Írta: Nagy Szilvia
Barátságos kis színház a Károly körúton, ígéretes plakát, Oscarra jelölt író, és a főszerepben Hernádi Judit! A várakozásnak megfelelően, szép számú közönség verődött össze az Amy világa budapesti bemutatóján. A Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség immáron két évtizede szállít angol és amerikai kortárs sikerdarabokat a magyar színpadokra, és ebbéli tevékenysége már csak azért is dicséretes, mert kis hazánk előadó-művészeti repertoárjára igencsak ráfér a vérfrissítés. Ezúttal David Hare drámája indult hódító útjára a Belvárosi Színház deszkáiról.
David Hare, mint olvashatjuk a honlapon is, brit származású színházi és filmes író, akit Az órák és A felolvasó című filmek forgatókönyveiért jelöltek Oscar-díjra. Életízű drámáinak édes-fanyar humora, realista karakterábrázolása az emberi működés legmélyebb rétegeibe enged betekintést, egyszerre szórakoztat és merít el létezésünk fájdalmában. Az Amy világában is sorsok peregnek előttünk, 4 életkép, 16 év (1979-1995), anya-lánya története. Mielőtt az előadásról szólnék, muszáj magát a darabot kritikával illetnem.
Bármily szépen szól is a fáma (jelen esetben az online ismertető), magyar színpadon David Hare semmiképp sem csehovi utód! Talán szubjektív, talán nem: az angol és amerikai sikerdarabok a gondosan átültetett szövegek (Kovács Krisztina) ellenére is idegenül hatnak idehaza: lelkileg kultúridegenül! Az emberi életszituációk, fájdalmak ugyanazok, ezekről való gondolkodásunk, érzelmi válaszunk, problémafókuszunk azonban nagyon is eltérő, és ezért számomra a legtöbb angol vagy amerikai dráma olyan, mintha valami tv-s limonádét néznék: értem, érzem, de távolinak vagy hamisnak hat. Az Amy világával is így voltam. Ha lecsupaszítjuk a cselekményt, rengeteg trauma-alapanyagot és konfliktust találunk: mérgező kapcsolatokat, önáltatást, félrekommunikált helyzetek sorát, az öregedést és az elmúlást. És persze pénzt, szerelmet, művészetet, színházat! Sok olyan téma, amely minket is érint − csak épp mélyebben! A magyar lélek szeret belemenni, elmerülni, megdöbbenni, bemocskolódni, feloldozást találni vagy elfutni, és nem csak langyos vízben lebegni! Persze Hare története maga az élet, de a mű eredeti, humorral betakart hűvös mértékletessége, mondhatni érzelmi távolságtartása egy pszicho-/kultúrspecifikus ellentét.
Hogy mit kezdett ezzel a magyar rendezés? Először is kapásból átírta a főszereplő nevét Esméről Judyra, hogy az itthoni fülnek befogadhatóbb legyen! Ugyanilyen lendülettel ignorálta a szerzői karakterleírásokat, koránt sem helytelenül a színészek vérmérsékletére formálva a figurákat. Nem utolsó sorban pedig az 1997-es ősbemutatón a színésznő-édesanyát játszó Judy Dench helyére Hernádi Juditot hívta jutalomjátékra! Hernádi személyisége betölti a teret és megtölti a szerepet. Erős, érett nőisége, komika-vénája és gátlástalan lazasága az előadás háromnegyedében pont azzá a nárcisztikus, nagyon vonzó, de csak önmagával foglalkozó színésznővé teszi, amilyenből valóban rengeteg futkos a nagyvilágban. Nem kérdés, miért bolyong körötte, mint megannyi lepke a láng körül, őt szolgáló anyósa (Hámori Ildikó), reménytelenül szerelmes szomszédja, Frank (Kardos Róbert), és mindenekelőtt lánya, Amy (Gombó Viola). A darab során, ahogy foszlanak a maga építette légvárak, úgy villan fel a karakter valós belső világa is egy-egy drámai pillanat erejéig. A negyedik részben teljesen átalakul, és a folyamatos komédiázás után ez az őszintén sebzett új Judy tényleg elindít valamit bennünk, nézőkben.
Hámori Ildikó Judy anyósaként hiteles, szomorú mellékszál a történetben, szótlan jelenléte ellenére is megragad bennünk alakja, az öregedés, az emlékezetvesztés, az elmúlás elkerülhetetlen, fájdalmas sorsa. Frank tébláboló szerelmesét természetes egyszerűséggel közvetíti Kardos Róbert. A karakter felszínre kerülő hibái ellenére is szimpatikus, szerethető marad.
A fiatal szereplők, Gombó Viola (Amy), Dékány Barnabás (Dominic) és Zakariás Máté (Toby) meglepő módon mind a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanulták a mesterséget. Meglepő, mert nehéz elhinni, amit láttunk − hacsak nem egyenesen a rendezőt, Valló Pétert kell azzal vádolni, hogy egy lebutított játékstílust követelt meg a fiataloktól, ahol sem a gesztusok, sem a belső motivációk, de olykor még csak a hangsúlyok sem voltak a helyükön. Gombó Viola Amyje a színlap jellemzésével ellentétben nem egy talpraesett, két lábbal a földön álló lány, aki az anyjával a szerelméért és a szerelmével az anyjáért akar küzdeni. Ez persze nem is baj, hiszen a szerep lényege az önfeláldozó szeretet erejének érvényre juttatása, amit sikeresen közvetít is. Színészi eszköztára azonban kissé szűk, kényszerűen ismétlődik néhány karakteres arckifejezése, szögletes mozdulata; nagy előnye azonban, hogy még csak véletlenül sem kezd felesleges drámázásokba. Dékány Barnabásnak nincs szerencséje ezzel a szereppel: nem egy idilli Dominic. A karakter nárcisztikus viselkedése mindenképp indokolt, ügyes megoldás, szépen kirajzolja a családi bántalmazásból a párkapcsolati bántalmazásba menekülő áldozati mintát. Hiányzik azonban karizmatikussága, orgánuma, és így hiteltelenné válik, mint nőcsábász, médiaszemélyiség és filmrendező. Zakariás Máté a negyedik részben tűnik fel Judy színész kollégájaként. Lelkesedése helyén való, a hangsúlyai annál kevésbé.
Valló Péter rendezése a humorra épít, és ebben teret hagy a színészeknek, ugyanakkor jó aránnyal, jó tempóval váltogat a sodróbb, vidámabb részek és a melankolikus vagy drámai pillanatok közt. Díszlettervezőként az egyszerűségre, funkcionalitásra és költséghatékonyságra törekedett. Minden jól is működött, kivéve a falitükröt, ami fájdalom, egyenesen a nézők szemébe verte vissza a színpadra szánt vakító fényt. A negyedik rész átállásánál kedves humorral vonta be a díszítő kollégákat a játékba. A jelmez illeszkedik a történet időbeliségéhez, Kiss Julcsi érdeme.
Ami ebben a darabban benne volt, azt ez az előadás kottahűen megmutatta. A többit a nézők vagy hazavitték magukkal boncolgatni, vagy megelégedtek a nevettető frázisok és a szomorú-szép végkifejlet kellemes bizsergésével. Nem mondom, volt gondolkozni való bőven: aktuális, kevésbé aktuális felvetések, hozzánk közelebb, tőlünk távolabb álló élethelyzetek. Nem, nem magyar! Valójában már nem is igazán kortárs. Azért lehet csemegézni, és nem csak a kiváló büfében…
