Betyárlíra
Vagy ritmikus proletkult. Friedrich Schiller kamaszkori darabját vitte színre nemzetközi alkotóstábjával a Németországban tanító és dolgozó rendező, Florin Vidamski. Meghökkentő, ugyanakkor érzékletes összművészeti performance élményével gazdagodva kelhetnek ki zsöllyéjükből a bátor kíváncsiak.
„Egy ilyen kisvárosban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, bemész a városba, és nézed, hogy minek ide színház, mit akarnak ezek?” – kérdezi magától Vidamski. – „Hogy ilyen elszigetelt helyeken, ahol nem is számítasz rá, van kultúra, létezik a vágy az alkotásra.” (…) „Ha ezek a kis színházak minőséget tudnak nyújtani, és még technikai felszereltség tekintetében is elérik a 21. század követelményeit, akkor Románia másképp fog kinézni.” – fogalmazza kiáltvánnyá munkacélját a rendező, iránytűt adva egyben a krónikásnak, merre keresse az előadás stílusgyökereit.
A művészforradalmári és forradalmár művészi indulat régről, a Weimari Köztársaság zűrzavaros idejéből ismerős. A német részről elbukott világháborút követő sokk hatására, a marxizmus elkötelezett híveként, elsőként Erwin Piscator (1893–1966) vállalkozott arra, hogy a színházat politizáló intézménnyé tegye. Az elveszített szeretteink emléke nagyobb súly, mint Hamlet vívódásáé, ezért nem a szereplők sorsába kell beleélnünk magunkat, hanem a sorsukat meghatározó helyzetekbe, s változtatni akarva azokon: „A színház nem próbálja többé megrészegíteni, illúziókkal táplálni, a világot elfeledtetni vele, sorsával kibékíteni. A színház azért teszi immár elébe a világot, hogy belenyúljon.” Dacára annak, hogy a saját, a forradalmi szocialista világnézet tribünjének tekintett színháza közönségvesztés miatt megbukott, ideája nyúlványai mindmáig felfedezhetők. [E dolgozatra készülve, a Színházi kalauz (Gondolat – Budapest, 1981) negyedik kiadásában olvastam, hogy Karl Moor és csapata ádáz küzdelmet vívott a Franz Moor képviselte feudalizmussal szemben.] 1939-ben Piscator az Egyesült Államokba utazott, és New Yorkban Dramatic Workshopot (színházi műhelyt) vezetett – növendéke volt többek közt Tennessee Williams és Arthur Miller is. Esztétikai ideológiájának ki- és beteljesítője Bertolt Brecht (1898–1956) volt, aki a második világháborút követően világkánonná fejlesztette a posztdramatikus színjátszást, s megszervezte hozzá a műélvezet széleskörű divatját.
Míg Brecht az expresszionizmus hátterével, addig Antonin Artaud (1896–1948) a szürrealizmus irányából érkezve fogalmazta meg: a színháznak nem az emberi lét egyéni dimenziójával kell foglalkoznia, hanem az „egyetemeset és átfogót”, az élet mítoszait kell kifejeznie rituális formában, melyek az embert „transzcendens hatalmak visszfényének” láttatják. Lélekfeltáró rituáléja keletiesen kegyetlen. Színpadi és szellemi műve erősen befolyásolta Peter Brook, Jerzy Grotowski, Eugenio Barba pályájának alakulását, amiként majd ezeké Vidamski idősebb pályatársai, Ostermeier, Thalheimer és mások alkotásait.
Vidamski székelyudvarhelyi rendezése háromszorosan német előadás, és háromszorosan mai-világszínházi léptékű. Németek a stíluselődök, németektől származik a klasszikusok újragondolt színrevitelére való igyekezet, s ebben a sorban német az általa kiválasztott szerző, Schiller. Ugyanakkor Ostermeier, Thalheimer és mások alkotásai olyanok, hogy megtalálnák az értő-érzékeny közönségüket New Yorkban, a veterán sztárrendező. Robert Wilson honában is. Persze, amikor leírom, mennyire német az előadás, és az első méltató soraimba belopakodik a színész, rendező és dramaturg, koreográfus, festő, szobrász, videó-művész, valamint hang- és fénytervező Wilson neve, akkor gyökereket kereső időutazásomban meg sem állok a Dionüszoszi játékokig; ezzel teljes a formanyelvi evolúció és forradalom: mókuskerékben a spanyolviasz.
Nem véletlen talán, hogy, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical librettójának szerzője, Déry Tibor nekiveselkedett egykor a Haramiák lefordításának, aminthogy kézenfekvő minden időben a legutóbbi átköltéshez viszonyító szövegfiatalítás, hiszen a mű mai, igazi valóságshow-mese. A falusi legényt apja egyetemre küldi a városba, ahol elragadja a macsóvirtus: nagylábon él, túlköltekezik, s az adósságait törlesztendő a bűn útjára lép. Betyárpajtásai megvédik a hatóságoktól; a tettükért holtig-hűséget esküszik nekik. Az örökségből jog szerint kizárt öcsköst hergeli az üdvöske-testvér karrierje, ezért ármánnyal kijárja számára az atyai átkot. A tékozló fiú hazaoson, tájékozódik, s ráereszti bandáját a szülői házra. A szorgos mintagyerek, akiről kiderül, hogy az apjukat halálra akarta éheztetni, a testvére menyasszonyát pedig el akarta hódítani, öngyilkosságba menekül. Az apa, a fia választott életútja miatti bánatában hal meg, a menyasszony pedig megfojtatja magát a szerelmével, amiért annak esküje miatt, a betyárvilágból nem léphetnének ki. Meredek, ám modern fordulat; tudatmódosító szer közrejátszása sem kizárt.
Meredek és modern volt az ősbemutatókor is. A darabot a mannheimi színház adta elő óriási sikerrel, 1782. január 13-án. A közönség tombolt, az előadást majdnem le is kellett állítani. Fellobbant a nézőkben a szabadságszenvedély, megragadta őket a drámahősök önfejűségének végzetes bája. A mannheimi bemutatót követően a szertelen szakrajongók mindjárt Shakespeare-t kiáltottak. Hihetnénk, hogy egy ilyen, színháztörténeti emlékű fogadtatás a műsorra tűzőket mindenkor kötelezi a regényes lelkek iránti rajongásra, hogy reprodukálják az eredeti ovációt. Tévedhetünk. Vidamski treffenista modorban prezentálja a Haramiákat. (Theatertreffen, a német nyelvterület színházainak berlini fesztiválja, ahonnan naprakészséget meríthetnek a fesztiválsikerre vágyakozók.) Társulatfejlesztő próbafolyamattal ajándékozta meg a Tomcsa Sándor Színházat, a robotos munka jutalmaként azzal az eséllyel, hogy a hivatásos közvélemény-formálók figyelme esetleg ráirányul az előadásra. A fesztiváldíjak növelik a városimázst, a Brand érzete büszkévé teszi a polgárokat, a büszkeség színházszeretethez vezet, utóbbi pedig akár jelenléti rokonszenvvé (a színházba járás szokásává) is fejlődhet. Németországban, a Brechtben fogant művészet gyakorlói a sok évtizedes egyeduralmukkal hozzánevelték közönségüket a stílusukhoz.
Meglehet, tévútra lépett a társulat, a tett azonban magasztos, tanulságokkal teljes. A rendező, Dunkler Réka dramaturggal átdolgozta a szöveget. Szükség volt erre részint azért, mert Schiller tizenkilenc évesen írott munkája terjedelmében körülbelül ötórás időtartamú előadást kívánna, részint azért, mert dramaturgiai sutaságoktól hemzseg, nem utolsósorban pedig azért, mert a romantikus szenvedélyszavak direkt fordítása idegenül hatna a mai fülekre. A célfordítás és kurtítás ugyanakkor alkalmazott művészet. Esetünkben meg kell felelnie annak az igénynek, hogy ne a jelenetek cselekménye kösse le a nézők figyelmét, hanem tárulkozzék fel előttük a szereplők, a zsigeri anarchisták nyughatatlan természetének anatómiája, az olyanoké, akiknek személyiséglényegük a káosz. Vidamski, átlépve a lineáris cselekmény veszélyét hordozó szavakon, színpadképeiben ötvözi érzékletessé az expresszívet a szürreálissal. Jellemzően, inkább alulvilágított az előadás, távolabbról nézve nem is sejthetni, csak utóbb, az archív felvételek alapján, hogy színgazdag világot, egy eleven romantikus képtárat teremtettek számunkra a látványfelelős művész-közreműködők. Absztrakt terek, tárgyak és fények villódzó váltakozása kelt heveny szorongást. Nemzetközi alkotócsapattal dolgozott: Matei Sykora cseh jelmeztervező, Cristina Milea, az elismert román jelmeztervező, a dán Edith Buttinsgrud Pedersen koreográfus, az erdélyi Bocsárdi Magor zeneszerző.
A színészi jelenlét okán utaltam bevezető mondataimmal a Dionüszoszi játékokra. A kórushangzás és csoportmozdulatok adják az alapot, s mindennek ellenpontjaként az olykori mély némaság, a csend, mint zéró hangjel a zajban. Ezt egészíti ki a közönséget megszólító, közöttük járkáló-vágtató, vagy csak kérdezgető interakció. Mindenki kórus és tánckar, de majdnem mindenki egyén is, szerepnevekkel.
Maximilian Moor: Dunkler Róbert
Karl Moor: Barabás Árpád
Franz Moor: Esti Norbert
Amalia Von Edelreich: Nagy Xénia-Abigél
Spiegelberg: Szűcs-Olcsváry Gellért
Hermann: Tóth Árpád
Daniel: Fincziski Andrea
Kar/Rablók: Albert Orsolya, Bekő Fóri Zenkő, Fincziski Andrea, Jakab Tamás, László Kata, Pál Attila, Sepsi Melinda, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Wagner Áron
A színésznevek alatt feltüntethetnénk a napi előadás közönségnévsorát. Az interakció társalkotóvá tesz, élményközösséget teremt. A felnőtté válás előtti kamaszlázadás, az utolsó szabad tett rokonszenves téma: egyszerre fokozza a nézőtéren az ifjonti tetterőt és ébreszt az öregekben erőnosztalgiát. A színpadi játszók és az alantról résztvevők partnersége biztató volt a premieren.
Bár a bontott formák elvárás szerinti alkalmazásával, a színpadi történés művi voltát jelezni hivatott hatáselemek özönével bombáznak világszerte a sarlatán rendezők, a rátermettekben mutatkozik mértéktartás. Florin Vidamski az utóbbiak közé tartozik. Az importált furcsaságok feszélyezik ugyan az élményvágyókat, a megszólaláskor bebizonyosodik azonban, hogy a magyar beszéd – a nyelv magánhangzóbősége és az ereszkedő hanglejtés miatt – alkalmatlan a teljesen szenvtelen intonációra. Valami érzelmi véleményhangzat belevegyül a legridegebb mondatba is, és ez önkéntelenül non-posztdramatikus színházélményt eredményez. A székelyudvarhelyi Haramiák kenetteljes avantgarde.
Képek: Balázs Attila
Önnek ajánljuk
