Tudásodú és ketrecharc
Talányos derengés fogad. Mintha Ophelia őrizné szíve választottja, Hamlet úrfi apjának hamvait. Talán Gertrud, reménybeli anyósa edz egy futópadon a temetőből hazafelé menet. A darab logikája szerint, a színészeket nem ismerő nézők esetleg megfordítva képzelik a szerepeket: várakozásuk szerint sportolhatna vígan a szerelmes hajadon, és szomorkodna bőszen az özvegy az urna felett, míg eszükbe nem ötlene, hogy a korabeli Dániában aligha működött krematórium.
Persze nem létezett sorozatlövő automata fegyver sem, amellyel a kézben, a trónbitorló Claudius hívására, Pride-szerkóban színre toppan két hölgyfi Rosencrantz – Guildenstern ikerszerepében, Imre Éva és Pethő Anikó. Innen már nyilvánvaló, hogy Hamlet atyja szellemeként a koporsóját húzó Ophelia jelenjék meg – Tőtszegi Zsuzsa játssza –, s az is, hogy később e megjelenés helyszínén fojtsa meg őt a fegyveres haverpár.
A Hamlet bemutató-története Kolozsvárott sokszorosan jelképes. 1919-ben, a trianoni békeszerződés nyomán, a magyar társulat elhagyni kényszerült otthonát, a Hunyadi téren emelt, 1906-ban átadott épületet. E darabot játszották szeptember 30-án, ám annak nagymonológjából már csak egyetlen mondat hangozhatott el, „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés”, az előadás végén pedig rendőrök zavarták le a színpadról a szereplőket. Azért őket, mert kevesen voltak ahhoz, hogy a nézőteret megszabadítsák a vastapssal tüntető közönségtől. 1971-ben, az ifjú Bogdán Zsolttal Claudius szerepében, Vlad Mugur kezdte el a Hamlet próbáit, ám közbeszólt Nicolae Ceaușescu kulturális forradalma; a bemutatót betiltották, a rendező pedig külföldre távozott.
Mugur 1955-ben, romániai rendezők egy tanulmányútja keretében, vendégjátékon látta Moszkvában Peter Brook első Hamletjét. Az élmény a szakmai közönség számára felfedezés-erejű volt. A címe azonos a tragédia első mondatával. Az őrt álló Bernardo kérdi a bástyán: Ki az? A kérdést máig nehéz megértenünk, csaknem hét évtized távlatából is újrarémlik a Brook által felvetett talányidea.
Tompa Gábor színpadán olyan, imitált próbafényben mozognak az első jelenetek szereplői, mint román kollégájáé volt, az utóbb mégis befejezett előadásban (bemutató: kolozsvári román Nemzeti Színház, 2002). Nem fénylopás a homály. Brook ötször veselkedett neki a darabnak, minden bizonnyal azért, mert a „Ki az?” kérdésében valamennyi elvégzett munkája után maradt hátra tisztázni való. A szerepek tetszőleges felcserélhetőségének érzete az alkotószellem kifejletének egy szakaszhatára lehet: valamely pillanatunk azért avat bölccsé, mert az ajkunk szegletében hirtelen mosollyá fittyed a szkepszis: a tudás mosolyára ébredünk. Érzésem szerint Tompa igen, Mugur nem egészen érkezett idáig. „A Hamletben – vallja interjúkötetében utóbbi – újra fel kell fedeznem önmagam, felfednünk magunkat, hogy lássuk mit tettünk, mit tudunk, és hogy azt is felismerjük, ami eddig rejtve maradt bennünk. A Hamlettel kapcsolatos hajdani ötleteimet 2000-ben is érvényesnek tartom. Olyan értelmezésben gondolkodom, amiben nincsenek kijelölt szerepek. A szereposztásból bárki bármit alakíthat. Majd a lektűr megelevenedik, cselekménybe fordul, színházzá fejlődik, hogy aztán megint a szöveg olvasataként folytatódjék, mert szerintem ez a darab kibír minden interpretációt, ha az jó, sőt annál hatásosabb, minél inkább megszabadul a romantikus eszközöktől, töltéstől és effektusoktól. Hamlet is csak egyike a színészeknek, nem a Színész, aki Hamletet alakítja. Amikor elkezdődik az előadás, nem is lehet tudni, hogy a jelenlévők melyike a címszereplő, hiszen mind együtt adják elő a jeleneteket. Tudniillik, a társulat egymás között játssza a darabot, sőt, amikor Hamletnek a „Lenni vagy nem lenni”-t kell elkezdenie, elfelejti a szöveget, megáll, és akkor a többiek halkan, majdnem pusmogva súgják neki a nagymonológot. Azután a suttogásokból kibomlik a teljes szereposztás kórusa, a karból pedig kiválnak Hamlet szövegének hangfoszlányai, hiszen a mondandó ismét eszébe jutott… Vagyis nem akarom, hogy „egy sztár villogjon”. Sokkal fontosabb az, hogy megleljük a válaszvonalat a normális állapot és az őrület között, lévén az utóbbi minden személyt áthat – kivéve egyet. Mert csak Ophelia épeszű, viszont mikor a többiek megbolondítják, ő tényleg klinikai esetté válik.”
Az Állami Magyar Színházban felbukkan egy szépen hegedülő kisleány, ő Oféliácska, s odafut hozzá csokorral egy aprócska kisfiú, ő már dán királyfi. Az emlékezés időtengelyére sodortan azt látjuk, hogy míg kitűnő hegedűjátékáért Hamletecske nyújtotta a virágcsokrot a nagyobbacska Opheliának, addig földi pályájától búcsúzkodva, a gömbölyödő hasú, megesett leány egy emberi csontvázcsokrot oszt szét testrészszálanként a dán udvar jelesei között. Ki az? Igéző lény – a halál igézettje: az élet eredője – az élet végeredménye: sorsközvetítő. Tőtszegi kezdettől nagyszerű. Oly természetességgel töltögeti ki az urnából a királyport, s játszadozik vele, mint aki már ekkor is elkötelezetten a halál jegyese, ám erre csak legalább kettőt aludva ébred rá a nagyérdemű.
A képzettársítások különlegesek, a játék azonban részint szabványmederben göngyölög. Az új évezred elején a kor lélektanának ismét Keletre érkezett áramlata, a pszicho-analitika adta a dramaturgiai pilléreket, míg napjainkban az akademikussá kövült posztdramatikus irány a mértékadó. Molnár Gál Péter egy magvas bekezdésben adta közre az újszerűség tartásában tetszelgő vagy abban megjelenni kénytelen színháziak számára az alkotás illemszabályzatát.
„Hozott világirodalmi anyagból minden mérték utáni átigazítást vállalnak a színházak. Csáky szalmájaként villázzák a drámaszövegeket diplomás lumpenrendezők meg kontár önmegvalósító halandzsahabarók, ókonzervatív álreformerek meg kövületes hagyományokkal elégedetlen újraértelmezők, államilag-önkormányzatilag támogatott hivatalos színházak és alapítványoktól segített fringe társulatok. Szabadon átszabnak. Tótágast állítják a cselekményt. Színházi klippé metélik a lineáris történést. Áttolják a mesét tetszés szerinti évszázadba. Farmert húznak a rokokóra és az ókorra. Lomha fejű rendezők beérik a korszerűsítést mobiltelefonnal. Nemeket cserélgetnek. Összegyúrnak ellenlábasokat egyazon szereppé. Megfejelik a cselekményt egykorú dalokkal, versek beillesztésével vagy operaáriákkal, elnyűtt slágerek ingerlő szembefordításával. Fölforgatják a jelenetek sorrendjét. Megerősítik mindazt, amit megértettek a szövegből, kihúzzák, amit nem értettek meg. Szabadon garázdálkodnak klasszikusok szövegeivel, ha nem élveznek már jogvédelmet.” (Molnár Gál Péter: A többi néma-csend? – Mozgó Világ internetes változata, 2006 március)
Ezektől csettint elégedetten vasfogával az UNITER és az EU ízlésfői kortársasága, s régen-rossz annak a rendezőnek, aki a művészi fogások kusza egyvelegét összhangzó értelemmel merészkedik telíteni. Tompa mostanság notórius újszerű. A velencei kalmárban üvegliftben utaztatja csapatépítő bulira az ultramodern kereskedőház szintjei közt a mai kalmárokat; itt nőként, Pride-maskarában járatja Rosencrantzot és Guildensternt, akik majd – ezúttal bizonyára Fortinbras ügynökeként – szitává lövik a dán udvar népét: legyen nyilvánvaló a régmúltból merített tanulság egészen mai vetülete. Ki tudja miért, a nyilvánvaló tanulság tépázza minden részrehajló ítész idegrendszerét, következésképpen Tompa, a részrehajlás nélküli utalásrendszere miatt, „megosztó” művészegyed. Hiába, hogy igen kortársiasan légies talán-világot teremt.
Az előadás szerkezeti nyitottsága a facebook népfensége elvét idézi, amely felületen egymással szabad kölcsönhatásban jelenhetnek meg a gondolatok, ezáltal süllyesztve pletykaértékűvé bármily rangú tudományos érvelést. Cinizmus? Bölcsesség? A több könyvtárnyira rúgó Hamlet-magyarázat tudatában idevágó Vörösmarty kérdése, a „Ment-e a könyvek által a világ elébb”, s adódik az elme számára természetes önvédelemként a lehetőség, hogy a rendezés tegye játékosan tetszőlegessé az értelmezést. Ebben a szerkezetben valamelyest elválasztható egymástól a nyilvánvaló, a megfejtési kulcscsomó és a díszítmény. Közönségesen (nyilvánvalóan), Hamlet lehet apaimádó, anyaimádó és akarnok egyke, vagy összefoglalásképpen, Arany János szavával: „ingadozó, habozó jellem”. Vecsei H. Miklós hajszálra ilyen. Nem az idegtől csont-bőrre soványodott testalkat. Méla fürgesége inkább Pierre Bezuhov (Tolsztoj: Háború és béke) vagy Oblomov (Goncsarov azonos című regénye) temperamentumát idézi: a belső sietség társul a tettbeli tétovasággal. A környezete szintúgy, de ellentétesen nyilvánvaló. Szűcs Ervin játéka révén, Claudius elevenebb férfibáb elhalt fivérénél, Kézdi Imola Gertrudja sportos, energikus és fiatal az élethosszig-özvegységhez. Laertes – Kiss Tamás – szokványosan féltékeny fiútestvér, s mérték feletti (macsó) nárcizmusában fel sem tűnik neki, hogy áldott állapota jeléül, Ophelia a hasához emeli a kézfejét, aminthogy normálisan (nyilvánvalóan) tudálékos és balpék édesapja, a hol mundéros, hol civil rendőr, a Bíró József alakította Polonius is.
A megfejtési kulcscsomó Molnár Gál Péter receptje szerint van összeállítva, szót érdemel ugyanakkor, az előadás díszítményeleme. Az első felvonás zárójelenete a fellepleződés. Egy aranysárga lepel takarja azt a sokáig használaton kívüli, felnagyított madárkalitkának tetsző színpadbútort, amiről a ponyva magasba emelkedésekor kiderül: Hamlet cellája, a Wittenberg-csoport kapszulája, vagy talányosabban, a dán királyfi tárgyiasult tudattartalma. Abban lakozik Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo) és Sinkó Ferenc (Francisco); az őrállók a várfokon az apa szellemének kísértésekor. Öltözékükben és magaviseletükben a puritán szellemiség követei, Hamlet híveiként és oltalmazóiként. Kerülői a vigalmi övezetnek, amellyé az udvart tette az új uralkodó dévaj életvitele. Egykori diáktársak. Elkülönültek térben, mint a Bánk bán békétlenjei, vagy erkölcsiségükben, mint egy megváltóhajlamú Mester tanítványai. Innen hangzik el, mielőtt az urnával a kezében beülne a kapszulába Hamlet: „Kizökkent az idő; – oh kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”
A könyvekkel tömött miniszentély lakberendezési ellenpontja a harcketrec, amely éppen onnan ereszkedik le, ahová a tudás- és hittakaró lepel felemelkedett. Hamlet és Laertes bajvívást helyettesítő pankrációjának a helyszíne. A viadal rendhagyó, amiként az volt – vándorszínészek nélküli – a Claudius gyilkosságát és Gertrud cinkosságát feltáró jelenet is. A mérgezett tőr és ital helyett, géppisztolysorozat végez mindenkivel, nem kímélve a lélekben tisztákat sem. Ettől válik nem-sarokigazság dramaturgiai díszítménnyé a wittenbergi cselekményszál erkölcsi mondandója. Nem a nagyot szólás a cél. Arany János szövege az alap. Az ő ajánlótanulmánya bőséggel elegendő ahhoz, hogy a mai ember idegjellemvonásai szerint való előadás szülessék. Tompa és Visky együttműködése olyan, mintha Madáchnál az Úr és Lucifer társteremtői volnának a világnak, kiknek keze alatt – a tiszta ész és a tiszta hit egyidejű működésének lehetetlen volta miatt – megbomlik mégis a tettek harmóniája. Ösztönzavar keletkezik; az élet- és halálösztöné, az oksági és a léleki vezérleté: szüntelen tudati-lelki határszemle az előadás.
Ha Madách Imre lenne a szerző, Arany János alighanem azt tanácsolná neki, hogy útban hazafelé hirtelen elhalt apja temetésére, a tajtékos tengeren hánykódó hajón legyen Hamlet álomi érzékcsalódás áldozata, mint Az ember tragédiájában Ádám: élje meg valóságnak képzelve a bűntől bűzlő Dánia történetét, aztán ébredjen arra, hogy szerelmétől, Opheliától gyermeke fog születni. Ám a szerző William Shakespeare, Arany pedig az ő szövegének lelkesült, de fegyelmezett átlényegítője. Helyette az előadás-teremtők, Tompa és Visky tereli nyugvópontra a véghetetlen vérfürdőt. Miután Fortinbras angyalai halomra lőtték a dán királyi udvar egész népét, az epilógust az egyetlen túlélő, Horatio mondja. Szavai, ha jó az értesülésem, Dzsavaharlál Nehru beszédéből vannak, melyet Gandhi meggyilkolása után mondott – „Erősen, eltökélten kell viselkedni, nehogy a kicsinyességnek, vagy erőszaknak adjuk át magunkat. A katasztrófa láttán véget kell vetnünk az ellenségeskedésnek. Szörnyű csapás elviselni, hogy magunkra maradtunk. A katasztrófa annak a jele, hogy az élet nagy dolgaira kell emlékeznünk.” (részlet) –, a végső mondat azonban Szent II. János Páltól való: „Tárjátok ki a szíveteket és ne féljetek!”
Képek: Biró István
Önnek ajánljuk
