír-magyar zsidó származék, a művészetkultúra piacán aktuálisan kelendő pedigréötvözet. (1959. május 1-jén egy iráni mérnök és egy budapesti magyar hegedűművésznő lányaként, Párizsban született.) Pályafutását színésznőként kezdte, Molière és Marivaux kortárs műveinek és klasszikus előadásaival. Nemzetközi sikerét íróként az Art (1994) hozta meg, amelyet több mint harminc nyelvre fordítottak le és mutattak be, amiért ismét a legjobb szerzőnek járó Molière-rel díjazták. A West Enden bemutatott brit produkcióért 1997-ben megkapta a Laurence Olivier-díjat és a legjobb vígjátéknak járó Evening Standard Award-díjat, míg a Broadway-n bemutatott amerikai produkció 1998-ban a legjobb szórakoztatásért járó Tony-díjat. A műnek több televíziós adaptációja is volt.
Jó helyről, jókor, jó helyre érkezett. Ennek tudom be, hogy sablontörténeteit mindahányszor a színészi remeklések vitték sikerre, hiszen önmagában a szabványcsaládi keretek közötti látszatharmónia, a társas magányban létezés, a fecsegő felszín alatt rejtegetett durva önzés erjedése, majd berobbanása több ezredéves dramaturgiai közhely. Az előadás savát-borsát Beregszászban is a színészi játék különleges minősége adja. Orosz Melinda (Veronika) és Sőtér István (Miklós), a fellökött gyermek szülei, Ferenci Attila (Alex) és Orosz Ibolya (Anett) az agresszor szülei, a hörcsögétől apai önkénnyel megfosztott leánygyermeket alakító Fornosi D. Júlia (Kamilla) vagy Vass Magdolna, a szégyenfolt nagymama egyéni ambícióik szerint, de szinkronban magányosak, ugyanakkor közösen alkotva a derűvel szánandó semmirevalók tablóját.
Oleg Melnyicsuk színész-rendező, előbbi énje diktálja, hogy színészei maguk dolgozzák ki a depressziójukat, s legyenek rokokó csipkézetű ornamensei a kollektív szutyoknak, amelyet a rendezői énje manifesztációjaként a kelet-európai komédia puritán (otromba) humorával illeszt alájuk játéktér gyanánt. A kettős vezérlet okán, a néző figyelme egyetlen pillanatra sem lankadhat, mert ha belemereng valamibe, más valamiről nyomban lemarad: a központi és a perifériális figyelem folyamatos terhelést kap.
Kevés társulat van a Kárpát-medencében, amely olyan játékra képes, amilyet Vidnyánszky Attila az évtizedek során a beregszásziakkal elsajátíttatott. 1992-ben alapító-igazgatója lett a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, 1993 óta pedig, mindmáig művészeti vezető-főrendező. Legnagyobb szakmai eredményének magát a Beregszászi Színház felállítását, létét tekinti. Szinte a semmiből hihetetlen körülmények között nemzetközileg is elismert műhelyt sikerült teremtenie. Már a kezdeti szakaszban, Európa 15 országának fesztiválján léptek fel, több mint 30 díjat mondhattak magunkénak, és 2001-ben részt vettek a III. Színházi Olimpián Moszkvában.
Hogyan kell egy társulatot felépíteni, és ahhoz – annak produkcióihoz megteremteni a közönséget? Nézőt nevelni! Két, csak látszólag különböző feladat ez. A leggyönyörűségesebb kötelesség a társulatformálás. Aki vendégrendezőként bonyolítja le a pályafutását, sohasem tapasztalja meg. Az oroszoknál külön szóval illetik egyébként a színre-vivőt és a rendezőt. Előbbi a posztanovscsik, utóbbi a rezsiszjör – ő társulattal bír. Társulatot rak össze, nevel, foglalkoztat. Sorsok kerülnek a kezébe. Perspektívát kell látnia és nyújtania a választottjainak: felépíteni őket a sikerekhez. Az erre a pályára szegődött ember iránt teljes felelősséggel tartozni. Ennél aligha van magasztosabb foglalatosság. Mélységesen hinni kell a társulatban. A valódi rendező számára abban a pillanatban, amint megszűnik a társulatos formáció, maga a színház válik érdektelenné, mert a vezetője a felelősség izgalmát veszíti el.
A társulatfejlesztés azonban közönség centrikus is. A színház titkokról beszél, és: műhely. A titkok műhelye. Anatolij Vasziljev, a jeles orosz rendező mondja: „megnyitom a színház ajtaját, és vendégként jön be a néző. Elvárom tőle, hogy vendégként viselkedjék. Legyen megtisztelve, hogy bejöhetett. Ugyanakkor, szolgálom a vendéget. A legnemesebb értelemben. Nem félek a nagy szavaktól: nevelni, tanítani. Hiszek a színház pozitív funkciójában. Látom, amint egy-egy jól sikerült előadásom után másokként jönnek ki az emberek, mint, amikként beléptek. Érzem a nézőtér hangulatán az átváltozást. Ilyenkor boldog vagyok.”
A Forráspont a titkok sűrű szövevénye, amelyből lélekben meztelenné tett alakok bújnak elő. Lélek-sztriptíz – vallja a rendező. Őszinte. Meri elővenni, ami bennünket legbelül feszít, s ez által megragadja a közönség figyelmét: az érzékek nézőbarát laboratóriuma.
Önnek ajánljuk
