NAGY SZILVIA írása
Shakespeare-hez nehéz lenne idillibb környezetet elképzelni, mint a gyulai vár alkalmi színházzá alakított udvara: a színpad fölé magasodó öregtorony, a teret körbefutó – a magyar várak közt egyedülálló – függőfolyosó önmagában is szakrális ihletettséget teremt, még egy kortárs előadáshoz is! És valóban, modernség ide vagy oda, a Tellabor társulat produkciója is más dimenzióba kerül a régi falak közt. Kulcsár Noémi táncművészeti laboratóriuma most a Viharral kísérletezett.
A „kísérletezett” szó mindenképp helytálló, ha erről az előadásról beszélünk. A táncművészeti produktumoknál alapvetően megszokhatta már a közönség, hogy más értelmezési és érzékelési funkciókat kapcsoljon be önmagában, hiszen ez elsősorban a belső érzelmi állapotok és viszonyrendszerek leképezésének színháza. Hogy a narratív mondanivaló elsorvad, már senkit sem lep meg. De hogy ennyire…?! – Valójában ezzel sincs gond. A színlap is jelzi: „gondolják újra és tovább.” A Vihar története eredetileg egy szép mese jóról, rosszról, megbocsátásról, egyben Shakespeare búcsúetűde a Globe-tól, a színpad világától. Mindebből nem sok marad meg a Tellabor interpretációjában. Mondjuk úgy: nyomokban tetten érhető valami Shakespeare-ből.
Az előadás legelején Prosperót láthatjuk, amint bézses ruhájában hosszan ír fehér krétával a világosszürke táblára. Talán a színek, talán a táblára vetülő erős fény vagy a kézírás teszi kisilabizálhatatlanná a sorokat a nézőtér felső harmadán, s vész el egy fontos tartalmi egység rögtön az előadás legelején. Ezt azonnal kompenzálja a nagyon dinamikus, intenzív kezdés: vihart imitálva zúgnak-cikáznak a színen a szereplők. Az alkotók ügyesen használják a tér adottságait, a függőerkélyek, a lépcsők rázkódnak a futólépésektől, dübörög a lég.
Ezen a ponton muszáj megjegyezni, hogy sajnos nem csak ettől: a hangosító pult színpad melletti, oszlop mögötti elhelyezése hiba, amit mi sem bizonyít jobban, mint a torzulásig tolt zene első hangjaira felröppenő, riadt gerlepár menekülése. Az emberi fül persze csodálatosan képes alkalmazkodni, és a későbbiek során valószínűleg a technikus is lejjebb vehette a hangerőt. A zene mindemellett egységes, tökéletesen szolgálja az előadást (Szabó Sipos Ágoston).
Visszatérve a színpadi cselekményhez: a történet két részre oszlik, egy jelmez előtti és jelmez utáni világra. Előbbi csúcspontja Miranda (itt: tényleges) megerőszakolása. A Calibant megformáló Túri Lajos Péter és Hajszán Kitti (Miranda) kettőse egyszerre dicséri az előadók színészi és táncos kvalitását és a koreográfus (Kulcsár Noémi) érzékeny munkáját.
A jelmezes cezúra után egészen más irányt vesz a történet: bár tempós, pompás tűzijáték, a posztdramatikus szerkesztés miatt szétesik az egész, és a nézőnek semmilyen kapaszkodója sem marad: sem korábbi ismeretei a műről, sem a színpadon látottak nem adnak támpontot. A divatbemutatós felvonulás természetesen impozáns, a jelmezek fantasztikusan nagyvonalúak (Bati Noémi), megidézik azt a mesebirodalmat, ahová a képzeletünk ragadhatna minket, azonban zavaróan felbolydul a világ, és értelmezhetetlen karakterekké alakulnak a szereplők. Sycorax (Bányai Mirjam) epizódszerű jelenete Ariellel (Horváth Attila) agyban még kapcsolható, de Prospero alakja (Csere Zoltán) például az elejétől a végéig inkább egy nagyon gonosz, kegyetlen, manipulatív zsarnokot idéz. Ebben a második részben Miranda is inkább hisztérikus, degenerált, beteg lénnyé bomlik, és Fernando (Kovács Mátyás) szándékairól sem lehetünk meggyőződve. Közben azon gondolkozunk, vajon melyik Shakespeare-darabot is nézzük tulajdonképpen? Melyik karakter bújt elő, melyik drámából? Akár koncepció, akár utólag beleerőltetett magyarázat, ez a kiforgatottság tulajdonképpen megfeleltethető az írástól búcsúzó szerző szívében-fejében kavargó karakterkavalkád kivetülésének. De mert minden csak részletekben értelmezhető, érzékelhető, a hatás mindig elmarad, szétesik, nem épül. Hiába a remek, koncentrált teljesítmény a 40 fokos hőség ellenére is (Csere Zoltán, Túri Lajos Péter, Deák Kristóf, Engelman András, Kovács Mátyás, Hajszán Kitti, Bányai Mirjam, Horváth Attila), hiába a szép jelmez, a szép testek, az érdekes – bár értelmezhetetlen – próbálkozások (krétarajzok), hiába Ariel hihetetlen hajlékonysága… Az előadás a látvány szintjén ragad, és azzal a bosszantó tudattal tér haza a néző, hogy a hiba benne van, amiért nem értette. Ráadásul a darabnak kétszer van vége, nem egyértelműek a jelek; a közönség bizonytalanul tapsol, és hogy a vége mégiscsak ünneplés, az elsősorban a táncosok teljesítményének és a minimálbarokk vizuális pompának szól, nem Shakespeare-nek.
A Tellabor előadása kis ékszeres szelence, sok lehetőséggel, szépséggel és leginkább megfejtendő rejtvénnyel tele. Mindenképp élmény, de hogy milyen, ki-kinek a saját fantáziáján múlik. Az biztos, hogy a Vihart otthon újraolvassuk!
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
