Vendég koreográfus a győri János vitézben

Kováts Gergely Csanád háromszoros showtánc világbajnok, kétszer nyerte el ebben a műfajban a világkupát, 2006-ban ő lett az egyik kereskedelmi csatorna Megatánc című műsorának győztese. Tanít a Madách Musical Tánciskolában, jelenleg pedig a Győri Nemzeti Színházban Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának koreográfiáján dolgozik.

– A János vitéz mozgásvilága eltér a korábbi munkáidtól. Hogy viszonyulsz ehhez a feladathoz?
– A Táncművészeti Főiskolán hat évig tanultunk néptáncot, ami a szívemhez nagyon közel állt. Szerettem benne a virtust. Dicséretes ötösre vizsgáztam belőle és át akartak vinni néptánc tagozatra, csakhogy én ragaszkodtam a klasszikus oldalhoz, úgy gondolva, hogy mégis ez a táncművészet alapja. Szűcs Gábor rendező közös munkánk, az Operában színpadra állított Hunyadi László után kért fel a mostani feladatra. Abban a produkcióban megjelent már hasonló „Ungárise vircsaft”, ő feltette a kérdés, hogy vállalom-e a János vitézt is. Nem is lehetett más a válasz, mint, hogy – Naná! Ez nekem kihívás, meg akarok ugrani akadályokat és örültem neki, hogy néhány néptáncos barátommal újra összeállhatok, felelevenítettem mindent, sőt plusz órákat vettem, azért mert fontos volt számomra, hogy a néptáncos szakemberek is majd azt mondhassák, amit csináltunk, az frankó.
– Gyerekekkel is dolgozol most a darabban. Ez nehezíti a feladatot?
– A Madách Musical Tánciskolában tizenegy éve foglalkozom gyerekekkel, kicsiktől egészen nagyokig, mára könnyedén kommunikálok velük. A győri előadás gyerekszereplői kisbirkákat játszanak, így tánclépéseket nem kell nekik tanítanom, de helyzetgyakorlatként izgalmas dolog születik majd, nagyon jól lehet velük dolgozni.
– Milyen a győri monumentális térben alkotni?
– Nagy szerencse, hogy nem próbateremben kell dolgoznunk, hanem rögtön a nagyszínpadon. Jó dolog, mert rögtön érzem a teret, nem kell újradolgozni, mikor a színpadra jutunk. Mindig is szerettem színpadon koreografálni, abban a térben, ahol végül megszületik a produkció. Az Operaház és az Erkel Színház után nem is tűnik olyan nagynak ez a színpad.
– Hogyan fogadtak a táncosok?
– Mindig érdekes az első találkozás. Táncművészként ha találkozol egy koreográfussal, akkor mindig tartasz három lépés távolságot, amíg nem ismeritek meg egymást. Voltak rossz tapasztalataim, illetve mivel parázós fiú vagyok, izgultam, hogyan fognak majd rám nézni. Itt nagyon jól fogadtak, örültek, hogy táncolhatnak valami jót, tetszett nekik a koreográfia. Fontos, hogy hogyan ütöd meg a hangot, mivel magam is táncos vagyok, könnyebb az utat megtalálnom a jó együttdolgozáshoz.
– Hogy működik köztetek az összhang Szűcs Gábor rendezővel?
– Többnyire úgy szokott, hogy leülünk a próba előtt megbeszélni, mi az, amit ma próbálunk, elmondja, hogy ő mit szeretne, aztán szabad kezet kapok. Előfordul, hogy változtatok azon, amit kitalált, aztán ő megnézi, és ha szerinte is működik, akkor megtartjuk. Több mint 10 éve dolgozunk együtt, fél szavakból is megértjük egymást. Csak egyet néz balra és már tudom, már csinálom.
– Hagyományos nézőpontú lesz az előadás?
– Alapvetően hagyományos lesz a rendezés, a koreográfiában azonban egy két helyen egy-egy cseppként kerülnek olyan elemek is a mozgásba, amelyek nem teljesen autentikusak. A néző talán észre sem veszi majd, hogy néhol olyan, mintha a táncosok elektrik-bugiznának, és úgy állnak be a pózba, mint katonai temető-szoborcsoport. Kisebb extrákat belecsempészek.
– Mit vársz ettől az előadástól?
– Olyat kérdezel, mintha egy gyerektől azt kérdeznéd, hogy szerinted milyen lesz a vidámpark… Jó lesz az előadás, jók a táncosok, figyelnek rám, az énekkar is figyel rám – ez külön nagy élmény – harapják azt, amit én akarok, velem éreznek, és nagyon együttműködőek.
– Épülni fogsz ettől a kihívástól?
– Ha táncos vagy, addig tanulsz, amíg a koporsószögedet be nem verik. Számomra ez új tér-forma rendszer, nagyon eltér a musicaltől, viszont, amit a musicaltől tanultam, azt be lehet csepegtetni ebbe a világba.
Pottyondy Nóra
Fotó: Fehér Alexandra