BOTH GRÉTA írása
Távlatos fények, mindent magába szippantó világűr és megnyugvó csillagok. Ilyen hatóelemekből teremtődik meg a dunaújvárosi Bartók Színházban A kis herceg hangulata. „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.” Emlékeztetve a róka szavaira, Antoine de Saint-Exupéry könyvéhez hasonlóan Sipos Imre rendezése is valamennyiünkhöz szól.
Az előadás egy, a színpadon elhelyezett pontfényből tágul történetté, azzá a világgá, melyben a címszereplőn keresztül nemcsak a pilóta, de a nézők is találkozhatnak gyermekkori önmagukkal. Kalandunk kalauza Nánási Péter változatos és varázslatos zenéje. Ámulatba ejtő melódiák övezik az eseményeket, melyek sejtelmesek, érzelmesek, viharosak és mesebeliek is tudnak lenni: pontosan megkötik az előadás ritmusát, a vetítések, párbeszédek és mozgások az erre épülő rendszerben haladnak.
A hallás mellett a másik érzékszerv, amit folyamatosan újabb impulzusokkal bombáznak, a látás. A színpadi akciók Nagy Tibor látványkompozíciója környezetében zajlanak. A vetítés a tér két oldalán lógó áttetsző, tüllszerű anyagokra, illetve a befújt füstre történik; tulajdonképpen minden helyzet és helyszín az animációkkal együtt teljes. Ilyen a pilóta és a kis herceg találkozásakor a sivatag végtelen labirintusa, a különböző bolygók hangulata (számokban vagy éppen könyvekkel érzékeltetve), a rózsa megszeretése és elhagyása, a róka megszelídítése és az emlékeztető búzatábla, vagy a végre jól rajzolt bárány és a fájó emlékű elefánt az óriáskígyóban-történet.
A kényszerleszállás szerencsés hozományaként a kis herceg és a pilóta beszélgetésbe kezd. Szép lassan szövődik társalgásuk oly bensőségessé, hogy meg tudják osztani egymással a világgal kapcsolatos gondolataikat. Mudi Bese Botond kis hercegként elbűvölően naiv-ártatlanul mesél tapasztalatairól, párjanincs rózsájáról, csalódásáról, távozása okáról, az azóta megtett tanulságos utazásairól. A pilótát játszó Jegercsik Csabának már nem ilyen bizakodó a szemlélete. Elkerülhetetlen, hogy reakcióiba, magyarázataiba és egész lényébe ne furakodjon be a kiábrándultság. Mindkét karakter a saját válságán próbál túljutni, de ahogy ez a bolygólakók történeteiből is kiderül, magányosan ezt nem lehet.
A sorban meglátogatott égitesteken az egyedülléttel való küzdelem kisarkított embertípusokon keresztül jelenik meg. Szomorú sorsok követik egymást: a nemlétező hatalmával kérkedő király, a folyton magát ajnározó hiú, az önreflexióra képtelen iszákos, a minden idejét munkájára fordító üzletember, az értelmetlen parancsot vakon követő lámpagyújtogató és a végtelen adatokat gyűjtő, de személyes élményeket mellőző geográfus. Az előadás a bolygókat zenei stílusokkal, a vetítések sokféleségével különíti el, de támpontot nyújt az átöltözésekkel is: Matyi Ágota jelmezeiben, Jegercsik Csaba minden lakót más kabátban jelenít meg a színpadon. A pilóta és a kis herceg együtt jönnek rá, hogy mi adhat értelmet az életnek. Miután a planétákon tett látogatások nem viszik közelebb a megoldáshoz, mert „a felnőtteknek mindig mindent el kell magyarázni”, az aranyhajú kisfiú találkozik Kovács Vanda és Gasparik Gábor bábszerű, vadon élő rókájával: megérti rózsája szeszélyeit és a gondoskodás szépségét.
Az emlékeztetésre időről-időre minden embernek szüksége van, s ezt az esélyt Sipos Imre rendezése messzemenően megadja. A technika, a megvalósítás, a vetítés és a zene együttes játéka lenyűgöz: a kicsinyeket természetesen, a felnőtteket pedig azáltal, hogy újraéleszti bennük a gyermeki rácsodálkozást. A játékidő egy órája elteltével – miként a pilótának a kis herceg távozásával – az álomvilágnak a nézők számára sem kell feltétlenül véget érnie. Elraktározódik az élmény, hogy a nehéz pillanatainkban előhívhassuk, és kiszíneződhessenek ereje által a hétköznapjaink.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Ónodi Zoltán készítette.
