Függöny – Spectrum Színház – Marosvásárhely

A notórius EMBER

Kincses Elemér 1946-os évjáratú romániai magyar író, drámaíró, rendező. Felkérést kapott, hogy a Spectrum Színház négytagú társulata számára találjon egy olyan darabot, amelyet szívesen színre vinne velük. Keresni nehéz. Inkább a nővére, P. Kincses Emese regénye alapján írt egy tragikomédiát, önmaga.

A darab főhőse az elménk. Azon az éjszakán, amely előtt a Marosvásárhelyi Televízió fantasztikusan jól sikerült felvételéről újranéztem az előadást, azt álmodtam, hogy két kedves barátnőm beállított hozzám egy szalmával kibélelt vaskosárral. Tyúktojások lapultak a szalma közt, és azt mondták a lányok, hogy ezt a fészekalját ők itt fogják kikölteni, s azzal az egyik rá is telepedett a kosárra. Belefúrt az elmémbe a színházi élmény. Reggeli közben azonban összeállt a kép: az abszurd vízió elemei mind felbukkantak egyenként, az előző két napom eseményeiben. „Valami elpattant belül a fejemben. Pukk. És olyan dolgokat mondott a szám, amit nem az agyam diktált. Vagyis, nem az én agyam.” – idézem Tamás Éva tanárnőt, az erdélyi elmegyógyintézet lakóját.

Czikó Juliánna. Ő fekszik a kórteremben. Középen, a színpad mélyén az ágya. Az ágyhoz fiókos kórházi éjjeliszekrény tartozik. Jobbról fehér kétszárnyú ajtó: az idegrendszer (pszichikum) külvilágából érkezők számára nyitható. Ugyancsak jobbra két kórházi szék, az a váróterem és társalgó. Balra (elkülönülten, a legtávolabb a fehér ajtótól) kerek asztal. Az asztal háttere fekete barlangnyílás, ahonnan majd megjelennek a mindenféle felettesek: a sötét sejtelmek hasadéka.

Éva eszmél. Felül az ágyon. Keresi talpával a papucsát. Nehezen találja meg. Korábban bele tudott bújni könnyedén, most gyötrődve sem. „Nem tudom bedugni a lábam. Egy hete még be tudtam. Most sok mindent nem tudok. De… van, amit tudok. Például, hogy Tamás Évának hívnak. Vagy, például: Kolozsváron végeztem, német-szakon. Ott akartak tartani az egyetemen, de akkor Kolozsvár, Vásárhely, Udvarhely zárt városok voltak. De, hogy hogyan kerültem ide, az olyan dolog, amit az agyamban függöny takar. Néha az álmomban mögé látok. Sírok-nevetek, és látom magam. (kezeivel húzogatja a függönyt.) Azt mondják, akik meghalnak, előtte néhány pillanatig látják önmagukat. Úgy tudom, és ebben biztos vagyok, hogy élek.”

„Végig kell mennie egy nagyon hosszú úton, addig, amíg nem találkozik újra önmagával. – biztatja Ruszuly Ervin, a professzor – hogy megérti, mi történt magával, és elfogadja az igazságot. És akkor szabad lesz”. Czikó Juliánna nagyon hosszú útja kitűnő színészpartnerek társaságában telik. Az előadás epizódok füzére, ezért mindnyájuknak jut több főszerep. Az összes férfi Ruszuly: hol KISZ-titkárnak, tanfelügyelőnek, párttitkárnak, főorvosnak álcázott belügyes tiszt, hol költő vagy hadvezér a bolondok között. Szász Anna főorvos, tantestületi kolléganő, anya, fedelet nyújtó anyóka és kleptomániás betegtárs. Márton Emőke-Katinka igazgatónő az iskolában, ápolónő a kórházban, illetve két karaktert mutató betegtárs. A lábujjuktól az ajakszegletükig, minden mozdulatuk kidolgozott, beszédes. Divatszó volt valaha, amivel jellemezhető a játékuk: intenzív totalitás. Stúdió-körülmények között, az oroszok mindmáig kisrealizmusnak hívják, amely fogalmat a magyarországi szakbeszélők hajlamosak összekeverni a parlagi naturalizmussal, holott itt éppen annak az ellentétéről van szó: egy-egy szimultán megvalósított mozdulatsorban komplexen kifejeződik valamilyen kedélyállapot vagy késztetés. Az egész testi valóban egyszerre sugározni ezt, nehezebb, mint Ingmar Bergman színészeinek, akik teljesítményéhez a filmvágónak adott rendezői instrukció sokat hozzáadott. A Spektrum tagjai a Kárpát-medence bármely magyar nyelvű színházában a társulat vezető fiatal színészei lehetnének.

Kincses tiszta idősíklapokkal játszik. A végére kirakódik az a puzzle, amely az ép tudatú, teljes embert jelentő Tamás Éva volt. E tudatrajz lényegi eleme az eredendő sérülékenység: a hajlékonyság hiánya és az önazonosság leplezésére való képtelenség miatt. A pszichikai kirakójáték fontos lapjai az epizódok; a belső történések ábrázolása, a kórismepaletta. A diliházban az a természetes állapot, hogy meg legyen minden lakónak a maga belső énje, amelyből a külvilág számára látható cselekedetei erednek. Kincses alkotói leleménye, hogy a skizofrének hajlékából olyanokat vezet elénk, akik a képzelt mivoltukban is ingatagok. Kovács Pista, az egyetemista-cirkuszista hatalmas artistakarikával lép be a kórterembe. (A karika, idomával felesel szinte azzal a kerek asztallal, amelynél Éva elé minduntalan együttműködési nyilatkozatot tolnak a gondolat-rendőrség körzeti megbízottai: ez a gyomor- és sorsforgató fenyegetések, ajánlatok felülete.) „A mi évfolyamunk volt az utolsó, amelyik még magyarul felvételizhetett. Az órákat románul tartották – mondja. – Első voltam, de az utolsók közé kerültem.” (Gyergyószentmiklóson alig élnek románok, nem értette a nyelvet.) A kleptomániás (Szász Anna) 40-ben, mikor bejöttek a magyarok, csináltatott egy szép díszmagyar ruhát. A férje fél-zsidó volt, de kikeresztelkedett. Nem vitték el ’44-ben, csak a szekuritáté ’58-ban – meséli vihogva. Nagyon megverték. Előadta a bevakolt ékszert, majd meghalt otthon a vacsoraasztalnál. A cigány a Valahol Oroszországban c. dalt húzta a temetésén. Anna gyönyörűen énekel, majd az utolsó strófánál már csomagol, s kimenetben elemeli Éva teáskanalát.

Az elmegyógyintézet három Napóleonjának egyike elbizonytalanodik. Azt véli, hogy mégsem Napóleon, hanem Sztálin, de nem találja a kitüntetéseit, pedig a másnapi nagygyűlésen azokkal kell megjelennie. „A népem vár engem csak azt nem tudom, hogy a franciák, vagy az oroszok? Parancsot adtam a vezérkarnak: tartsák forrón a szamovárt! A főorvosnővel, ha lesz egy lányunk, lehet a neve Éva?”

„A törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” Az a rossz, hogy amit a függöny mögött meglát, azt megváltoztatni nem tudja. Az újraépülő emlékezet újraterheli a szervezetet. „A holnapnak az a hatalmas előnye a mával szemben, hogy az még nem történt meg.” A függöny mögül két mentő-eset bukkan elő. „Most már tudom, hogy én fekszem az ágyon, csak azt nem tudom, hogy kerültem ide. Van egy székem, egy ágyam, egy szekrényem. A falak fehérek. Egyedül vagyok. Lehet, hogy valami nagyon rosszat csináltam, és börtönben vagyok. Azt mondtam egyszer a negyedikeseknek, hogy akkora kutyát láttam, mint egy ház. És akkor jött a nagyszünet. A mentő. A gyerekek az iskolában már nagyon várnak. Nagyon szeretnek a gyerekek.” A másik emléket a titkos költő szerelmes látogatása hívja elő. (Filozófiai költészete az ábécé betűit tartalmazza, a szerelmi lírája egy üres A/4-es papírlap. „Napok óta nem hibáztam el egyetlen verssort sem – dicsekszik.) Ő meséli, hogy hoznak be ide – a börtön helyett – politikai ellenzékieket is, még makkegészségesen. „Most már arra is emlékeszem, miért kerültem ide. Elveszítettem egy három hónapos magzatot. Emlékszem, a jobb combomon kezdett el folyni a vér. Aztán, minden három hónapban vérezni kezdtem. Kijött a mentő, de nem találtak a lepedőmön vért. Amikor harmadszor hívtam ki őket, akkor hoztak ide.”

Az utóbbi, nehéz függönyfelszakadáshoz hozzásegíti a betegségében sem elsorvadt igazságérzéke is. „Azt mondják, maga egy éjszaka mínusz húsz fokos hidegben, pongyolában és papucsban rohangált a városban. A műszakból hazatérő munkások vették észre. Megsajnálták és behozták” – mondja a rémtörténetekre szakosodott betegtárs, és ezt a rágalmat nem tűrheti el, amiként azt sem, hogy egy hazug rendszernek a szolgája legyen. Tamás Éva notórius EMBER. Valamint Istenben hívő magyar. Ezt a csupa nagybetűt játssza el Czikó Juliánna kérkedő felhangok nélkül, érzékletesen olvasztva be a gyógyulásfolyamata jeleneteibe. Az édesanyját még nem ismerte meg, a csokorral érkező megrontóját már kidobja. Jól van. A kétszárnyú fehér ajtón majdnem kiengedik.

Miért nem? Mert közveszélyesen karizmatikus lény. A költő és a hadvezér imádja, s talán vonzódik hozzá visszatartó gyógyítója, a professzor is. Ám a valóság talaján képződött igazság kimondásánál nincs bőszítőbb tett. Éva pedig krónikus igazmondó, s ez, párosulva a karizmájával, a közveszély maga. Éva tudata társadalmilag káros, elmekórtanilag különleges (nem tipikus, nem szabályozható). Gondolataiban a tévképzet és az érzékcsalódás, illetve a megvilágosodottság és látnokság határvidékén bolyong.

„Én a tisztaszívű gyerekeket szeretem, velük beszélnék szívesen, de ők nincsenek itt.”

„Miért elmegyógyászat a neve, ha nem gyógyul meg senki?” „Attól tartok, hogy ez nem is elmegyógyintézet, hanem bolondokháza, ahol csak a reménytelen esetek vannak, és mi itt fogunk megdögleni.”

Kleptomániás: „én is menekülök, mint te. Te a semmibe, én a lépcsőházba. Melyik a jobb? És nem tudtam rá válaszolni.”

Már Karl Jung is figyelmeztette Sigmund Freudot arra, hogy a modernkori lélektan nyitánya nem az ő pszichoanalízise; ne csak írjon, olvasson is olykor, például görögöket. Nos, Kincses lélektana modern klasszikus.

Képek: Barabási Attila Csaba