Rózsavölgyi Szalon – Az elnök szabadsága

Kék sztyeppe

Kortárs történelmi mesék előadóhelye is olykor a Rózsavölgyi Szalon. Szinte kibontakozó sorozatra gondolunk, ha együtt látjuk havi műsorukban a Párizs megmeneküléséről szóló, Cyril Gely írta Diplomáciát és a Mihail Gorbacsov elleni puccskísérlet reflexióját Penny Gold tollából, Az elnök szabadsága című kamaradrámát. Érdekesség, hogy rendezőként és közreműködő színészként, mindkét előadás kulcsfigurája Sztarenki Pál.

Kortársi az a történelem, amelynek a krónikáját még gyarapíthatják szemtanúk. Sztarenki szemtanú. A puccskísérlet idején, 1991-ben 30 éves volt, az esemény havában, augusztusban éppen kiköltözködött a kaposvári színészházból, hogy hazaérkezve Budapestre, az akkor még Arany János nevét viselő Paulay Ede utcai teátrumban dolgozzon tovább. Polgári közérzete szempontjából, persze szükségtelen volt a váltás: a szovjet katonaság ott védte a békénket minden kilométerkőnél. A darab írója hazájában, Angliában ellenkező volt a helyzet. A miniszterelnök asszony kedvelően, intelligens szörnyként tekintett a szovjet szörnyállam fejére, s ez a hozzáállás tükröződik is valamelyest a Raisza Gorbacsova, az elnökné emlékiratai alapján készült szövegben: a szerző talán nem tudta elégséges belátással kezelni a körülményt, hogy az egyébként kiváló szellemi képességű, filozófus végzettségű asszony a nyaralójukban történt feltartóztatásuk során agyi infarktust szenvedett, s a tisztánlátása a személyes érintettség mértékén túl is, korlátozott lehetett. Az előadás kezdetekor fehér védőlepel borítja a nyaralói múlt bútorzatát. Ezt lebbenti fel a rendező, s dirigensi mozdulatára jótékonyan összekavarodik szemünk előtt a Penny Gold képzelte, és az általunk beszívott történelem pora.

A Főnök, történelminek szánt szeptemberi beszédére készülve, pihenőre vonul szűkebb családjával Foroszra, abba az üdülőkomplexumba, amelyet csillagászati összegekért építtettek, saját célra. A narrátor-feleség Söptei Andrea haja oroszosan kontyba font. Idült derűvé szelídül az arcán minden megrázkódtatás, aggodalom, szorongás és félelem, még a szkepszis is. Akkor sem rándul szfinxiesre az ajka, amikor többedszer kérdezi urát, csakugyan végleges-e immár beszédszövege alján a pont. Pontosan tudja, hogy dehogy! A tenor Gorbacsovot egy basszus, Schneider Zoltán játssza. Szerepe szerint feleségével egyetemistákként, szerelemből találtak egymásra, s tartja magát köztük az érzés mindmáig – bőven elegendőek ilyenkor a színész részéről a hétköznapi gyöngédség gesztusai. Bár lehetne ünnep, mondjuk azé, hogy amióta nagy házuk megépült, először ülnek le megpihenni a tengerre néző ablakuk elé. A kék sztyeppe, ahogyan földijeik, a pusztai emberek becézik a tengert. Nincsenek a házukban otthon. Söptei depressziós hajlamú Raiszája nagynak találja: akkora a lakótér, hogy lehet nem találni a helyünket benne; színpadi valójában viszont olyan szűk, hogy varázslat Schneidertől, a kellékek sérelme nélkül lavírozni a bútorok között.

A lakótér fojtogat, vagy a szfinx? Írói lelemény, de a rendező és a díszlettervező Enyvvári Péter érdeme, hogy a színpadfenékről elővöröslik a forradalmi tett, a cári család kiirtásának emléke. A közlésfikció szerint, a nyaralás idejére Raisza éppen ezt, a Romanovok végnapjainak történetét választotta unaloműző olvasmányul. A kimódolt szituáció asszociációs ívvé nemesedik az előadásban. A cáriak naiv hite abban, hogy oltalmazandó menekítették ki őket a nyaralójukba, majd a kegyetlen lemészárlásuk egyrészt sorspárhuzamként kínálkozik, másrészt bűnösségérzetet ébresztő mozzanat. Mennyi a felelőssége a nagyon-okos asszonynak az államvezér-férj ideológiájának kidolgozásában, az eszmék-eszmények cselekvési programmá tételében. Érzékletesen játszatja Sztarenki, hogy Schneider kezében kölcsönszerszámként ugrándozzon a toll, legyen számára izzadságos misszió az önkifejezés, nem úgy, mint volt ifjan a kaszálás, az aratóverseny megnyerése a rekord gabonatermés betakarítása évében. Kaszálóbajnokként, jó tanuló – jó sportoló minősítéssel indult a karrierje. Az eszességére és gyakorlatiasságára felfigyelt Jurij Andropov, a titkosszolgálat (KGB) főnöke. Az ő szárnyai alatt, főképpen a kérészéletű pártfőtitkársága idején tett szert arra a kapcsolati tőkére, amely révén a szovjet állam trónusára ülhetett. Államfőként a legfőbb vétke – amiért foglyul ejtik nyaralójában a zendülők –: komolyan gondolta azt, amit hirdetett, stratégiamentesen ültette át a gyakorlatba a teóriát. Gazdasági átalakítás (перестройка), üvegzseb (гласность) és józanság (сухой закон). Olyasmi keresztúthoz ért, mint Csongor úrfi Vörösmartynál, ám ő azt választotta, hogy elindul egyszerre mindegyiken. Ha Csongor így tesz, meglehet, ugyanarra az eredményre jut: az elágazó utak egyszer csak összeérnek, és ugyanabba a zsákutcába torkollanak. Zsákutca: kék sztyeppe, tartós horizonttal. Gorbacsov nem lett minden oroszok kedvence, de a mienk sem, amin szovjet mintára bevezették, hogy reggel kilencig nem árusíthattak szeszesitalt a boltok és a kocsmák.

Lehetne írásom címe az is, hogy Plehanov tortája. Az elnök biztonságáért felelős parancsnok – szerepében maga a rendező – hoz dobozos sütit főnöke családjának az első, fogolytartói minőségében tett látogatásakor. Mérgezett – jelenti ki az orvos leánygyermek, Irina. Alakítója, Erdélyi Tímea lénye a fiatal Gorbacsovnét idézi. Kontya maiasan feltolt, európai divat szerint való, a megszólalásai a szikárságukban is érzékiek, helyzetértékeléseinek alapja a féltés, és csak fűszere a logika. Jelenetenként ruhát vált, alig észrevehetően – ez, a karakteren belül tartott színvariáció Cselényi Nóra jelmeztervezői érdeme. A kiirtandó (vagy nem-kiirtandó) család nem vér szerinti tagja Irina férje, Anatolij. Ágoston Péter, a hűséges kívülállót játszva, pragmatikus balpék. Szeretné, ha apósa tárgyalásba bocsátkoznék az elfogatóparancs küldőivel, közben azonban a menekülési irányokat is keresi: eszkábál egy olyan szikratávírót, amitől csaknem felrobban a nappali, majd felveszi Gorbacsov szózatát a néphez, ám először kifelejti a kamera mögül a kazettát. Úgy áll a kezében minden, mint apósáéban a golyóstoll.

Kerülhetne cikkem címe alatt mottó is: Jöjj el szabadság! Te szülj nekem vodkát! – József Attila nyomán. Mert elhozza a szabadságot a vodka. A szesztilalomszerző a nappalijuk bárpolcához lép, és tölt a családnak – magának háromszor. Az ital hatása, hogy beleernyed az ősi orosz szicsász („Ej, ráérünk arra még”) állapotába: fotelbe telepszik, nem megy le tárgyalni a puccsfőnökség tagjaival. És az elnémított telefon megszólal hamarost. Erre az eredményre Sztarenki habozó merénylői viselkedése következtetni enged, játéka a minden oroszok dilemmájának kifejezője: terhes államforma a Szovjetunió, de széthullása az oroszoknak szégyen: Oroszország egyedül erősebb lehet, mint hátán a szegény testvérnépekkel: a korrupció undorító, de abból élünk, ám az ellene fordult főnök cári méltóságban van: cárt ölni bűn. Gorbacsov addig lesz álmait dédelgető nyugdíjas, amíg meg nem hal.

Az elnök szabadsága létrehozói csaknem a lehetetlenre vállalkoztak, amikor egy drámai. de ismert történelmi pillanat érzékletes felidézését tűzték célul. A talányos némaság, az ütemezett túlpörgés, a higgadt érzékiség vagy az infantilis realizmus eleven kapcsolatrendszere azonban telített, figyelem-karbantartó előadást szült. Nagy szériát!

Képek: Kallus György