A Tóték Örkénytől – Gyergyóban

A szippantás illattana

Hajdanán, az orosz frontról négy év hadifogság-élménnyel hazatért édesapám, az Isten hozta őrnagy úr c. Tóték-filmben eljátszott címszerepéért örökre meggyűlölte Latinovits Zoltánt. A Don-kanyarban elesett bajtársai emlékéhez méltatlannak érezte a viccet. Azt hiszem, a Figura Stúdió Színház társulata az érzékenysége más zsilipjét nyitotta volna meg. A román rendező, Florin Vidamski román alkotótársakkal színre vitt Tótékja nem történelmi vádpamflet, hanem a bennünk lappangó örök emberi vonások feltárása: egy tiszteletlen magyar író szövegének beoltása egy tiszteletlen román író stílusába: izgalmas Örkény – Caragiale hibrid, antropológiai kuriózum.

Visszatartott levelek halma fehérlik a színpad jobb szegletében. A postahivatal ez, ahol – Dávid A. Péter személyében – katonai szolgálatra alkalmatlan elméjével, a kézbesítő óvja a világ zajától (vagy a társadalmi karriertől) a nevesincs falu lakóit. Jaj, azoknak, akinél páratlan számban van a család, a tűzoltó Tóték viszont szeretnivaló nép, ők négyen vannak. Igaz, a Gyula fiuk az orosz fronton háborúzik, de éppen így a jó, mert a távolléte kezelhető küldeményforgalmat jelent. Rossz hír a kolbászmérgezés okozta hasmenése – ez visszatartandó információ. Jó hír, hogy az Őrnagy, a gyermekük parancsnoka a szülőkhöz szállásolná be magát a betegszabadsága idejére, kikúrálandó az állandó partizánveszély okozta idegfáradtságát. Rossz hír a vöröskereszt sürgönye, amely a Gyula – megjelenítője Fodor Alain Leonard – hősi haláláról értesíti a hozzátartozókat. Innen nézve, okafogyott a kolbászmérgezésből való felgyógyulásról írottakat kézbesíteni.

Sok tavaszt, telet és Tótékat megért színházjáró számára nem tartogat meglepetést a darab. Tudom, hogy a félnótás levélkihordó érzelmi alapú, szelektív kézbesítési szokása miatt, Tóték a rég elesett fiuk jobb sora érdekében csicskáznak a házukat és lelküket megszálló Őrnagynak, s tudom, hogy Tót, a kistérség Hamletjeként, a nagy margóvágóval négy egyenlő részre aprítja majd a megszabadító búcsújuk után nem sokkal visszatérő őrnagyot, helyére tolva tettével a kizökkent időt. A kíváncsiság, a darab iránti vonzalom mindig a részletek miatt támad. Milyen konstellációkat teremt a szereposztás, a játéktér, a hangzásvilág, illetve az a kultúra, amelyből a rendező érkezett.

A természet rendje, hogy a nők legyenek a frontra került fiúgyermek sorsának legféltőbb őrzői. Ágika szerepét a társulat gyermekre emlékeztető (fiatal, alacsony és babaarcú) színésznője szokta kapni. Gyergyóban Szilágyi Míra testtudat-zavaros, nyúlánk (hirtelen megnyurgult) kamaszként lép az őrnagy elé, s a férfi vendégtől egy puszta bókot remél csupán, azt illetően, hogy nőszámba vehető-e ilyen alakkal is? Dehogy akarja odakínálni neki az első éjszakája jogát, vagy kapni akár csak egy csókot is. Fejéből a naivitás a butussággal édestestvérként, kart karba öltve szökken elénk: szökken, mert a színésznő szélsebes taplóságú, eleven kamasznak mutatja magát. A tradicionálistól eltérő szereposztás, illetve néhány epizódjelenete elhagyása dacára, a legkövetkezetesebben Örkény-hűnek az Ágika-figura érződik számomra.

Bartha Boróka Mariskája beállt igényű asszony, nem kuriózumkereső természet, nem lát bele különb férfit az őrnagyba, mint amilyennek a férjét, a jó Lajosát érzi, pedig a kezei közt megtisztult katonai egyenruha nem tűzoltógönc, mundérmániáját akár kísérthetné is a rangcsillagok fensége.

Máthé Annamária, Gizi Gézáné szerepében a község szerény beszédű hivatásos örömözvegye, szorgos testi munkás. VIP kliensként tekint az őrnagyra, nem ragaszkodik erősen ahhoz, hogy a kéjszolgáltatásának élvezője legyen, beéri a fényképével, amelyet az ágya fölé függeszthet promóció gyanánt. Érkezése hírére abba is beleegyezett, hogy a mélán gerjedő állandó ügyfelei, a gyantaszedők sürgetésére szolgáló kapunyikorgást megszüntessék.

A hölgyhármas a kizökkent idő révült cselédnépe. Ők tesznek róla, hogy az új, őrnagyi érában ne dudáljon a helyi járati buszsofőr a kanyarban, ne vegyen levegőt az utcájukban az asztmásan köhögő postás, s ne nyikorogjon Gizi Gézáné kapujának a zsanérja. Az alázatuk mindenek feletti. Néha kizökken missziójából valamelyikük, a másik azonban észre téríti rögvest. A kakukkos órát viszont elfelejtik elnémítani.

Faragó Zénó nem a tartalékos tisztként a frontra vezényelt félpuha/félkemény tanárember-fazon, aki lehetett a katedrán háborúpárti szájhős, a diákok és a kollégák réme, de lehetett a galamblelke miatti büntetésből az első vonalba vezényelt balpék is, az események következtében ott kifejlett neurózissal. Nem. Ő kiképzőtisztnek kiképzett ember, csakhogy amit tanult és tanított, az nem köszönt vissza a harcterepen. A partizánveszély ismeretlensége őrölte fel az idegeit, ám annak elmúltával, a Tóték békés házában immár az alaki szabályzat szerinti, beidegzett beltéri közelharc-bemutatóval jeleskedik: marokfegyverével likvidálja az ebédlőbeli óra kakukkját. (Koreográfus: Andrea Gavriliu)

Az őrnagy fatális tértévesztő: riadóállapotra neveli a háziakat: Ne járjon semmi a katona fejében: csak az üres agy lehet tettre kész – frontjóga –, de nem ernyedhet unalommá a harckészültség sem a két hadművelet között: őrködni, virrasztani kell. Az éberség fenntartására az esteledéstől pirkadatig, kiváló lehetőség a hátországi nők vállalásaként végzett segélydoboz-hajtogatás, amely a frontunalom elleni küzdelemben forradalmi találmánynak számít, s a dobozolás nevet kapja. Az őrnagy harctértévesztésének Tót – Kolozsi Borsos Gábor – az elszenvedője. A dobozolás tűzoltóhoz méltatlan munka, fiúért mégis megtesz bármit, csakhogy éjjel ő éjszaka aludni szokott. Az ásítás minden vég kezdete a harcmezőn. A prevenció okán, kézi áramfejlesztős zseblámpával (csipogó) peckeli ki a száját – mindhiába. Keresni kezdi a búvóhelyeket. Előbb az ebédlőasztal alá süllyed, ahol állítólag bokán harapja az őrnagyot, aztán Tomaji plébános reverendája alatt keres menedéket, végül pedig bezárkózik a budiba, elfoglalva az ülőkét.

A budit eleve kétszemélyesre építtette Cristina Milea díszlet- és jelmeztervező, számítva arra, hogy érkeznek majd a túsztárgyalók, ráveszik Tótot az Őrnagy bebocsátására, létrejön közöttük a kiegyezés, és megalakul a kétülőkés budi-monarchia. A jelenet nem kötődik a napi politikához, a nemzetiséghez: a globális ostobaság tükörképét kapjuk. A kortárs ostobaságét, amely világának éppen a hibbantjai a bölcsek, a bujdokolói a realisták. Nem lehet véletlen, hogy egyetlen színész – Moșu Norbert-László – játssza A lajt tulajdonosa, Tomaji plébános és Cipriani professzor szerepét. A lajtos a jogászi pályáról tért át a szippantó szakmára. Tót, a Tomaji plébános reverendája alá bújva csakugyan oltalmat remél; a legcsekélyebb jele sem mutatkozik annak, hogy a derék egyházfi farizeus, ferde hajlamú csuhás lenne, amint az a magyarországi előadásoknak szinte kötelező eleme, mint műkorcsolya-versenyzők gyakorlatában a négyfordulatos ugráselem. A hibbantat tettető pszichiáter váteszi monológja pedig, egészen a XXI. századi történésekre vetíthető fohász. A kortársi aspektusra ráerősítő gesztus az interaktív szünet is, amelyben színre léphet dobozolni a nagyérdemű.

Az tud többet kacagni a játékon, aki alaposan ismeri a darabot, s hozzáképzeli a jelenetekhez a kihagyott szövegeket. Örkény a XIX. században élt jeles hírlapi novellistáink szellemi örököse. A jellemzően a Mikszáth nevéhez kötött témadúsító elbeszélő technika (a kurta hírlapi elbeszélések, anekdoták füzére alkotta regény) csöppet sem idegen számára. A magyarországi Tóték-előadásokon többnyire a falusias lomhaság élményétől elcsigázottan érkezik el a néző a tűzoltóparancsnok Rodin-jelenetéhez, a gondolkodói feladványhoz, hogy mi a teendő, amikor egy margóvágó kicsinek bizonyul (nagyobbat kell csinálni), és sürgetné a megfejtést. A román rendezés cselekménysodrában ez a jelenet, Tót hosszadalmas töprengése pihenőpont, oázis a nézői agynak, mert egyebekben a beszédpoénra hegyezettség nem célja a rendezőnek. Mivel nem anyanyelve a magyar, önkéntelenül is a verbális humor ellenében építkezik. Felnagyít és elrajzol jeleket – a gyantaszedők sürgetésére szolgáló kapunyikorgás például szirénaszerűen durva, vagy fénnyel rajzolja az ajtókat, falakat – a pszicho-burleszk irányba tolva a cselekményt.

A mennyezetről vihar tépte agytekervények csüngnek. Lehet ez, az árnyékszék felhőként materializálódott illata is. Expresszív szürrealizmus (nem a történeti stílusokra gondolok) a látványban, bársonyos brutalitás a történetfejlesztésben. Ez a kultúra nem ismeretlen a társulat számára, dolgoztak korábban Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éccaka c. komédiáján Albu István rendezővel, itt azonban az előadás összes hozzáadott komponense a román színház világából való. Vidamski ráfordulása a témára vontatott – sok időt tölt azzal, hogy felvonultassa az ó-posztmodern színház drámataszító arzenálját –, aztán lendületet vesz, mindig ügyelve azonban arra, hogy felfogásában az ostobaság helyi szín, a lakosság alapállapota, s ez ritmusképző tényező. Ott pörög, ahol mások elidőznének, abban bukkan hatóelemre, amit mások átugranának. Nála nem megáll az idő, hanem pergő ütemben ácsorog.

Nevetséges, közben szívszorongató. A balkáni temperamentum karikatúrája, amennyiben ostoba, hamvukba holt célok érdekében összpontosulnak az energiák. Értékekben gazdag, közfogyasztóknak és ínyenceknek egyaránt jó szívvel ajánlható előadás.

 

Képek: Bartalis Előd

Avatar for Balogh Tibor

szerző/szerkesztő