Szabadkai Népszínház – Amadeus

„Sok a hangjegy”

Méregkeverő volt-e Salieri? Peter Shaffer darabja, az Amadeus vitatottságban akármelyik Shakespeare-művel vetekszik. Ha vérprofi rendező viszi színre rátermett színészekkel, komoly ítész nem talál rajta kivetnivalót. Szabadkán, a jó éveiben járó Béres Attila kezei alá egy komplett szereposztásnyi méltó ember került – van eredménye.

 

Balázs Áron, a kerekesszékes Salieri légszomjjal, és múltidézési szótolulással küzdő aggastyán. Derékszögbe roggyant inasa kikeríti alóla az ülést, összecsukja, s a színpad széléig totyog vele. Itt fedezzük fel a rendező keretjátékos-elidegenítő ötletét: a színpadra lépcsőnyi magasságú színpadot építtetett, annak a pereméig van jelenetben a színész, ott testtartást vált, s a lehető leggyorsabban takarásba vonul. Az inas örökkévalóság hosszú távozása alatt Salieri lehántja magáról meggyónt, utolsó kenetre érett ábrázatát, s az elbeszélő múlt jelen idejéhez igazítja vonásait: várja a találkozást Mozarttal, a hírből ismert, huszonöt éves zsenivel.

 

 

Pálfi Ervin Amadeusa kivénhedt, a szalonképessé fejlődésben megrekedt, hancúrozó kamasz. Bulira veszi azt az estélyt is, amelyen a császárnak és udvari munkaadóinak bemutatják. Gyárilag (születetten és megváltoztathatatlanul) helyzettévesztő: a menyasszonyával kergetőzik, amikor éppen karriert építve kellene hajbókolnia, megorrol a jótevőjére, ha művészi önérzetében érzi sértve magát általa; viszont feltétlen megbízik a karaktergyilkos Salieriben. Der Unvergleichliche – az összehasonlíthatatlan – írta Mozartról Karl Barth, a XX. század egyik legjelentékenyebb református hittudósa, ami ódon elvilágiasodott fogalmazásban annyit tesz: „az Isten”. Maiabb szóhasználattal a király volt, egy brutális pasi. Társulatos színházak olyankor tűzik műsorra ezt a darabot, ha van a szerződött színészeik között széles érzelmi skálán játszani képes virtuóz. Pálfi kétségkívül ilyen, s a formátuma szinte kötelezi a rendezőt, hogy reá legalább akkora figyelmet fordítson, mint az első számú gonoszra. önmaga, persze senki sem lehet király.

 

 

Pámer Csilla Constanze Weber, Mozart felesége alakjában készséges játszópajtás, azonos felnövekedési zavarokkal, s a Pálfiéval egyenértékű színészerényekkel. Be tudja fogni azt a pályát, hogy az egyik életszakaszukban anyáskodó kistestvére legyen Mozartnak, a másikban naiv őrangyala, harmadikban megfontolt elhagyója. A családi életük komplexusközösségben folyik: hozományként, Pámer Csilla az anya-, Pálfi Ervin az apafüggőségét viszi végig árnymotívumként a szerepén. Abban ágaznak el, hogy míg kritikus helyzetekben a férfi őrültre, addig az asszony észlényre vált. Különös tehetséggel kidolgozott a Salieri szexuális közeledését áldozati felkínálkozással elhárító mozdulata. Érzékjátéki előzményként, teljes gyermeki természetességgel kínálja oda combját hosszmérésre a barátainak, aztán megszédül egy pillanatra a desszertfüggő főkomponista széptevésétől, s akkor cselekszik ellenkezőképpen, amikor már Salieri is, a néző is az erénye feladásában biztos.

 

 

G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella – a két Venticello – a rendezői modernizáció teremtményei. Béres elmesélésében, az Amadeus egy karaktergyilkos sikertörténete. Salierijében lakozik valamennyi III. Richárdból: ha félrevezette őt Isten, vagy félrehallotta az ígéretet, hogy komponistaként az Ő hangján, ő szólalhasson meg az embereknek, és Mozartnak adta ezt a képességet helyette, akkor játsszunk gonoszt, vesszen a kegyenc! Fizetett hírszállítókkal, a Venticellókkal térképezteti fel a dúvad zeneszerző Udvaron kívüli életét. G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella nem mezei III/3-asok. Kezdetben ugyan még alázattal markolják fel a pletykájukért kapott, nem várt alamizsnát, ám később hírhozóból hírgazdává izmosodnak. Immár nem a környezetűk természetes jelenlevői, hanem elvegyülők, megfigyelők, kiértékelők, valóságrendezők. A két színésznő konyhanyelven, pasztell iróniával ragozza a magas diplomáciát. Híranyaguk közvetett címzettje II. József osztrák császár.

 

 

Csernik Árpád zenecsászár. Az üdvözültek emelkedett egykedvűségével gyakorolja a műélvezetet. A gondolatait leső alattvalók számára ez pókerarc, nem tudják, a hallgatott muzsikától mennyire legyenek elragadtatva, vagy elidegenedve: egy panoptikumnyi főszolgát tart a feszült várakozás fintorában Csernik, hogy aztán tanácstalansággá oldja az izgalmukat: jó a zene, mert német – valami ilyesmit mond –, csak sok a hangjegy benne. Egységnyi idő alatt, egységnyi hangszámot képes elfáradás nélkül felfogni az agy, tehát legyen a zene kevesebb – tanácsolja Mozartnak. Az üdvözült ábrázat, önmaga szakasztott másaként, aztán atyai bárgyúságként köszön vissza, amikor az uralkodó zsugoriságában bízó Salieri javaslatára, a fiatal géniusz udvari fizetését a létminimum alatt állapítja meg.

 

 

A tanítványait, pártfogóit, apját és feleségét elveszítő Mozart skizofrén tudatállapotban, egy titokzatos megrendelő kísértésétől függve komponálja a Requiemet. Itt érkezik utolsó csúcspontjához Béres rendezése. A vajúdás a Requiemmel, egyben Balázs Salierije benső életművének összeomlása. A Salieri indulómotívumára Figaro-variációkat rögtönző Mozart; a zongoránál pajkosan vezénylésre lendülő kar, a lényéből áradó természetes géniusz nyomban a bemutatkozáskor rádöbbentette Salierit: a kufárok templomában kötött alkujukat rútul megszegte Isten: az erényéért nem kapott tehetséget cserébe. „Köszönöm, Signore! Vágyat keltettél bennem, hogy szolgáljalak – mi a legtöbb emberből hiányzik –, majd gondoskodtál róla, hogy a szolgálat sértő legyen a szolga fülének. Köszönöm! Vágyat keltettél bennem, hogy dicsérjelek – mi legtöbb emberből hiányzik –, majd elnémítottál. Nagyon köszönöm! Készséget adtál, hogy megértsem a Fölfoghatatlant – mit legtöbb ember soha meg nem ért! –, majd gondoskodtál róla, hogy mindörökre középszerűnek tudjam magam. Igazságtalan Isten! Te lész az Ellenség! Mától fogva nékem Örök Ellenség leszel! És erre esküt teszek…” A teremtésre való képtelenséggel született művésznek alkalmasint identitása az elveszejtő konspiráció: felismeri önmagát, és tudatosan kiteljesedik a negatív lehetőségeiben.

 

 

Salieri életművét Mozart kiszenvedése képezné, ha a szabadkai felfogásban nem lenne éles elméjűnek született intrikus a figura, aki az eszével kénytelen-kelletlen látja be: hiába sorakoznak a tudat-tere másik zugában az Amadeus számára odakészített boros-méregkelyhek: az ármánynál gyilkosabb erőnek bizonyul majd a muzsikus apakomplexusa, a zsigeri megrendülés méregkapszulája. A középszerű művész és a géniusz öröktől fogva tartó érvényesülési versenyét sem nyerheti meg, mert még az életében kell megtapasztalnia Mozart halhatatlanná emelkedését, s végigszenvednie, ahogyan a zeneértő-zenebarát udvar suttogó propagandája őt teszi felelőssé a felbukkant tehetség félreismerése, és a zsenilélek félrekezelése miatt.

 

 

Az Amadeus vérprofi szerző műve. A színpadra állítók szándéka, képessége és ízlése határozza meg, milyen irányultságú, milyen minőségű előadást kap a közönség. Béres mestere annak, hogy komolyra exponálja a történetet, onnan elvigyen a lélektani bulvárig, majd annak küszöbe előtt látványosan taposson a fékbe. Engedi Balázs Áronnak, hogy Salierije igyekezzék megsajnáltatni magát, mert tudja; a színpad a színpadon díszlettel, az érzelemfokozó rokokó dizájn elhagyásával – Díszlettervező: Horesnyi Balázs m.v., Jelmeztervező: Pilinyi Márta m.v. – eleve kijelölte hangnemként a teatralitást, a szavak pontos helyi értékét. Ha Balázs nem teátrális, akkor árnyékban marad Pálfi surranóan izgékony természetessége. Mindenki más, érezhetően jó játékkedvvel hozza az udvari etikett szerinti formáját. Közönségvonzó, pozitív minőség keletkezett.

Fotó: Kovács Attila