Sátánvirtus
A Tamási Áron Közalapítvány elnöke, A. Szabó Magda vállalkozott arra, hogy az író születésének 125. évfordulója alkalmát megragadva, segít az érdeklődőknek a Tamási művek varázsát újraéleszteni. Az erősen Petőfi bicentenáriumára hangolódott kulturális környezetünkben merész tettnek tűnt ez, de sikeresnek bizonyult. A dr. Kövér László országgyűlési házelnök fővédnöksége mellett, a Magyarság Háza közreműködésével futó program emlékezetes eseménye volt a mikházi Csűrszínházban a Tamási Áron Fesztivál és a Gyulai Várszínházban a Tamási Áron Napok. Ez utóbbi kiemelkedő rendezvényeként mutatta be a Nemzeti Színház, koprodukcióban a Várszínházzal, a Tündöklő Jeromost.
Egy székely faluba beveszi magát Jeromos, a sátán. A darab keletkezése évében, 1936-ban történik az eset, tehát a téma akkor-társi, de az író megengedő: előfordulhat bárhol is, s a magunk emlékei alapján tegyük hozzá rögtön, hogy bárármikor. Az érkező célja, kibillenteni a település lakóit az életegyensúlyukból, fellázítani őket a sorsuk, a vezetőik ellen, s átvenni az uralmat fölöttük.
Tamási darabjairól inkább az irodalomtörténészek emlékeztek meg egykor, amíg lehetett a műveiről újnak ható szemlélettel nyilatkozniuk: általában nem sok fizető nézőt szorítanak ki egy-egy bemutatóján a színházi szakmaiságtól tündöklő tiszteletjegyesek. Ha eljönnek, s küldetésüknek tartják, hogy tündököljenek, többnyire a stílusa nyugati forrásait nyomozzák. Szellemi szolgalelkűség. A szerző feltünteti a cím alatt a dramaturgiai kódot: népi játék. Népi, vagyis székely, játék, vagyis nem lincselheti meg a falu feldühödött népe a sátánt, mert az jó időben kámforrá változik.
Kénbűzös kámforjelölt Jeromosként, Schnell Ádám a pályája egyik legkomplikáltabb szerepét játssza, nagyszerűen. Szerepbonyolítója a rendező, Márkó Eszter, kinek közvetlen alkotótársa Kulcsár Edit, a dramaturg. Kettejük tömörítő munkájának eredménye, hogy elmaradnak az önmagyarázó szövegelemek, megfeszesedik a beszéd, s ebben a Caragiale stílusát idéző környezetben aligha jutna perc a rejtőzködve-lappangva sátánkodásnak. Jönni, belátni és elillanni – ennyi a mozgástér, amelyen belül a színészre hárul, hogy az ördög csábereje kísértsen meg, mégis.
A mesejátékok lelki rugóit – eddigi pályája tapasztalatából – pontosan ismeri a rendező. Tudja, gyermeknézőjét egyetlen pillanatra sem hagyhatja kétségben afelől, hogy jó vagy rossz ember-e az, aki szeretett főhősével kapcsolatba lép: szabadjon székéből segítően felkiáltania a színpadra, ha kedvencére veszély leselkedik. Sáska Mihály fogadós fiának szerepében, Kovács S. József csöppet sem hat védtelennek: a gyermekkor bölcsességével (az őszinteséggel) felvértezett, éber ösztönű kamaszlegény; bizonnyal hasonmása annak a Bana Gábornak (Herczeg Péter), aki a falu feltétlen tekintélyű elöljárója lett. Gábor példakép, az ördög eleven ellenszere. Jeromos pénzt szór a nép közé, akkor toppan be, s közbelép: „Azt hiszitek, hogy eljön ide egy ember és nem akar tőletek egyebet, csak azt, hogy tegyétek a zsebetekbe az ő pénzét? (…) Gondolkozzatok! (…) Nem vagyunk mi koldusok, akiknek alamizsnát kell adni! Amivel csak holnapig lehet élni! Nekünk több kell, mert nem holnapig akarunk élni, hanem fiainkban és unokáinkban hosszú századokon keresztül.”
Utóbbi számára talány, hogy csáberőforrása, a pénz miért nem juttatja célba a szándékait; miért nem talál Gábor likvidálásához bérgyilkost, s miért nem hajlik szerelmére a falu tündérszép leánya, Ágnes? Csak. Mert székelyek lakják a falut, annak az íratlan, ám régtől (öröktől) való erénye szerint. Martos Hanga (Ágnes) remeklése az, hogy minden jellemkifejező igyekezet nélkül, a saját természetes voltában mutatkozik. Életszerűvé teszi a falu két deli legénye Szép Domán (Bálint, legény), Bordás Roland (Ákos, legény) vetélkedését, oly mértékig is, hogy a kezének megkaparintása érdekében, Jeromos szít késre menő viszályt a két udvarlója között.
A falu lényege Kristán Attila (Sáska Mihály), a pragmatikus kocsmáros. Baritonja közelünkbe hozza az ott élőket, színükről és fonákjukról is. A fodrásznő (a Csokonai Színház fesztivál-fődíjas előadása, 2010) idéződik fel bennem.) Jellemmozaikokat ad a megkörnyékezendő epizódfigurákról, ezek alapján lobban fölényillúzióra a szabadságexportőr jövevény, s emelteti a kocsmaraktár mennyezetéig a trónusát – díszlettervező: Csíki Csaba –, onnan akarva vezényelni a zendülést.
Nem utcáról toborzott statiszták hada a nép. A legapróbb szerepek is kidolgozottak, megvalósítóik Vidnyánszky Attila beregszászi társulatának az ukrajnai háború elől színpadjainkon rejtőzködő tagjai. Ők: Gál Natália (Lina, mindenesasszony), Sőtér István (Gyula, asztalos), Fornosi D. Júlia (Bella, varrónő), Szilvási Szilárd (Őrmester), Ferenci Attila (Jegyző), Szabó Imre (Marci, az Ágnes apja), Orosz Melinda (Nőrincné, a Bálint anyja), Orosz Ibolya és Vass Magdolna (Posztós asszonyok), Cséke Adrienn és Heczel Jázmin (Falusiak). Képzettségükre lehet csoportdinamikát (jelentéssel bíró közös mozgás) és hangulatteremtő táncot bízni – zene: Lovas Gábor, koreográfia: Darabos Péter –, mely utóbbi a Tamási-beszédénél lüktetőbb.
Az előadásban, hűen az eredeti szöveghez, a megvesztegetés pénzneme a román lej, a székelyföldi lokalizáció azonban nem téveszti meg a nézőt. Schnell Ádám Jeromosa belpesti díszburkolatról pattant megélhetési népámító. Ahova tévedt, ott más az észjárás, a temperamentum – az anyanyelv.
Képek: Kiss Zoltán
Önnek ajánljuk
