GYÜRKY KATALIN írása
A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Lev Nyikolajevics Tolsztoj kiválóan megírt, mondanivalójában még ma is érvényes, színpadra remekül adaptálható drámáját, Az élő holttestet mutatta be a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválja versenyelőadásai keretében. A szövegben rejlő lehetőségekre azonban – a később kifejtendők értelmében – kevéssé koncentrált, sokkal inkább a szokatlan formai megoldásokra és a látványvilágra épített.
A nézők ugyanis egy lakodalom kellős közepébe csöppennek – olyannyira, hogy a menyegzői asztalhoz a közönség tagjaiból is odaülhet néhány. Igen ám, de nem egy, hanem három-négy mennyasszonyi ruhába bújt leány (sőt: férfias asszony) jelenik meg a színen, így kezdetben kellemes, kíváncsivá tevő zavart érezhetünk, mert nem igazán tudjuk, kinek, illetve hány párnak vagyunk az esküvőjén. Azért használtam a zavaró mellett a kellemes jelzőt, mert a lagziban kiváló minőségben húzza egy zenekar a kontyalávalót, mégpedig főleg szláv – lengyel és szerb – dalokat prezentálva. A dalok jellege pedig szintén a „meghívottak” kedves megtévesztésére szolgál. Mert ha a főhős, a Jászberényi Gábor által kiválóan alakított Fegya esküvőjén vagyunk, aki az újdonsült kedvesével, Másával (Kálmán Zsófia) kel éppen össze, akkor Mása származása miatt cigányzene kéne szóljon. Ha viszont arra gondolunk, hogy a Fegya által elhagyott, szintén menyasszonyi ruhába bújt Lizaveta készül itt a második házasságára, ezzel kapcsolatban nemcsak az orosz dalok hiánya, hanem Kancsár Orsolya plasztikus játéka is elbizonytalanít bennünket: hisz láthatóan ő lelkileg még nincs arra felkészülve, hogy a neki udvarló Viktorral (Gulyás Hermann Sándor), a család barátjával egybekeljen. Pláne, hogy ehhez még mások szerint is korán van…
Korán van az asztal mellett helyet foglaló anyák: Liza és Viktor édesanyja véleménye szerint is. Főleg azért, mert ez Fegya és Liza válása nélkül törvénytelen. Az adaptáció ebből a szempontból egyáltalán nem játszik rá egy érdekes szüzséelemre: arra, hogy Viktor anyját Karenyinának (Büky Bea) hívják. Azaz arra, hogy egy olyan asszony ellenzi a fia még házasságban élő nővel folytatott kapcsolatát, aki ugyanezzel a névvel ugyanezen szerző Anna Karenyina című regényében fiatalon ugyanezt tette. Tolsztoj itt magával játszik, saját magával folytat párbeszédet az újonnan elővett, de már megöregedett és begyepesedett Karenyina alakjának életre keltésével. Ám ennek az irodalomtörténeti nüansznak a frivol kijátszási lehetősége helyett az előadás egy másik életre keltésre, életre kelésre teszi a hangsúlyt: a családtagok élő és halott mivoltának viszonyrendszerét domborítja ki. Készül itt családi fotó az idő közben elhalálozó Liza-mamával, végigkövethetjük a Liza és Viktor boldogsága érdekében önmagát feláldozó, ezért magát tetszhalottnak nyilvánító Fegya sorsát, miközben a fehérre meszelt arcukkal élettelennek tetsző családtagok továbbra is helyet foglalnak a menyegzői asztalnál, majd onnan felpattanva bizarr haláltánccá változtatják a lakodalmas táncot.
Hogy azután egy erős váltással – Liza és Fegya további sorsát a bírósági tárgyalás helyett egy modern valóságshow kereteibe illesztve – betekintést nyerhessünk abba is, hogy az anyák mellett az orosz törvényhozás mit is gondol a törvénytelen együttélésről, s hogy a „holtából” feltámadt Fegya mit tesz ebben a helyzetben…
Mindezt pazar színészi játékkal, szójátékok sokaságával, váratlan, meglepő kellékek tömkelegét felvonultatva, ezáltal folyamatos figyelemre és rácsodálkozásra késztetve a nézőt. Aki a valóságshowba a „hopmester” Varga Bálintnak köszönhetően ugyanúgy azonnal bevonódik, mint a lakodalomba. Olyannyira, hogy ebben az ortodox hagyományokat felrúgó lakodalomban vendégeskedve még azt is eldöntheti, hogy ezekkel a szürreális élő-halottakkal adott esetben táncra perdüljön-e.
