2022. október 15-én mutatták be Henrik Ibsen Hedda Gablerét az aznap épp a negyvenedik születésnapját ünneplő Katona József Színházban, Székely Kriszta rendezésében. A rendre nőközpontúként aposztrofált darabot a Székely-adaptáció az egyén (legyen ő bármilyen nemű, identitású és korú) belső vívódásának lehetséges végkifejleteire építi, némi elengedhetetlen, önmagunk kreálta tragikummal fűszerezve.
A címszereplő, Hedda Gabler (férjezett nevén Tesman), a Katona-társulat értelmezésében már nem is igazán próbálja eljátszani a külvilág számára, hogy minden rendben van. Ő az a nő, akire mindenki vágyik, és aki kicsit mindenki lenni szeretne, amíg ki nem próbálja a Hedda-létet a maga számára, és rá nem ébred, hogy a heddaság a hétköznapokban fenntarthatatlan, és egész egyszerűen nem lehet percenkénti száznyolcvan fokos fordulatok köré szervezni egy egészséges életet. A Jordán Adél alakította Hedda, bár gyönyörű (nem, inkább karakteres), megrémiszt, és nem azért, mert megfenyegeti az embert, hogy lepörköli a haját, hanem azért, mert tudjuk, képtelen volna rá. A született manipulátor lélektanának kizárólagos boncolgatása helyett az előadás szerencsénkre sokkalta színesebben képzeli el az ibseni világ karaktereit.
Hedda szenvedélyes, megalkudni azonban csupán a felszínen képtelen. Mezítláb érkezik, alakja izzó szobor, arcjátéka szédületes. Kimondja, amivel sért, és megtartja, amivel gyógyíthat, mikrofonba susog lényének egyik töredéke, egy másik bakelitről üvölteti a zenét, a harmadik meg tökéletes rendben tartja extenzív magassarkú-kollekcióját. Hedda belső szabadságát kifelé mutatja, külső korlátoltsága viszont beszüremkedik lelkének minden megnyilvánulásába, kölcsönös mérgezettségben tartva a két regisztert. E „kettősségének” kiváló szimbóluma a nadrágszoknya (vagy inkább szoknyanadrág?), melyet akkor sem vesz le, mikor (lélekben is) félmeztelenül omlik régi-új-alkalmi szeretője karjába. Hedda sebezhetősége tehát mindvégig marad egyszerre álca és álcának álcázott személyiségjegy, melyet leginkább rövid házasságában tud igazán kihasználni.
Hedda férje a leginkább Apple notebook-jával és halomnyi jegyzetével szerelmeskedő Jörgen Tesman, aki életében minden bizonnyal kizárólag azzal tudott meglepetést okozni valakinek, hogy épp a hírhedt Heddát vette feleségül. Jörgen neve után a színlapon kedvesen feltüntetve szerepel a mágikus három betű (PhD), holott az előadásban többször elhangzik, hogy Jörgen még csupán írja a disszertációját (az előadás kezdetével végződő nászútjukat is költséghatékonyságból tanulmányúttal és könyvtárazással kötötte egybe), ám ez nem gátolja meg abban, hogy máris egy szeme előtt meglibbentett egyetemi oktatói pozícióra alapozza teljes egzisztenciáját. Bányai Kelemen Barna megformálásában Jörgen gyakorló neurotikus, aki kezét tördelve, szemüvegét el-elejtve, ide-oda pakolva, arcán feszülő mosollyal próbál felnőni feleségéhez, kinek eredendő vadsága csupán csúfondáros pillanatokra szelídül a negédességig.
Az össze nemigen illő pár állandó gardedámja az újonnan berendezett otthonukban napi szinten tiszteletét tevő Julle néni, Jörgen nagynénje. A Kiss Eszter játékával kellemesen minden-lében-merőkanál asszony nagy irgalmasságában nem képes felismerni, hogy leginkább hiányával tudná segíteni a friss házasok életét. Julle néni színpadi jelenlétével, nyugodt gondoskodásával, nem kedvelt rokonokra emlékeztető, ismerős kéretlenségével a kiszámíthatatlan és őszintén csúfondáros Heddát kiegészítendő remekül „esik”. A kissé prűd és újonnan beszerzett blézerében is naftalinszagú, a fiataloktól egyre gyermeket követelő néni tökéletes ellentéte mégis Takátsy Péter Brack bírója, a szikár alakjában elfojtott szenvedélyekkel operáló, kék öltönyös, a Tesman-párt magában-magával már háromszöggé egészítő férfi. Brack kínos, szexuálisan fűtött félmondataival, gesztusaival nagy mértékben felel a Hedda Gabler kellemetlen momentumaiért. Julle néni és Brack a „nagy drámák” mellett szánandó figurák csupán, akikkel szemben Heddának szoríthatunk.
Újabb nőtípussal gazdagít a darab Elvstednéje, kinek neve az előadásban keresztnévvé fiatalodik. Így lesz a „-néből” Thia, kit Mentes Júlia hív bájos életre. A gondosan, bár sérelmére nem Hedda által berendezett Tesman-házba toppanó Thia Hedda húgának gyermekkori barátnője, aki férjét, nevelt gyermekeit elhagyva érkezik a városba. A fiatal nő minden emberi kapcsolatában csupán másodlagos, alárendelt, már-már cselédszerepet játszik, így történhetett, hogy Hedda „méltó” egykori párjába, a szintén manipulatív, erőszakos jelleméről ismert Ejlert Lövborgba szeretett bele, míg a férfi náluk vendégeskedett vidéken. Thiát, annak ellenére, hogy maga mögött hagyja megszokott, nyugalmas életét a szeretett férfiért, Heddával szemben sokkalta gyengébbnek érezzük, s ez a két nő közötti égbekiáltó ellentét az előadás végéig változatlan marad. A szerepek egyetlen pillanatra sem cserélődnek, Thia nem mutatkozik sem erősnek, sem esendőségében emberinek, az aranyos, kissé butácska baba helyett. Pattantyus Dóra jelmezeinek sápasztó szürkéi, kékjei fölött melegségtől ragyog Thia arca, mintegy „rájátszásként” a nő túlédességére.
Ejlert (kinek szerepében Mészáros Béla búsul fogadott absztinenciájában) a városban van, s még Thiáéknál, a simulékony nő segítségével befejezte második könyvét, melyet az első sikerétől kissé undorodva mesterművének nevez. Szerelmük, melyért Thia mindent felrúgott, számára csupán projektalapú románc, személyes érdekek mentén szerveződő affér. Mikor a Tesman-házba látogatva értesül arról, hogy új „párja” épp régi szerelme, Hedda vendégszeretetét élvezi miatta, rendezett káosza megbomlik. A nő előbb az új szerelmesek közé ül, majd visszavezeti Ejlertet az italhoz, kissé Don Quijote-szerű alak a férfi, mindig vágyakozik valami után, amit elérni és ésszel felérni végtére is képtelen. Nem ostoba figura ugyanakkor, hisz pontosan tudja, mit várhat a többiektől, tépelődése így akár indokoltnak is tűnhet. Személyes tragédiájaként oltja ki Hedda iránt újjáéledő érzelmeit, majd saját életét is, mikor a túlfeszített, tiltott szenvedély szenvedéssé válik.
Érdemes megfigyelni továbbá, hogy a narancsvörös selyemtrikóban élveteg Hedda mellett Ejlert és Julle néni viselnek jellemzően meleg színeket, előbbi bordó garbót, utóbbi rózsaszín blézert, alatta borvörös virágos blúzt. A Balázs Juli vertikális vonalakban domináns, börtönszerű, helyenként már-már kőmosottnak látszó, padlószőnyeges nappali-díszletébe ily módon, általuk, az egyaránt toxikus szerelem és önfeláldozás karaktereivel kerül némi melegség. A Hedda Gabler emberi kapcsolatainak kaleidoszkópjából a Katona feldolgozásban hiányzik az apa-lánygyermek-viszony, így Hedda cselekedetei akár „gyökértelenségével” is magyarázhatók. Bár az eredeti darabban nagy hangsúly van az apa szeretetén és hiányán, itt nosztalgikusan disszonáns Hedda édesapjának fotója, melyet lánya előbb a mikrofonállványra, majd egyenesen a falon lógó jegyzetlapok legtetejére ragaszt. A hiány hiánya érződik akkor is, mikor Hedda az apától örökölt fegyvereit mutatja, és az már végképp a hiány hiányának hiánya, ahogy Ejlertnek adja az egyiket, a másikat pedig önmaga felé fordítja. Apja iránti szeretetét így, e tettekben talán újra meg tudja élni.
Szabó-Székely Ármin dramaturgiájában egyébként mindezeket leszámítva izgalmasan pereg az előadás, csak helyenként érezzük úgy, hogy igazán történhetne már valami. Bizonyos szempontból azonban a fénytechnikáért felelős Bárány Bence munkája viszi a show-t. Az egy felvonásba mintegy másfél órányi, vegytiszta szerepjátszást sűrítő előadás Heddája helyenként ezt a fénycsövet föl-le kapcsolgatva ül különböző pozíciókban, érzékeltetve ezzel az idő és érzelmeinek váltakozását. Ez sztereotípiákon, elvárásokon kívüli nő, aki képtelen észrevenni, hogy folyamatos tagadásával, ellenállásával, nekifeszülésével lesz végtére mégis a „lázadó nő” papírformájává, beteljesítve ezzel mindazt, amit elvártunk tőle.
A képek a Katona József Színház Facebook-oldaláról származnak.
Önnek ajánljuk
