Tisztítóvíz
Fogós feladvány felkért művészeknek: teremtsenek kapcsolatot Jókai Mór (a megbízó színház névadója) és Munkácsy Mihály (a színházgazda Békéscsaba születésnapos ünnepeltje) között: készíttessék költői beszély dialógban, róluk. Belé vetették magukat a kiszemeltek a környéki művelődéstörténet mélységesen mély kútjába egyénileg, majd külön-külön azonos eredményre (közös nevező) jutottak: mindkét nemzeti művész-büszkeségünk ereiben csordogálhatna némi Reök-vér, ám ez csak a Munkácsyéban kimutatható; mindketten a társaságukban tudhatták volna Erkelt, ám ez csak Liszt Ferencre igaz. Nem baj.
Legyen akkor feladvány, hogy érvényesüljön a hely szelleme (genius loci) kortársian! Ezért lett a dialóg szerzője a Jókai Színház dramaturgja, Zalán Tibor, a szöveg színre vivője pedig az e tájon nevelkedett menedzser-rendező, Herczeg Tamás. Nem kevésbé helyiek az előadás szereplői: Munkácsy Mihályként Gerner Csaba (Kiskunhalason született, 1974. december 21-én. 1997-ben végzett a Békéscsabai Regionális Alapítványi Színészképző Iskola hallgatójaként. Pályáját 1993-tól a Békéscsabai Jókai Színházban kezdte), Jókai Mórként Czitor Attila (e társulat vezető színésze) és a Lányként Kövesdi Kornélia (a Békéscsabai Jókai Színház Színitanháza növendéke).
A fő feladványnak azonban a cselekményi idő időmentesítése bizonyult. Hetvenöt évesen, Nagy mesemondónk elhatározza, hogy felkeresi lezárt, egykor-volt párizsi műtermében az Aranyecset birtokosának emlékét. Döbbenetére, ott testi valójában, az eleven emlék fogadja.
JÓKAI : Jókai Mór, író, Magyarországról.
MUNKÁCSY: Aha. Emlékszem. Naná, hogy emlékeznem kell. Néha még kártyáztunk is együtt. De erről majd később. Hol is tartottam? A meghívás! Liszt Ferencet például meghívtam. Na, őt meg. Nem kérdezem, tudja-e, ki volt ez a Liszt, mert úgy tudom, a zeneszerző önöknek is gyakori vendége volt. Egy időben. Már, amíg élt.
JÓKAI : Így igaz. Mondhatni, barátok voltunk. Rózával, a feleségemmel nem egyszer közösen lépett fel. Ő zongorázott, Róza énekelt, de valami egy fura társulás volt ez, mert Liszt folyton eltért a kottától, a feleségem meg fújta a maga szólamát. A közönség meg azt hitte, ez már a modern zenei stílus. Tudja, ami érthetetlen, az a közönség számára mindig modernség.
Talán a purgatórium parafrázisaként, a tisztítóvíz foglalatául szolgáló fürdőkádból vackolódik elő a halott Munkácsy. A hívatlanoknak kijáró pokróc-modorban, megismételteti Jókaival az érkezését, majd beérve ennyi penitenciával, asztalhoz szólítja. Kávéházi félhomály. Esélyes, hogy kétszemélyes, morbid bohózat kezdődjék, ám a Jókai kezére bízott Aranyecset intésére megjelenik a színlap harmadik személye. Felszolgálónak tetszik, aki értetlenül, amiért két pohárral kell, szervírozza Jókai teáját és a festő kedvenc italát: Henri IV, Cognac Grande Champagne.
Háromszor jelenik meg a Lány, másodszor kísértően, de készségesen, harmadszorra azonban tálca nélkül.
LÁNY: Munkácsy úr halott.
JÓKAI: A konyakja csak nem halt meg vele együtt? Az előbb még élt.
LÁNY: Élt, de elfogyott.
És az életbárhölgy láb közé célzott forró teavízzel oltja ki vendége konyaktól felpislant szerelmét. Tisztítóvíz ez is.
A szerző, a rendező és a három színész közös műve lélektani realista abszurd. A párbeszédi szinten évődő üzenetváltás folyik a művészsors tartalmáról. „Magának nincs szifilisze?” – kérdezi némi lekicsinyléssel hangjában Munkácsy. A szerelemvállalás és a vállalás kockázata, az elfojtás és az eltitkolás; az érzéki benyomás padlógáz-e vagy satufék az alkotásban? Ki tudja, hova jutnánk, ha el akarnánk dönteni, mi a valóság a művészetben? Vagy hogy ki a valóságosabb inkább a művészetében? Mitől van az, hogy két zseni közül az egyik világhírre tesz szert, a másik legfeljebb a nemzettársai kedvence marad? A korlátozott halhatatlanságú író és a világhírű festő. Csakugyan az anyanyelvünk foglyai vagyunk-e, vagy azoktól függ-e az előre haladásunk, akik a hírünket költve, a révünkön akarnak vagyont szerezni? A látogató köpönyegét magára öltő szerző kárörvendő tapintattal kezeli ugyan vendéglátója valótlan voltát, tudja ugyanakkor, hogy a jelenléte haladék: az aggvagány drámapoéta sztoikus derűvel dajkált álma a fizikai halhatatlanságról.
Képek: Ignácz Bence