POSzT – Szász Zsolt: A Pegazus szárnya és patái – Ajánlat párbeszédre a XII. Poszt elé

Ha nem tudod elkezdeni, végy egy idézetet, hátha a nagy előd már megfogalmazta, amit mondani szeretnél. Járj el úgy, mint egy színész, akinek szüksége van egy szerepre, hogy a maga nevében beszélni tudjon. Vegyülj el, állj be az egyik vagy a másik táborba, ha nem akarsz éhen halni. Bizonyítsd be újra és újra, hogy szükség van rád, vagy vonulj vissza, és tüntess el mindent, ami rád emlékeztet, mert máristúl nagy az ökológiai lábnyom, amit mostanramagad után hagytál.

      „…a lezüllesztett színház, ahol a Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni” – mondta voltGarcia Lorca.

De még mielőtt belekezdenénk, íme egy személyes adalék a művészi hivatásról, mert e nélkül minden megszólalás érvénytelen.. Mielőtt mint pályakezdő az apai áldást elnyertem volna, Leonardo da Vinci festészetről szóló traktátusával (Trattato della pittúra) bíbelődtem a gyakorlati rajzos tanulmányok mellett. Vajon egyénileg vagy közösségben sajátítható el jobban a mesterség? Nem volt érthető számomra, hogy praxisra vonatkozó tankönyve jó negyedét miért szenteli a mester ennek a látszólag felesleges, önmagával folytatott dialógusnak. Ma már tudom, hogy a színház világában is termékeny lehetne egy efféle felvetés. Az idézet eleje így hangzik: „A színház az egyik legkifejezőbb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát”.  De mire legyen fogékony a nép, a kommunitas?

   Obligát módon azt mondanám, hogy saját magára. Kazinczy, a Hamlet első propagátora és magyarítója ezt úgy mondaná (mint ahogy írta is a nagymonológ fordításában), hogy ez itt a göcs. Talán ez a külső-belső dialóg, ez a minden mai színházi szereplőben ott mocorgó kérdésfelvetés dolgozikbennem is a tavalyi POSZT óta. Nyugtalanít egy, a vita hevében pontatlanul használt kifejezésem, de legfőképp az, hogy nem jött létre a  nyíltsisakos párbeszéd a fesztivál kétségkívül legjelentősebb két előadása  kapcsán (Csak egyszer élünk…és a Mesés férfiak szárnyakkal), pedig a rendezőkugyanarról a Pegazusról szóltak, és ugyanúgy  a nemzet, az ország, a nép fogékonyságáraapelláltak, mint Lorca.

De semmi kedvem„népnemzetizni”. Igazából az érdekel, hogy miféle kánon is az, melynek védelmében minden rendű-rangú fegyvert be kellett vetnie a POSZT-ot életre hívó és azt tulajdonló szakmai grémiumnak. Tanulságos lehet ennek a kérdésnek a körüljárása azért is, mert a XII. találkozó már a Színházi Társaság és a Teátrumi Társaság közös rendezésében fog megvalósulni. S ahogy hallani, a kritikus hangú felvetéseknek máris elejét vették azzal, hogy a versenyprogramban szereplő színházak a maguk szája íze szerint válogathatják és hívhatják meg azokat a szakembereket, akiktől a méltatásokat várják. Konszenzuskeresés ez, vagy gyávaság? Vagy a néven nem nevezett, de nagyhatalmú és fortélyos félelmet gerjesztő kánon  késztetteerre adöntésre az érdekvédő szervezetek felelős vezetőit?

      Ha most újrajátszhatnánk a fent emlegetett tavalyivitát, Mohácsit a részvétlenség vádjával illetném inkább, s nem kérnék számon rajta holmi álláspontot (ez volt az inkrimináltkifejezés, ami akkor kicsúszott a számon). Mindenek előtt azt kérdezném tőle, hogy vajon tudatos-e a részéről annak a hatásmechanizmusnak a működtetése, melyet mint az előadás nézője én botrányként éltem meg.  S biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyetlen, akiben felmerült a kérdés, hogy vajon a Gulágot megjártak unokáival, a mi gyermekeinkkel – amikor a magyarokat a János vitézből vizsgáztató „petőfiánus” ruszki tábornok diabolikus tréfáin kuncognak előre –, nem az történik-e valójában, hogy a múlt törlődik a tudatukból végképp, mindenestül? Hiszen a színpadi mimikri, a színházi csetepaték nyíltan felvállalt kigúnyolása bombabiztosan rántja magával a szerelem mítoszát, a buta magyarok fejében oly mélyen meggyökerezett tündérországot is. Nagyszüleiknek az orosz megszállótól elszenvedett sérelmeiről a mai húszéveseknek nincsenek élő tapasztalatai –  már csak ezért sem ildomos hát ezt a manipulációval kiváltott gúnykacajt, nemtelen indulatot az úgynevezett ellentábor rendezői, igazgatói ellen fordítani .

Attól tartok, hogy itt valami túlspilázás történt, a trendnek, vagy még inkább a fennálló és fenntartandó kánonnak a jegyében. Bár maga a technika – ahogyan Enyedi Ildikó filmjében Simon mágus Péter bűvészmutatványáról mondja – „nem tűnik túlságosan bonyolultnak”: vigyünk be az ellenfélnek egy elegáns balegyenest, majd kérjük rajta számon a toleranciát és hívjuk fel a figyelmét a demokrácia magyarországi deficitjére, à la Bibó,és végül húzzuk fel a függönyt, hogy besüthessen végre  a szellem napvilága a  „remény színházába” is. Ez így PATA!    

De ha már ezt a tavalyi produkciót felidéztük, óhatatlanul a mindenkori Nemzeti Színház különleges felelősségéről is szólnunk kell. Persze csak akkor, ha hiszünk még olyan magasztos eszmékben, mint nyelvnemzet, haza, hagyomány. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy most is folynak a munkálatok azokon az „értéktérképeken”, melyek alapján az új előadó művészeti törvény értelmében kialakul az új támogatási rendszer, megszületik a kiemelt és a nemzeti intézmények listája. A fenti fogalmakra e folyamat kezdeményezői is rendre visszahivatkoznak. De mivel (újra)értelmezésük Magyarországon ma még mindig nem tartozik a kötelező penzumok közé, ezért  ellenpont gyanánt a csehek Moldva parton épült nemzeti színházának oromzatán olvasható feliratot idézem: „A nemzet [emelte] önmagának.”  Ugyanez a nekiszánás nálunk, provinciális megfogalmazásban így festett: az 1860-as évek Debrecenjében a közgyűlés azért döntött úgy, hogy állandó kőszínházat létesít, mert „Miskolcnak már van, egyébként meg, telik rá”. Íme a „múltba révedő” magyar! – Nem kérem, inkábbaz öntudatos, saját értékrenddel és tulajdonnal bíró honipolgár. Nem most, akkor. Én sem tagadom, hogy a (kő- vagy repertoár)színház jelenlegi működési modelljét, formáját tekintve  egy ízig-vérig  polgári mentalitás  vagy legalábbis igény szülötte. De ez nem  csak Budapest hitbizománya, még akkor sem, ha a főváros stílus- és mintaképző szerepe elvitathatatlan.  Csakhogy azt a ma is sokszor hivatkozott hazai polgárt nemigen látom érdemben megnyilatkozni manapság, pedig hiszek a polgári nemzetállam eszméjében.

És még mindig a kánonról. Tíz év távolából már az is jobban belátható, hogy mi volt a fanyalgás valódi oka az új Nemzeti Színház felépítésekor. A „szakmai” konszenzus hiánya? Az épület „ortopéd” volta? Korántsem. Sokkal inkább annak az eszement versenynek a végeredménye, hogy milyen pártállású kormány nevéhez és ideológiájához kötődik majd az elkészült épület, úgy is, mint szimbolikus (szellemi?) produktum. Az úgynevezett színházi szakma akkor, e csatározás közepette valamit bizony elmulasztott. Nem fogalmazta újra önmagát, nem definiálta a helyét, szerepét adrámai módon változómagyar valóságban. Elfogadta, hogy kap egy új épületet a szeretem vagy nemszeretem kormánytól. Véleményvezérekre bízta a fogalmazást, s ezzel mintegy passzívnézői szerepre kárhoztatta önmagát a tekintetben, hogy mi történik vele a közeli és távoli jövőben, de hovatovább a múltját illetően is.

Teljes cikk: http://www.kortarsonline.hu/2012/06/a-pegazus-szarnya-es-patai/10306