Az emlék hajlékony is
Az orosz nyelvben a vándorszínészetet gyalogszínháznak mondják. Esetünkben átgyalogolt Gyulára Székelyföldről egy kisebb társulatnyi művész, hogy elszármazott földijük, Kiss Csaba darabját megjelenítsék a Kamaraterem nézőtéri parkettjén. Erdélyből érkezett a három szereplő, Győrffy András, Kárp György és Szélyes Ferenc, a rendező Béres László, sőt a díszlet-jelmeztervező Szélyes Andrea is.
Csehov a csapatban a kakukktojás: az ő nyolc elbeszéléséből gyúrt laza anyagszerkezetű dramatikus játékot a szerző: De mi lett a nővel? A nő Bakulina bankár eltűnt unokahúga, a vándorszínészek pedig a bankár báljába tartanak, éppen hárman, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, ám nem napkeletre, nem Krisztusnak hódolni, s nem bölcsek, hanem bölcselő kelekótyák, amint a nyughatatlan komédiásoknak illik lenniük.
A játéktér olyannyira elemelten minimalista, hogy a semmije már szinte önmagában metafora. Elfuserált Csehov-előadások emlékével terhelten, kezdheti a néző a türelmét hosszú és sivár percek elviseléséhez edzeni. Földön heverő nagybőgő fölé elárvult kottatartó mered, odábbról vészjósló közönnyel, mint Petőfi ládája az irodalmi múzeumban, dísztelen szuszék leselkedik. Nem gerjesztene derűt, hogy a szuszék hamarosan hóhér-sámlinak bizonyul, ha Szélyes Ferenc (Jura), az Irina feltételezett gyilkosa elleni bizonyítékok említése közben – „A falubeliek egy bizonyos Rogyionovot gyanúsítottak. Sokszor látták a lány körül sündörögni” – nem rajzol a levegőbe magyarázó köröket. A légrajzolat megadja az előadás hangnemkódját: kacagni szabad! És meri könnyekig kacagni magát a néző, ami közben sejti (utóbb megérti), hogy az eltűnt nő és a bácsika bálja meséjének ürügyén kivetett szerepjáték-háló foglya önmaga is.
A közlésfikció szerinti alap a három vándorszínész civil kapcsolatviszonya, a pályamúltjuk, amely révén alkathoz tudják egymásra kiosztani az igéző díva életállomásaihoz köthető jelenetek szerepeit. A második jelentéskör a játék teste, maga a szerepváltozatosság; mintegy a három színészi életmű egyenkénti foglalata. Eltérő fajtájú, tehát megszólalásukban egymástól jól elkülöníthető baritonok jutalomjátéka. Elkülöníthetőek, ugyanakkor összhangzóak a tartalmukban, miszerint mindnyájan ismeretségbe kerültek valaha Irinával, s szerelmet ébresztett bennük a jelentéktelen találkozás. Akár a Karamazov fivérek esete a titokzatos Grusenykával. Lám, egyben a kettő: Kiss Csaba Csehovjában az a Dosztojevszkij, aki három csoportban tartotta számon a férfiakat; az érzékek, a lelkesültség és a szellem embereiként. Itt Kárp György basszbaritonja az ösztönei vezérelte Aljosa, a drámai bariton Győrffy András a hevült értelemmel szerető Dmitrij, míg a lírai basszus Szélyes Ferenc a fogalomszerelmű Ivan Karamazov alakját idézi. Viselkedésük azonban szereptudatos: élik, de eljátszva élik meg a történeteiket, s ez az áttételesség (transzmisszió) ad jogot, hogy alkalmazzák az öngúny, az önirónia, a szarkasztikus világlátás megannyi kifejezőeszközét.
Innovatív, szerepfejlesztő a darab. Ez ilyenkor derülhet ki, ha szép korú, sokat megélt, nagy múltú lexikonszínészek játsszák, betöltve a szöveg mögé pályájuk/életük összes tapasztalatát. Az innováció ragályos. További képzavarokkal szólva, a nézőtér díszletként szolgáló falai közt álltában rohan az idő, színész és közönsége közös padlón evez, s a nagyérdemű az idézőjel-bójákat magabiztosan kerülgetve kormányozza képzeletét a saját érzelemtörténete felé. A sikeres találkozás hangjele a vastaps.
Az emlék nemcsak mély, hajlékony is. A laikus és a szaktudálékos publikum egy unortodox előadást ünnepel, amelynek témája a magunk életnyoma. Nincs mikrofonba diktált eszmei üzenet, videózás és szembevilágítás. A közös padló van, rajta eleven sorsokkal: újhumanista avantgarde.
Színház-esztétává lett sarlatán klasszikafilológusok miatt azt tanuljuk, hogy a Dionüszoszi játékok négy napján három személyiségfejlesztő tragédiát és egy vígjátékot láthatott a közönség. Dehogy. Három krimit kaptak, amelyeknek a cselekményéről előre nem szabadott tudomást szereznie senkinek. (Ezekre következett a feszültségoldó bohózat.) Folytathatnám e szekvenciát azzal, hogy emlékeztetem szaktudálékos pályatársaimat: Csehov hamarabb volt abszurd, mint Becket vagy Kafka, Kiss Csaba darabja kompaktabb, mint a Godot-ra várva. Nem efelé kanyarítom a sort, hanem a titoktartásra. A cím önmagáért beszél: írásomban nem árulhattam el, hogy a nővel mi lett. Tájékoztatásul annyi álljon itt, amennyit a beharangozó megengedett.
„A kerettörténet szerint valamikor a XIX. század végén három ágrólszakadt színész elindul a végtelen, forró országúton Bikulina bankár estélyére. Útközben egyikük történeteket, pletyka-ízű sztorikat mesél a társasági élet egyik mitikus nőjéről, a bankár unokahúgáról, Irináról. A különös dramaturgiájú történetben szerelmek és csalódások, kivégzések és foghúzások, öngyilkosságok és ellenvonatok kavarognak Irina Bikulina ártatlan, mégis felkavaróan buja, szenvedélyes alakja körül.
A történet örök – három férfi mesél egy nőről. Három férfi, három színész, három utazó. És egy látszólag soha véget nem érő utazás – ha úgy tetszik, az élet színpadán.
Egy biztos: mindannyiunkban él egy Irina. Egy nő, valami, akire vagy amire emlékezni szeretnénk, mert az emlékeink tartanak életben minket.”
Képek: Kiss Zoltán
Önnek ajánljuk
