Tizenkilenc – Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház

2020-04-07

Évadmustra

Balogh Tibor

A vörös-vér-baj és szövődményei

Történelmi szatíra. A Trianon előzményeit és következményeit feltárandó színjátéksor újabb bemutatóját láthatta a közönség Budapesten, a Pozsonyi úti Altemplomban. Andrási Attila igazgató szövegével és rendezésében, a százharminchárom napos Magyar Tanácsköztársaság genezisét, tragikus virulását és elhamvadását jelenítette meg a társulat.

Várakozva üldögél három nő egy pesti padon. Godot-juk a postás. Háború van, jöhet a levél Tőle, vagy az értesítés Róla. Ha hősi halált hal a szerelmünk, lehet hősi az emlékezés is, amikor a gyász révületéből a bosszú az egyetlen kitörési út: lázadás a belátó mélaság parancsa ellen. „Az indulat! Az indulat van meg! Érzem, hogy fuldoklom, érzem, hogy ez a düh olyan valami, ami sokáig fog tartani! Tombol bennem a kétségbeesés! Mindent, ami ide vezetett, le kell rombolni! Az egész világot újra kell gondolni! Mindennek másnak kell lenni! Ő már nincs. Semmi nem lehet ugyanaz!” – mondja egyikük, Fadett-Duczynszka. (A Fadett név vándormetafora Andrásinál; így hívják a Tizennyolcban is a bosszú angyalát, aki Tisza István meggyilkolására tette fel az életét.)

A személyes sorscsapás radikalizálhat, akár az a kormányzó apparátus, amely képtelen bánatpénzzel fogadni a vesztes háborúból hazatérőket, vagy az özvegyeket. Az elégedetlenség forradalomérzetű közcselekvéssé gerjeszthető; erről sem szabad megfeledkezni, amidőn a demagógiák (konzumeszmék) és a tett-minták behurcolásáról értekezünk, s ezt az író-rendező mindjárt előljáróban megteszi.

A folytatás azonban lidérces nemzetközi komédia. A Trianon-fájdalom históriáját megelőző fejezetet látjuk. Az alkotói szándékot vagy a stílust illetően idézhetjük, hogy „Kétségbeesett kacaj lőn Nagyida” (Arany: Nagyidai cigányok), de ideillőbb: „Az emberiség nevetve válik meg a múltjától” – Marx Károly nyílt-társadalom-elménc ama pillanatából, mikor a szakállszőrzete dzsungeléből éppen az esztéta bukkant elő. Andrási oknyomozó drámaíró. Előadásából kiolvasható, hogy a történelem oka a pénz. E sugallatával persze nem törekszik spanyolviasz-felfedezői méltóságra, vagyis nem tetszeleg abban a szellemi pózban, hogy a pénzurak öröktől való összeesküvésének elmélete tőle származik. Mindössze kiragad egy példát a világtörténelemből, amelynek mindmáig kárvallott epizodistái vagyunk.

A Német Császárság isztambuli nagyköveténél jelentkezik egy fegyverkereskedőnek álcázott coach. Politikusi fejvadász, aki pontosan ismeri a világháború üzleti modelljét, a potenciális megbízó esélyhátrányát a hadszíntéren, s az időnyeréshez Oroszország tönkretételét javasolja a németeknek. A követelményprofilhoz legjobban illeszkedő jelöltet, a hosszú távú beválás kulcsát, az átnyújtott személyiség-diagnosztikai tanulmányban természetesen meg is nevezi. Lenin. Fura név – jegyzi meg a követ, majd villásreggelire marasztalja a korábban bebocsátani sem szándékolt fegyverkereskedőt.

Berni albérletében, Lenin készre felépített személyiséggel várakozik. Tudván tudja, hogy az orosz-szovjet forradalom megrendelője a Német Császárság, a projekt finanszírozására kirendelt követet mégsem fogadja személyesen, s nem hajlandó első osztályú vagonba se szállni a szentpétervári bevonuláshoz, csak másodon utazik, aminek a költségét reálisan fedezhetné „a forradalom pénze”, egy kirabolt tbiliszi bankfiók tartalma. Jakov Jurovszkij bankrabló és Uljanov (Lenin) párbeszéde: „– A német követ? Elkezdődött! – Miért nem engeded be? – Mert nem fogadhatom! Mert én vagyok a jövő. Én vagyok Oroszország. Mint Oroszország, hadban állok vele és a császárával.” Akaratát felesége, Nagyezsda (Konsztantyinovna Krupszkaja) közvetíti. „Nagyezsda: Ez a senki, aki magát még fogadni sem volt hajlandó, az önnel való egyeztetés durva és teljes elkerülésével szabta meg azokat a feltételeket, amelyeket maga szó nélkül elfogadott. (…)Az óra kondult, az idő elfutott, menjen báró úr, ön nyilvánvalóan még nem tudja, de az imént magával a hatalommal találkozott. A valódival. Látja a kezem? Felemelem, a kilincsre teszem. Viszontlátásra! Az ajtót becsukom.” Az „imént magával a hatalommal találkozott” rafinált szerzői fordulat: nem kimondva, de ki sem zárva a lehetőséget arra utal, hogy matriarchátus volt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szekerén is, asszony ült a bakon.

Lenin bajtársa (соратик Ленина – mondja az orosz), az őrangyal és a bajkeverő. Meglehet, Lenint Krupszkaja tette Leninné. Ez az asszony a továbbiakban már maga sem tárgyal Romberg követtel. A kapcsolattartást a kommunista mozgalom francia VIP örömhölgyére, Inessára bízza. Inessa ars poeticája: „Igen, és a csend átvált zenére, itt a zongora szól, ott a cselló, majd bele búg a mélyhegedű, már fordul a világ, zajlik a keringő, körülöttem kering az első. A napom felragyog, én vagyok az, ne nézz jobbra, ne nézz balra, ne süsd le a szemed, engem nézz, a napod vagyok, a sötét űrben, az egyedüli csillagod! Elbűvöltelek, azt hiszed – közeledsz, pedig csak keringesz körülöttem, a bolygóm vagy itt benn, a csapdámban, a csalétkem vagy, a példa, hogy érdemes köröttem keringeni. Urak és elvtársak!” A szépséges gyönyör- és kéjfutár a legelvtársabb Elvtársról azonban lemarad (vagy nem csak az eszméje fertőzte meg), mert Nagyezsda elárulja, miért nem élnek szexuális életet: Lenin vérbajos. Íme, a coach terméke, a keresett pozíció szervezetben betöltött helyének meghatározása, a követelmény profiljának kialakítása szerint: a kiválasztott személy, Lenin a vörös-vér-baja szövődményeit majd vírussá konvertálja, és beteríti vele a Világot.

A Világon belül, csöppet sem a legutolsó sorban a vesztes háborúba sodródott magyarság frontot-fogságot megjárt férfijait, akikhez a messzi Szibériába forródróton szállították a jövőképet. A proletárhitre térített magyar hadifoglyok hazaútja: „Lenin elvtárs kimondta: ha végre eljön a kommunizmus, mindenkinek saját repülője lesz!”. Otthonról pedig ismét a forródrót, amely alkalmas arra, hogy – az eszperantóból továbbfejlesztett, idó nevű mesterséges nyelvre kódoltan – üdvözölhesse, és buzdíthassa egymást világforradalomra Kun Béla és Lenin, vagy azok az elvtársak, akik Kun Bélának és Leninnek adhatják ki magukat ebben a rohanó, ám még Skype előtti korban.

A második felvonásban szabadul el igazán a szarkazmus iránt fogékony írói-rendezői képzelet. A cári család legyilkolása Jekatyerinburgban egy mangalica fesztiválra hajazó dzsembori, míg a Kun-tábor népe a Bécs kommunista bevételéhez szükséges pénz reményében, alagút ásásába kezd a városban, a Tanácsköztársaság nagykövetségétől az Osztrák-Magyar Bankig! A bankrablásra ugyanaz a Koritschoner elvtárs buzdítja a fura nevű magyarok kommünjének diplomatáit, akinél Lehár Antal báró jelzálog-hitelért kilincselt naivan, a Tanácsköztársaság leverése céljából. „Itt az idő, nektek most kell bankot rabolni! Itt szemben, az utca túloldalán pöffeszkedik az Osztrák-Magyar Bank, a volt birodalmi bank. Most ott van a legtöbb pénz Bécsben! Én minden reggel átfutom a lapokat. Aznap, amikor hírét veszem, hogy az eset megesett, tudni fogom, cselekednem kell. Az a nap lesz az itt és a most! Rendőr elvtárs, induljunk!” – fordul a magával hozott kommunista rendőrtiszthez, Parisier Elvtárshoz, ám közben a bankrablás békéjét kínos intermezzo szakítja meg: betoppan az alagutat ásó, Első női vájárbrigád sztrájkbizottsága, és munkabeszüntetést jelentenek be, mert, ahogy haladnak, a vájatot patkányok özönlik el. (Andrásinak van ütemérzéke a kortársi áthallás-képzéshez: a jelen ostobaságainknak történelmi ágyazata van.)

„Az antant, vagyis a tengeri hatalmak kezében sokkal több a pénz, és az ő kezükben van a mérhetetlenül nagyobb és brutálisabb erőszak lehetősége is! Nem tud annyi pénzt összekaparni, megjegyzem, rablással sem, hogy ezt a tényállást megváltoztassa! Köszönöm a látogatását. Kérem, adja át egyértelmű üzenetemet megbízóinak.” – tagadja meg e szavakkal az együttműködést Bécs bolsevik bevételében Lenin hiú reménysége, a pragmatikus kommunista Friedrich Adler, az osztrák birodalmi miniszterelnök sikeres merénylője, aki most éppen az Osztrák Köztársaság minisztere.

Csúfot űz az emberből a tulajdon történelme. A Tizenkilenc a Tizennyolc dramaturgiai fejleménye, és a 20-as haláltánc nyitánya. (Pótfejezetek Az ember tragédiájához.) Az előadás végéhez közeledve, a szatíra fanyar öniróniává szelídül, hogy a befejező effektusa a „bízva bízzál” üzenet legyen. Nem több, s persze nem kevesebb: a minden, ami a 133 napos ámokfutás vége és Trianon közé, pontként odailleszthető.

A 37 szerepet maroknyi csapat, mindössze tizenkét színész játssza. Andrási szövege – dramaturg-segítője Szigeti Réka – szó-burleszk. A testi szerepformálás és a zene a burleszk-beszéd komplementere, vagyis az összhatásában érzékletes. A színészek szerepe jelenésnyi áttűnés olykor, máskor karakterépítés, vagy a karakter karikatúrára transzformálása. Annyira egyívű a közreműködésük, hogy méltatlan lenne név szerint kiemelni bármelyiküket is. ráérzett mindenki a maga feladatsorára, felmutatta azt, ami az egyes figurákban közös jellemvonás, hogy aztán jellegzetessé tehesse őket külön-külön.