Az epertorta
Sztarenki Pál vakmerő szellemi kalandozóként igazgat. A pinceszínpadon és a stúdióul szolgáló földszinti teremben, hovatartozásuktól függetlenül, helyet kapnak azok, akikre értékhordozó művészekként tekint, illetve megjelennek azok a színi tevékenységek, amelyekre a környéken igény mutatkozik. A Székely Csaba Semmit se bánok című darabjából készült előadást rendezőként jegyzi.
Napjainkban Székely Csaba a dramatikus szövegírás legtermékenyebb gyakorlója a magyar nyelvterületen. A részint Csehovtól, részint a kortárs ír szerzőktől ihletett, Bányavirág című darabjának első, marosvásárhelyi előadása méltán keltett feltűnést. Rendezője, Sebestyén Aba úgy kavarta ki mézből és vitriolból a jeleneteket, hogy a kacagáson és borzadozáson túl, szeretet ébredjem bennünk mindahány csetlő-botló szereplője iránt. A trilógiává fejlesztett bányatéma (Bányavakság, Bányavíz) önmagában is teljessé tehetne egy szerzői életművet – Csehovnak mindössze négy komédiája/színműve klasszikus – Székely Csabát azonban inkább a sietős ibseni burjánzás jellemzi. Dehogy gondolom, hogy a kevesebb több lenne: a biztos dramaturgiai érzékkel alkotó művész írjon annyit, amennyit a megrendelői elvárnak: az a mélység hiányzik, amelyben alámerülve, a rendező napvilágra tudja hozni a szeretetkódot, a történetek szereplőinek rejtett lelki kincseit. Sztarenki szerencsés búvár.
Securitate. Politikai rendőrség Romániában. 1948-ban, a korábbi Siguranca helyett hozták létre, szovjet mintára, Népbiztonsági Főigazgatóság néven. Mivel legfőbb irányítója a kommunista párt főtitkára volt, valójában törvények fölött álló terrorszervezetként létezett. Besúgóhálózatot épített ki, mely a környező országokban is működött, ellenőrzése az élet minden területére kiterjedt. Feloszlatásáról (1990) a ‘rendszerváltozás’ irányítói döntöttek, éppen azok, akik a gazdasági, szellemi és politikai élet vezető állásait birtokolták addig is. Egy 1997-ben alkotott törvény eltiltotta ügynökeit a közéleti feladatok ellátásától, a névsorukat azonban nem hozták nyilvánosságra.
A titok burka felfeslik olykor. A pinceszínházi (a premier a Rózsavölgyi Szalonban volt 2019-ben) előadás kezdetén Dominik, a veterán kínzótiszt, ilyen felfesléssel szembesül: a tévéhíradóból hallja, hogy verőcimboráját, a sanyargatásban eminens, obsitos börtönigazgatót bíróság elé állítják: a helytelenül viselkedő leszereltek kilétét felfedhetik, s az így odavetetetteket galádul meghurcolja az oknyomozó sajtó: nyugdíjas-karrier-gyilkosság. Közben kitartóan kopogtatnak a lakása ajtaján. Alex, ifjabb évjáratú egykori kínzótársa, az utódszerv megbízásával érkezik: titoksértés miatt, előbbi főnökét kell a saját szabadalma, az „étkészlet” nevű komplex vallatóeszköz segítségével szóra bírnia: megszervezik az öngyilkosságát, ha nem engedelmeskedik.
Az állami terror folytatólagosságát érzékeltető jelenetekkel párhuzamban, tükörtörténet gyanánt, színre kerül a családon belüli erőszak motívuma is. A lépcsőházbeli családfő részeges, tör-zúz, rendszeresen veri az asszonyát és a lányukat. Utóbbi, a lakásból kizárt Liza, vécéhasználat okán kopogtat Dominiknál. A visszahúzódó, mogorva férfi lassacskán megkedveli a betolakodót, a leány pedig lelkiekben apát cserél.
A két szál összekapcsolása – Liza magzatként, az anyja kínzásakor szerezhette azt a betegséget, amely miatt most szívátültetésre lenne szüksége, s Dominik felismeri a lány arcvonásaiban azt a várandós nőt, akit hajdan vallatnia kellett – a nagyoperettek librettóinak cselekményképletét idézi. Ügyes munka. Az ilyen szöveg lelke a színészben rejtezik.
„Nem az rémített meg, amit tettem, hanem hogy rájöttem: azok vagyunk, amihez a legjobban értünk.” – mondja a megbízást végrehajtó Dominik szerepében Schneider Zoltán. Kisrealista remeklésekben gazdag az alakítás. Borzongató az automatizmus, a napirendszerűség, amellyel beveszi a gyógyszereit, és iszik rájuk egy pohár vizet anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről, s erre kontrasztként, ahogyan elillanván a depressziója, a maga sütötte epertortáról vagy a néhai bulldogjáról nyilatkozik. Bejátssza a teljes érzelmi skálát, ami egy telivér kínzótiszt és a szeretetvágyó civil-én személyiségtartományában elképzelhető.
„Próbálok nem megszólalni, amikor nem kéne, de sosem tudom, hogy csináljam.” – feleli Liza a közbevágásai miatt neheztelő Dominiknek, aki persze tudja hallomásból, hogy „Valami agyi szar van vele.” Sztarenki Dóra autistát alakít. Vécére kérezkedik, de birtokba veszi a lakást és beköltözik a szekus szívébe: mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Délután négykor azonban felpattan, biológiai órája jelzi a verési időt: tizenhetedik évében jár, az apja mégis naponta megfenyíti. „És… neked ez így… megfelel? Hogy verést kapsz?” – így Dominik. „Megérdemlem.” – válaszol Liza. „Megérdemled? Miért?” „Nem tudom, de ezt mondja apukám, és én hiszek neki, mert ő az én apukám, akit szeretek.”. Kimondott gondolataiban keveredik az együgyűség a bölcsességgel. Sztarenki Lizája látszatra egykedvű: valójában rezzenetlen vibráló, érzékien szenvtelen jelenség. Olyan, mikor az epertorta hírére felderül, ám nem azért, mert ellágyult a szíve a cukrászpribék gyöngédségétől, hanem mert ismerős a desszert, ezt süti neki az anyja hetente. Nem tudja, van-e túlvilág, még nem képzelte el, de a nepáliak azt mondják, hogy „miután meghalunk, a kutyánk vezeti át a lelkünket a túlvilágra”.
„Visszajövünk!” – veti hátra a főpribék Virág elvtárs a 49-es villamos lépcsőjéről Bacsó Péter A tanú című, elévülhetetlen filmjében. Alex szerepében, Elek Ferenc a visszatért Virág elvtárs. Első jelennetében színleg hagyja leitatni magát Dominik által, a másodikban eljátssza neki a moralistát. „Ne gyere már nekem ezzel a „cél szentesíti az eszközt” dumával. Mert nemcsak az eszközt, hanem a célt is szentesíteni kell… nem hiszem, hogy bármiért is harcoltunk volna. Ha kellett, ütöttünk, azt’ ennyi. Miért? Hogy ne minket üssenek, azért. És mert ezek vagyunk mi, azért. Ez az ország. Verjük az asszonyainkat, a gyerekeinket, verjük egymást. Benne van a csontjainkban.” Végezetül, a Nyúl gúnynevű egykori hadnagy, ma vezérőrnagy, zsarolóként színt vall: az államvédelem lényege a régi maradt, csak a terror intellektuálisabb.
Az előadás egyszerre színészi jutalomjáték és rendezői színház. A karakterekhez igazodó a minőségi szereposztás, ami lehetővé teszi, hogy gazdagodjék a szöveg a közreműködők kreativitása, eszköztára által. Az Enyvvári Péter tervezte díszlet a cselekményi fordulóponton különösen megmozdul: Dominik a vallató „étkészlet” alkotóelemeit a lakás bútorzatából, berendezéseiből szedegeti ki: kéznél van minden: íme, semmit se bán.
Képek: Szkárossy Zsuzsa
Önnek ajánljuk
