Tölli Szofia kritikája
Organikus lehetetlenség – kulturális mementó
Nagy felelősséget vállal Vidnyánszky Attila az 1920-as trianoni békediktátum századik évfordulóján. A nemzeti múltfeldolgozás egyik fontos állomásaként tekinthetünk a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című előadására. Hogyan lehet felfogni ennyi év távlatából, mit is jelentett akkor, és mit jelent ma a kényszerű békeszerződés? Emlékezetében él a nemzet – múltunkat nem feledhetjük.
A színház lehet az emlékezés és a feldolgozás tere – ennek megfelelően alkalmazza színpadra Vidnyánszky, Verebes Ernő dramaturggal, a kor forrásdokumentumait és Wass Albert szövegeit. Párosuk különös érzékenységgel és bátor határozottsággal lát neki minden előadás szövegkönyvének. Számos esetben illesztenek az alapműhöz vendégszövegeket, amelyek a verbalitás síkján támogatják a rendezői koncepciót. A merész döntések sokszor bizarr helyzeteket, már-már meghökkentő jeleneteket eredményeznek. Ezek oldószereként mindig megjelenik azonban az érzelemteljes személyesség. Nincs ez másként a Tizenhárom almafa esetében sem: a cselekmény egyszerre bontakozik ki több helyszínen, ám a történetfolyam középpontjában egy székely család áll. A színpadon egymással párhuzamosan jelenik meg az első világháború frontvonala, a béketárgyalásokra érkező magyar delegáció Párizsban, és egy kis székely falu: Komandó. A sztori sok szálon fut, amelyek hol összeérnek, hol szétválnak egymástól. A rendező következetesen távolra helyezkedik attól, hogy az előadás célelvű „Trianon siratássá” váljék, vagy időszerűtlen irredentizmusba torkolljon. Bár jelentős szerepet kap a párizsi béketárgyalás és annak igazságtalan egyoldalúsága, a nyomaték Székelyföld múlt századbeli lélekállapotára kerül.
„Jönnek… jönnek a magyarok!” A felütésben Székelyföldet látjuk, amely az 1940-es második bécsi döntés értelmében, újra Magyarország része lesz. Az alaphangulatot a helyiek lelkes várakozása határozza meg, míg a keserű múlt a főszereplő, Táncos Csuda Mózes visszaemlékezése révén elevenedik meg. Székelyföld azonban 1944-ben, a román és szovjet csapatok benyomulásakor, újra az előbbiek fennhatósága alá kerül. Az eseményt lineáris meseszövés mutatja be, az időkezelés azonban kétsíkú: párhuzamosan jelennek meg az 1920 és 1944 közötti 24 év eseményei. A Szarvas József által megformált Táncos Csuda Mózes, otthonából kiszakadva, a Hargitáért folyó csatában találja magát, s majd az előadás zárójelenetében érkezik ismét haza. A színész, Józsi alakja összemosódik a darabbeli Mózsiéval – a jelenben landol a történelem. A koncepció a nemzeti múlt értékei jelenbe való átörökítésének alternatíváját mutatja be azzal, hogy Szarvas József őrségi kulturális missziója is, kiszólásként, külön jelenetet kap. A magyarság megmaradását jelképező tizenhárom almafa, a magyar őshonos gyümölcsös motívuma így gyűrűzik vissza az előadás jelenébe.
A motívumrendszer összekapcsolja Vidnyánszky Attila eddigi történelmi témájú rendezéseit, amelyek összefüggő egészként működnek a Tizenhárom almafában. Az, hogy a 24 évet felölelő cselekmény nem lineárisan, hanem asszociatívan, és egyszerre több helyszín felidézésével jelenik meg, a Liberté’ 56 posztmodern időkezelését idézheti fel a nézőben. Vidnyánszky mindkét darabban az egyén kiszolgáltatottságát érzékelteti, és azt, hogy az indokolatlan vérontás, a háború következményei az egyénekre, az emberekre méri a legsúlyosabb csapásokat, és mindenkit érint, kivétel nélkül. Különösen érzékletes a rendezői elfogulatlanság a történelmi ünneprontások vérlázító pillanataiban: amikor a II. Bécsi döntés nyomán érkező „felszabadítók”, egzotikus törzsi népnek hívén a magyarság keleti őrszemeként is emlegetett székelyeket, hozott anyagból kezdik injektálni beléjük az identitást, vagy jutasi stílusban dresszírozva akarják az elszántságukat formális katonafegyelemmé silányítani. Lehetnek magyarok, románok, vagy zsidók – az emberek elsősorban emberek, s ilyen módon sorsuk végérvényesen összekapcsolódik a harcok zűrzavarában. Ez a mély, keresztényi megközelítés nem csak azokban a pillanatokban érvényesül, amikor egy-egy nyugvópontra érve a Komandóban élő közösségek újra találkoznak, hanem akkor is, amikor a csatatéren egymásnak feszülnek. A legfőbb megállapítás: a megölt ellenség is ember. Népmesébe illő az, hogy a zárójelenetben minden addig elpusztult szereplő újraéled.
A zsidók elleni atrocitások implicit megjelenítése a Halotti pompa metaforáját idézi: a színészek ládákon egyensúlyozva imitálják a zsidókat szállító tehervonatok kattogását, miközben a Bodrogi Gyula által megformált Mendi utolsó monológját halljuk. A komoly, súlyos téma ellenpontjaként azonban a humor is megjelenik. Az 1940-es határalkotás egyszerre okoz örömet és nehézséget a székely Táncos családban, s ezt legfőképpen a Mózes kertjében zajló mindennapi események tükrözik. A családi ház magyar földre kerül, ám a birtok kettészakad: a gyümölcsösös megoszlik a magyar és a román földön. A román részen maradó gyümölcsfákról Mózes nem viheti haza a termést. A határ meghúzását pikírt megjegyzésekkel konstatálja Mózes, mivel nem csak a fás kertet szeli ketté az új határ, hanem a ganéjdombot is. Az, hogy felső utasításra húzzák meg a határokat, amely egy-egy falunak a kellős közepén halad át, a Zoltán újratemetve című előadásból lehet ismerős.
Ahogyan már megszokhattuk, Olekszandr Bilozub díszlete – az artisztikumán túl – ebben az előadásban is értelmező szereppel bír. A színpad közepén emelkedő csipkemintás hegyalakzat elkeríti a székely falut Párizstól és a frontvonaltól: ez utóbbiak a színpad két oldalán kapnak helyet, s átjárás csak akkor van közöttük, ha azt a cselekményi logika diktálja. A hegyormokat mintázó díszletelem a Kárpátok vonulatát, Magyarország természeti határát idézi. Csakhogy a csipke nem páncél. A második felvonástól kezdve többször is megvilágítják hátulról. Az átütő fény sejtetően láttatja Mózesék almáskertjét, amikor a családfő megkapja katonai behívóját. Asszonya, Rozál egyedül marad a kertben. Megáll az idő. Tóth Auguszta nőalakja egyszerre mutatja a féltést és a bátorító bölcsességet, a „bízva bízzál” üzenetét, amely több a szerelmes asszony visszaváró parancsánál: az egész kisközösség lelki-szellemi életerejét mutatja meg. Bensőséges pillanat.
„A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övékénél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is. És itt organikus lehetetlenséget kell megállapítanunk.” Apponyi Albert gróf beszéde, a párizsi magyar delegáció vezetőjének a békefeltételekre adott szóbeli válasza 1920-ban elhangzott el. Rátóti Zoltán hozzánk, a képzeletben korabeli hallgatóságához intézi szavait; nekünk könyörögve azért a figyelemért, amely anno, a szónoklat helyszínén elmaradt. A teljes beszéd elmondása bravúros monológ – a történelmi cselekményszálon a darab gondolati és érzelmi lezárása.
A személyesség tartományában, Szarvas József előadás-záró almafa-példázatát egy másik vendégszöveg beiktatása előzi meg. Gróf Wass Albertként, Kristán Attila ad elő egy híres részletet az Adjátok vissza a hegyeimet című regényből. Okossággal, őrülettel és szenvedéllyel – halálos hamleti igazsággal. Erre felel élettel – kilépve szerepéből – az őshonos gyümölcsfák telepítését szervező Szarvas József.
A premieren mindkét monológot szűnni nem akaró taps fogadta. „Mielőtt szavaimat befejezném, hálásan köszönöm, Uraim, hogy alkalmat adtak nekem álláspontomnak élőszóval való kifejtésére, és hogy beszédemet oly jóakaratú és állandó figyelemmel kísérték.”* – mondja Rátóti. Száz év távlatában szinte értelmezhetetlenek ezek a szavak. Jóakaratú és állandó figyelem? Ha így lett volna, nem kéne most Trianon évére emlékeznünk, ahogyan nem lenne oly fájó az 1947-es párizsi békeszerződés sem. Az elszakadt magyarok számára organikus lehetetlenséget jelentett a határok önkényes felállítása, amely miatt családok szakadtak szét. Wass Albert ezt az élettapasztalatot foglalja könyvformába, Vidnyánszky Attila pedig ezt az életérzést állítja színpadra. Nem öblösen, melldöngetve, hanem a művészet eszközeivel, nagyfokú érzékenységgel, megéltséggel – az örök emberről, az örök embernek.
*(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/apponyi_albert_parizsi_beszede_forraskozles/)
Képek: Eöri Szabó Zsolt
