Törhetetlen üvegcipő
A soproni hatosfogat sikerre vitte Molnár Ferenc művét
Négy remek színészi alakítás, Pataki András rendező és egy összetartó csapat emelte fel Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát arra a szintre, amely után az előadás bekerülhet az évad egyik legemlékezetesebb produkciói közé a leghűségesebb városban.
Az előjelek kedvezőtlenek voltak. Mondhatni, balszerencsések. Két héttel a bemutató előtt Helyey László betegsége miatt főszereplőt kellett cserélnie Pataki Andrásnak. Érkezett Horányi László Sipos úrnak, profin, higgadtan, nyugodtan vette át a szerepet. Sőt, olyan dimenzióba helyezte, amely után elismeréssel szólt mindenki. A sikerelőadás egyik tartóoszlopaként karizmatikusan formálta meg a nyers, az érzelmeit látszólag palástoló bútorasztalos figuráját.
Horányi László a természetesség erejével éli meg szerepét. Nem játszik, nem rajzol el túlzóan semmit, nincsenek manírok, modorosságok, eggyé válik Sipossal. S, talán nem is kell nagyobb elismerés egy színésznek annál, mint amikor a premier után megállítják az utcán és azt mondja neki egy néző: „Tudja, volt nálunk nemrég egy kőműves, aki asztalos munkát is végzett, teljesen olyan volt, mint maga a színpadon.”
Az élet írja a színházat, az író a szerepet, a színész pedig a sorsok tükreként varázsol a világot jelentő deszkákon. Horányi Sipos ura mindennek a visszaigazolása. Bravúralakítás a javából.
Az előadás kétségkívül legnagyobb meglepetése és ereje az Irmát játszó Molnár Anikó volt, aki a közönség egyöntetű véleménye alapján ezt az alakítását dobogós helyre sorolhatja a pályafutásában. Olyan színészi eszköztárat vonultatott fel, amelyből építkezve a naiv, szerelmes Irma keserédes lélekútja és végső győzelme eggyé válik a színpad és a nézőtér közti láthatatlan energiamezővel. Igazi emlékezetes találkozás volt ez a közönség és a színész között. Behúzva a publikumot az előadásba. Molnár Ferenc hősnőjeként Molnár Anikó letette névjegyét a soproni színpadra.
Vezetékneve most azt jelezte, megőrölte tisztasággal a játékát. Időtálló, hiteles játékot nyújtott.
A képzeletbeli hatosfogat harmadik tagja Szőcs Erika felvitte az egész élettapasztalatát, nőiességét, drámai énjét a színpadra. Ez a szerep is telitalálatnak bizonyult. Adélként képviselt és mutatott meg olyan igazságokat a darabból, amelyeken hosszú ideig gondolkodhat a néző.
Átrostálta magán a női lélek kohó rejtelmeit, fénytöréseit, az átömlesztett érzelmek hullámfodrait. Befújta a szerepét a színművészet titkával. Pórusokba beivódó játékot nyújtott.
A Császárt alakító Horváth Andorról az jut eszembe, amit Zorba, a görög
mondott: Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan. A fiatal színművész ugyanis nem elégedett meg a darabbéli szépfiú és csábító eljátszásával. Nem csak a jelenlét külső energiáit, hanem a szerep belső tartalmát is színpadra terítette ki. Kereste a mélységet, kutatta azt, hogy honnan jöhet a lelkébe az a színészi zene, amely hitelesen mutatja meg Császárt. Megtalálta a ritmust magában. Kidolgozott, pontos szerepformálása szintén erőssége a darabnak, csakúgy, mint a soproni társulat tagjainak játéka.
Mert ők ennek a produkciónak az ötödik pillérei. Minden epizódalakítás felépített, kidolgozott, fegyelmezett, tempót, sodrást adnak, ha kell, vagy épp feldobják a labdákat a partnereknek. Úgy, hogy mindenki számára élvezetes legyen a játék.
A hatosfogatot összetartó kovácsaként Pataki András rendező betartotta a szavát, nem vitte bulvárszintre az előadást. Nem kabarét, habkönnyű produkciót állított színpadra, hanem egy olyan darabot, amely megmutatja Molnár Ferenc írói nagyságát, igényes humorát, eleganciáját, színeit, a felszín alatti rétegeit, bölcsességét, az emberi léleklibikókák mai napig érvényes törvényszerűségeit.
A közönség pedig mindezt vastapssal jutalmazta.
A soproni üvegcipő ezért is vált törhetetlenné.
Fotó: Torma Sándor