NAGY SZILVIA írása
A Shakespeare-fesztivál egyik legértékesebb programját láthatta a nagyérdemű a kis Kamaratermem színpadán. Kétség sem fér hozzá, hogy a Gyula Város Önkormányzata és a Gyulai Várszínház által alapított Sík Ferenc-díj 2020-ban méltó helyre került. A műsor már a múlt évben is tervben volt, de a vírushelyzet miatt végül meghiúsult, talán csak azért, hogy az idén felhőtlenebbül, immár félelem nélkül ülhessen be a közönség a CT Project színházzenei koncertjére.
Cári Tibor, zongorista és UNITER-díjas zeneszerző, a Temesvári Egyetem Zeneművészeti Fakultásán végzett. Pályafutására nagy hatással volt Victor Ioan Frunză rendező. Jelentős színpadi és filmzenei tapasztalattal rendelkezik, több mint 250 produkcióban működött közre külföldön és Magyarországon egyaránt. 2006-2007-ben a Színházi Kritikusok Díjára jelölték, valamint elnyerte a “Magyar Kulturális Minisztérium díját” a Kisvárdai Diaszpóra Magyar Színházak Fesztiválján, 2019-ben pedig a POSZT-on átvehette a legjobb zeneszerzőnek járó díjat. A vasárnapi koncertre Cári három kollégájával érkezett: Vajda Boróka (ének) és Kiss Attila (gitár) a Temesvári Színház művészei, Veress Albert (dob) pedig a héten már bemutatkozott a Csíki Játékszín III. Richardjában, mint Buckingham Hercege.
A koncertek igen fontos kritériuma az akusztikai minőség: a nem megfelelő arányok sokat vonnak le egy produkció értékéből. Itt szerencsére jó füllel, jó érzékkel volt beállítva a hangerő és a hangszerek egymáshoz való aránya. Sem a dob, sem az elektromos gitár nem volt túltolva az akusztikus (és elektromos és looper rendszerhez kapcsolt) zongorához képest, és az ének sem veszett el, szerencsére! Az énekesnő fiatal kora ellenére hihetetlen tudatossággal uralja a hangját: kristálytisztán, elől szól, a regiszterek össze vannak dolgozna, és tulajdonképpen azt csinál az instrumentumával, amit csak akar. Ehhez társulnak előadó-művészeti kvalitásai. Vajda Boróka szuggesztív, szenvedélyes interpretálása, és mindenekelőtt Cári Tibor zenei világa a Shakespeare-szonetteket teljes mértékben kiragadja a múlt porából, olyan, mintha modern, igényes jazz/rock/elektromos számokat hallanánk váratlanul jó dalszövegekkel (még ha ezek a mikrofon minősége miatt nem is mindig érthetők – a hangosításban ennyi volt csupán a hiba). A koncerten Cári Shakespeare-előadásokhoz írt zenéi és a frissen komponált szonettek követték egymást jól szerkesztett sorban.
A színpad jobb oldalát a zongora foglalja el, ide érkezik szerényen mosolyogva a zeneszerző, és kezd valami nagyon éteri, meditatív dallamba. Patakszerű futamok, mégsem repetitív, mégsem unalmas. Ehhez jön hamarosan a gitár, majd a dob, és a témaelemeket tartva átlépünk egy élettelibb, jazzes világba. A Temesvári Állami Csiky Gergely Színház 2003-as Hamlet (rendező: Victor Ioan Frunză) produkciójának főtémáját halljuk.
Rövid köszöntő és bemutatkozás után szintén a Hamletből a Bűnöm, szerelmem című dal szól. Vajda Boróka nagyon jól hozza a big band swing-életérzést, hamarosan rávokálozik a gitáros is. A zenekar állandóan figyeli egymást, nincs slepp.
Majd egy lassúbb dal jön, egy újonnan komponált Shakespeare-szonett, a XIV. Az eredeti szöveghez nagyon illik ez a Nagy utazás-szerű (Presser) kattogó basszus és a sodró, sztratoszferikus hangulat, köszönhetően az elektromos hangzásvilágnak.
Eredetileg a 7/7 című mozgásszínházi előadáshoz (Temesvár, 2014.) készült a Mother című tétel. A produkció Baczó Tünde koreográfus-rendező-előadó inspirációs munkája Shakespeare Ahogy tetszikének híres soraira, arról, hogy „színház az egész világ”, és hogy hét felvonásban játsszuk szerepeinket a hét kor szerint. Hét női életkort idéz meg az előadás is. A Motherrel visszatérünk a koncert elején megidézett meditatív világba. A zene kezdetben teljesen letisztult, a gitár dominál. Nincs semmilyen konfliktus. Vízcseppszerű csillogással jön rá az elektromos billentyű, majd az akusztikus zongora és a dob. A zene sötétedni kezd, számtani pontossággal épül a feszültség, hogy a végén megint az űri éterbe oldódjon.
A Windsori víg nőkhöz (2005, Nagyváradi Állami Színház, rendező: Victor Ioan Frunză) íródott a Theatum Mundi. Feszes ritmusokban építkeznek a szekvenciák. A mollt dúros középrész váltja, majd szűkített hangközök vezetnek vissza a szekvenciális űzöttségbe.
Az előző, szenvedélyes dallamok után Take Five-os basszussal indul a IV. szonett. A zene leomló vokálját Vajda Boróka fűzi be színesen. Ebben a dalban hallatszik igazán énektechnikai tudása és tudatossága.
Ismét a Hamletből szól a Szép, jó s igaz. Könnyed, kissé burleszkes dal, a hangulatát már az is megalapozza, hogy füttyszólóval indul (Kiss Attila), és az énekre mindhárom fiú vokállal száll be. A szám végét illetően: a szerző, úgy látom, jó érzékkel tudja, hogy a zenei szünet erejét mennyire nem szabad lebecsülni – slusszpoént eredményez.
A játék most ismét komolyba fordul. Újra az üres, végtelen térben találjuk magunkat. A ritmus, a zene egyenletes kilégzés, belégzés. Meditáció. A XXIII-XXIV. szonettek összevont sorait Boróka szuggesztíven és hangsúlyhelyesen interpretálja – prózában; szerencsés megoldás egy újabb szín, előadói stílus, hangulat műsorba illesztéséhez. A szöveg szenvedélyét felveszi a zene, egyre intenzívebb a tempó és a dinamika, a közjátékokban énekvokál viszi tovább a versek erős érzelmi tartalmát.
A következő zenebetét a 7/7 produkcióból a Work címet viseli. A nyolcadok (avagy tizenhatodok?) egyenletes, repetitív rohanása a basszusban és a zongora hurokszerű futamai a jobb kézben a hétköznapok darálását imitálják. Szerkezetileg hangsúlyosak az ismétlések, de mindig csak annyi, hogy az anyag izgalmas maradjon. Ha kifutott egy egység, új szintre ugrik a téma, és ott köröz tovább. A tétel csúcspontján a gitárnak jut főszerep; ahogy feszül felfelé a dallammenet, a dob egyre erősebben üti az egyeket, a zongora rója a szekvenciális köreit, míg a vége: csönd… és metronómszerű kattogás.
Egy másik tétele a 7/7 előadásnak a Grandma. Tangó ritmus kis variálással (szintén az okos szünethasználattal okozott izgalmi fokozás). Az elektromos billentyűhang is a tangóharmonikára emlékeztet, a stílus némileg a Gotan Projectre. A szám vége felé trükkös megoldás a zongora akkordmenete, ahogy az utolsó, kívánkozó harmónia késleltetve van, és csak a következő ütem elején zár, ahonnan pedig már más épül.
A X. szonett erős, rockos energiákkal támad, benne valami dark cabaret-íz igen erotikus zenét eredményez. Bizonyíték, mennyire életképes az ötlet: Shakespeare-szövegeket ekképp feldolgozni. Az elköszönő beszédben a szerző hangsúlyozza is, hogy a későbbiekben szeretne egy csak szonettekre épülő koncertanyagot.
Az utolsó szám is szonett, mégpedig a VIII; egyértelműen a X-es érzékiségét folytatja. A gitár-ének hangsúlyos szerepet kap. Különlegessége, hogy három nyelven szólal meg a vers: magyarul, angolul és franciául. Mindhárom esetben hibátlan a prozódia (a zenei és szöveghangsúlyok találkozása). Az instrumentális rész is egyértelműen fokozódik, ahogy kell, mégis meglepő, hogy az utolsó, francia nyelvű strófával mennyire erősen hat ez az anyag.
És itt a vége! A közönség erősen tapsol. Nincs lefárasztva, nincs túlterhelve, csak kapott, és mindenfele járt. Egy ráadásszám erejéig járna is még… Kótyagosan tévelyeg ki a napfényre mindenféle korosztály. Hallgatózom, másnak hogy tetszett, és örülök, hogy másnak is tetszett. Legközelebb – nagyobb közönség előtt is –, talán már a komplett szonettcsokrot hallhatjuk, de addig is legyünk résen, hol bukkan fel újra Cári Tibor és a CT Project!
