Mondják, lakva ismeri meg egymást az ember. Lehetséges, tévednek némileg. Melyek a megismerés fokozatai? Bizonyára az idevezető út egy fontos állomása az együttlakás… Csakhogy önismeret és/vagy önfeltárás hiányában a mélyörvények—szerencsére vagy szerencsétlenül – rejtve maradnak. (Fabulya Andrea: Meglátások Herczeg T. Tamás rendezéséhez. Herczeg Ferenc: Kék róka. Békéscsaba, Jókai Színház.)
Egy szalondrámára készülve a fülledt levegőjű, rövidre zárt, feszültséggel teli viszonyok világát várná a néző – nem fog csalódni, ezt meg is kapja. Mégis: mást is magával vihet. A békéscsabai Jókai Színház – kezdjük ezzel— szép hely. Tiszta falak, kedves jelmezben mosolygó nézőtéri irányítók, melegség, jó illat a folyosókon, szinte a kultúra temploma is eszünkbe juthat (na), ha belemerülve a Kék róka világába nem inkább egy izolált kutatási terület részesei lennénk. Pontosítok: a szalondrámák kulcslyukas, szűkített perspektívája mintha a laboratóriumi tisztaságú lombiknézettel lenne itt inkább hasonlatos. A néző indulatok és szándékok tanulmányozójává válhat, miközben emberi játszmák mikroszkopikus nagyításban kínálják magukat (ön)vizsgálatra. Ez már magában is lehet izgalmas, de ha hozzátesszük a groteszk keretet, amelybe helyeződik az alapvetően kicsinyesnek is értékelhető eseménysor (volt-e Cecile a Török utcában), akkor már több irányba is tovább gondolkodhatunk.
Lehetséges, hogy nem az eseménysor a fontos ebben a színpadra állításban? Kétségtelen, van történés bőséggel, a lombikban fortyognak a különböző kemikáliák. A nézőt lekötik az események, akár már ezek megtekintése után elégedetten távozhat, hiszen végigkövetett egy barátságot, egy vagy két házasságot, szerelmi konfliktusokat és kríziseket, majd azok megoldásait. Ha kikapcsolódásra vágyott, Herczeg Ferenc drámája hozta az esti lazuláshoz szükséges alaphangulatot.
Azonban van itt mégis valami nyugtalanító a számomra — bár minden jóra fordul, az ígért vígjáték műfajkategóriájának megfelelően. A szereplői viselkedési mintázatok mégsem engedik a békés elernyedést, még a megoldást követően sem… Nyomaszt a kérdés, amelyet a derűs békéscsabai őszi este ellenére is, a színházi komfort közepette is csak magamnak kell megválaszolni… Voltaképp ki mit képvisel itt? Miért, hogy a polgári szalondráma a szalonból kilépve is ezt firtatja bennem? Vagy talán: szalon az életünk? Ki se léptem tehát?
A címadó nőalak titokzatossága, elérhetetlensége mellett vásárlási szenvedélye, játszmázásra kész kettőssége világlik, megformálója Papp Barbara. Ennél nagyobb taktikus a mindenki gyenge pontját remekül kihasználó, rózsaszínűn nyerészkedő nőalak, Lencsi (remek alakítás Kiss Viktóriától), akinek manipulációs technikája egyebek mellett: „Ért hozzá, hogyan kell megsütni egy harcsát — és megfőzni egy professzort.” Alakja élesen elrajzolt, humor forrása is. A két nőfigura beszédes jelmezt kapott: mindkettőben kifejeződik az, amit érvényre szeretne juttatni : az elérhetetlenség távoli, égi kékje és a kislányos naivitás csücsörítő rózsaszínje. A kék jelmezt hangsúlyosan egészíti ki a piros szájtáska (mintha mindent el akarna nyelni, magába követelne szippantani), amely épp ellenpontozza a távolságtartást. Amikor Cecile visszatér, emberi közelségbe hozza őt a kék hajszín megszűnése is (jó a színészi alakítás), a jelmez változása egyfajta tanulási folyamatot sejtet a nézővel: nem lehet egy életszerepbe merevedve boldogságot erőltetni…
A rózsaszín jelmez viszont –szemben Cecile megjelenésének változásával – az idő múltával egyre kezelhetetlenebb méreteket ölt, ez a groteszk irányt erősíti, és igen jót tesz a darabnak. Cecile mozgása a vadra leső róka selymes, lopakodóan puha lépteit idézi. Lencsi lépései, izgágasága viszont épp azt a felcicomázott sutaságot teszi kézzel foghatóvá, ahogy maga is megéli a „szerelmet”. Neki nem változik meg a külseje, csak „fokozódik” és elhatalmasodik a babarózsaszínje, viszont a nevét – talán személyiségének kiterjedését hangsúlyozva? — lecseréli Lencsiről Lónára … Amikor beköltözik a professzorhoz, sötét van egy pillanatra, a néző elképzelheti a rózsaszínűvé transzformálódott szobanövényt maga elé. Íme lám: világos lesz, és testesül rózsaszín. Ez a burjánzó felszínesség és a felszín alatt örvénylő indulat nemcsak groteszk, hanem tragikus irányba is megnyitja a darabot, bár szó sincs a klasszikus értelemben vett tragédiáról. Apró, alig látszó emberi veszteségek növik itt „csak” ki magukat a mélyből. Észrevétlen kudarcocskák, melyek önreflexió hiányában a vígjáték értékhiányos (ámde felettébb haszonleső) milliőjét teremtik meg.
A műfaji besorolás Herczeg T. Tamás rendezésében vígjáték, Herczeg Ferenc 1917-ben pedig a színjáték megnevezéssel illeti. Az elrajzolt jelmezek, díszletek és gesztusok mind ugyanazt üzenhetik a nézőnek: kapcsolati tragédiáink kicsinyes, kisszerű dolgok mentén alakulhatnak ki, jól berendezett és fogyasztásra szocializált világunk komfortjában (ember, tárgy egyremegy) a talajvesztés szinte törvényszerű lehet? Az önreflexió hiányában kialakuló elbizakodott biztonságérzet, az ítélkezés gyors mechanizmusai mintha önmaguk csapdájába vezetnének, és sehova máshová. A groteszk esztétikai minősége messze újraértelmezi tehát Herczeg Ferenc színjátékát, újszerű kerete aktuális üzenetet tesz elérhetővé a néző számára.
Az epizódszerepben megjelenő Trill bárót alakító Csomós Lajos magával ragadó szerepformálása rövid idő alatt jár be nagy utat: az önhitt, sármos szívtipró megjelenésétől az összezavarodott és viharos sebességgel távozó csínytevőig. Trill figurája, a sokat emlegetett sármőr szoknyapecér inkább az események láthatatlan és szándéktalan katalizátora – az alakjához kapcsolódó klisék mentén cselekszik a többi szereplő: irigylik, lefitymálva elítélik, vagy tartanak tőle, esetleg keresnék a társaságát… A darab épp azért tartja fenn a néző érdeklődését mindvégig, mert szüntelen bizonytalanságban tart. A „ki kivel” kérdés megválaszolatlansága, a hálószobatitkokba való sanda bekukucskálás azonban még önmagában csak egy szokványosan lapos megcsalás-történet zsibbasztó paneljeit hozná. Itt azonban a rendezés bravúrja lehet az, hogy aki nem a sorozatok és szappanoperák világa felől közelít, és némi magába tekintő elmélyedés reményében ül be a színházba, semmiképp nem fog csalódni. A darab nevettet és elgondolkodtat, ráláttat és közel hoz egyszersmind: talán akár önmagunkhoz. A díszlet és a jelmez is humorforrás – és ahogy azt már a Herczeg T.-rendezésekben általában közreműködő Bianca Imelda Jeremiastól megszoktuk – egyszersmind több is annál. Huszár Kató díszletei szándékoltan groteszk térélményt hoznak létre, amelyben az egyetlen bizonyosság a polgári szalon elrajzolt, természettudományos laboratóriumi vagy furcsa-lehetetlen vadászházi trófeákat felvonultató élettere (vagy kirakata?). A hatalmas méretű nyúlfej, a rozmárfej, a színészek (legfőképp Pál, a férj) által ülőalkalmatosságnak is használt bikafej a már megszerzett, birtokba vett elemek transzparens leltára, míg a Cecile által hajszolt és emlegetett, sőt képviselt kék (sarki) róka pedig az elérhetetlenség metaforája. Közös bennük öncélúságuk, riasztóan intenzív jelenlétük valamiképp az emberi telhetetlenség testet öltése. A díszlet így válik karakterjeggyé. Varga Bálint zenéjére a cselekményt egy kortárs hangulatú buli (estély)-parafrázis keretezi, amely a sóvárgások és vágyak helyszíne, és talán a megéléseké is, ám ez homályban marad – pontosan nem tudhatjuk a történéseket. Ez rendezői toldás, Herczeg Ferenc drámájában nincs ilyen keret, ezzel a megoldással azonban mindenki jól jár: mintha a mélység, a lélek sóvárgása demonstrálódna ezzel a keret-epizóddal.
A férfiak kivétel nélkül mind térdnadrágban és térdzokniban jelennek meg, ez a „rövidnadrágos” képzet a kiskorúság, éretlenség, korlátozott cselekvőképesség metaforáfa is, egyfajta lefokozottságot tapasztal a néző a dekoratív és túldekorált női „szektorhoz” képest. A nemiségnek ez mintha szintén valamelyest idézőjelezettséget kölcsönözne, az éretlen, kiskorúsított jelleg dominál – ez is rendezői fogás. A befogadó számára aktuálisan ez talán a maszkulinum dominanciájának megszüntetését üzenheti, az erős és túlhangsúlyozott női nemiséggel szemben (pl.a párbeszédekben Cecile mindig kigombolja a zakóját, szabaddá téve felsőtestét). A mozgásokról már ejtettünk szót: Mlinár Péter munkája a karakterformálás erős eszköze. Cecile lopakodása is erotikusan domináns, míg a Lencsit alakító Kiss Viktória pedig parádésan hozza a csámpás mozgásban rejlő céltudatos, törekvő előrehaladást (kis tanítványból lesz a ház úrnőjévé). A rövidnadrágos férfi szereplők mindegyike másképp suta. Ez a nyilvánvaló egyensúlyhiány, a női dominancia soksíkú felmutatása a gyenge férfi oldallal szemben mégse a feminizmus ünneplésének üzenetét hordozza, sokkal inkább mintha azt üzenné: mindenki torz valamelyest, no nem nagyon, csak pont annyira, hogy ne érezze jól magát soha a saját életében. Az egymás körül kavargó, forrongó érzések és indulatok a harmónia és szimmetria hiábavaló keresésének kifejeződései – fortyog a lombik.
Sándor alakja (Czitor Attila) is az elérhetetlenre való ácsingózásban definiálható leginkább, és miközben ítélkezik szüntelen, jellemszilárdságát némileg megkérdőjelezi a sokat emlegetett Riki pótszerként való beiktatása. Czitor Attila miatt is érdemes minél közelebb ülni a színpadhoz, mert mimikája mint egy „eseménysor feletti eseménysor” képezi le azt, ami a színpadon játszódik.
A legrokonszenvesebb szereplő számomra a hidratudós Pál (Tege Antal) alakja, aki jó természetkutató módjára, kaméleonként beleolvadni látszik a környezetbe, leköveti azt: kékből rózsaszínbe. Ennél mégis többet képvisel ez a szerep: az egyetlen empátiával rendelkező figura ő. Csetlő-botló, pipogyának tetsző alakja megfigyel, lát, alkalmazkodik, de ezt valamifajta bölcs elfogadással teszi, szeretetből. Nem akar mindenáron semmit, kivéve a hidrák illusztrációit… Ezért is érdekes az alakja: az egyetlen ember, aki nem törtet valami felé, és megbocsátó együttérzéssel elnézi a törtetők küszködéseit…
Az előadás rendezőasszisztense Kiss Kata, a színpadi átirat Zalán Tibor munkája, a rendező Herczeg T. Tamás – mindhármuk dilemmája lehetett a darabban felmerülő, ma is aktuális kérdés: az önazonosság és a társadalmi elvárások egymásnak feszülésének feltárása. Ha a néző egy finoman pikáns, helyenként kacagtató történetet akar magával vinni, azt is megteheti. De ha esetleg megkapargatja a felszínt, a játékmélyi fájdalmas sodrást, a külső elvárások és belső várakozások konfliktusát – akár elszomorodni is szabad. Törékeny az ember…
Fabulya Andrea
Önnek ajánljuk
