A jellemhalmozó
Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgató-főrendezője egy évig készült arra, hogy Henrik Ibsen romantikus-szimbolista remekét, a Peer Gynt című drámai költeményt – a felvidéki Gál Tamás főszereplésével – színre vigye. A Petőfi és a Csavar Színház együttműködésével létrejött előadást a soproni közönség 2019. november 30-án, a dunaszerdahelyi pedig december 15-én láthatta először. Tervük szerint műsorra tűzik Komáromban (február 8.), Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Színházban (február 10.), Füleken (március 14.) és Rimaszombatban (május 21.) is.
A verses feldolgozási formát, Áprily Lajos fordítását választották. „(…) verses, elvont mű létére vidáman túlhaladta a kétszázadik előadást. Sem a közönség nem tudta megunni, sem a színészek nem tudták elnyűni. Ibsen sok alkotása polcra került. Harcos, kritikai színművei, melyek a nevét híressé tették, végzetesen és véglegesen elhalványodtak. Nóra most derék, polgári asszonynak számít. Ez a dráma, melynek forradalmas kijelentései miatt hajdan annyi eszmecsata folyt, annyi tinta csorgott el, ma körülbelül oda került, ahová Dumas társadalmi színművei, a kortörténeti sajátosságok közé, s a norvég drámaírónak tétele, hogy a feleség elhagyhatja értetlen, szűk látókörű férjét, ma már éppoly kevéssé új, éppoly magától értetődő, mint a francia drámaírónak egykor vitatott állítása, hogy a kitartott nőben is lakozhat emberi nemesség, lelki emelkedettség. Peer Gynt koron, időn túl való költemény. Nem a társadalmi bírálat lelkesíti át, csak a költészet lendülete, a lélekismeret csodája. Ezért él.” (Felújítás a Magyar Színházban. Kosztolányi Dezső beszámolója a Pesti Hírlap 1926. február 26-i számában.)
Nem találomra kiragadott az idézet. Kosztolányi színházpolitikai kórrajza ismeretében, olyan nagyon nem szükséges eltöprengenünk, miért alakult úgy a Munkácsy-díjas Gyarmathy Ágnes díszlet- jelmeztervezői pályája, hogy Ibsen Peer Gyntjével csak most találkozott először. A magyar rendezői karriernek korunkban sem kötelező állomása egy-egy nemzeti dráma (pl. a norvég) bemutatása. Sőt, ha a rendező egyben az igazgató, akkor kifejezetten borderline tünet (fővesztés-esélyes) a vállalkozás. A soproni Peer Gynt is – akár az 1926-os felújítás – a társadalomkritikai áthallások (visszhangzás) reményében elővett Ibsen-darabok bemutatótengerében, mintegy zárványként keletkezett.
Megvalósulásában, az előadás az időmértékbe foglalt lélekismeret csodája. Ugyanakkor mérföldkő is a színház és közönsége kapcsolatában. Mennyire bízik a publikum a saját társulata erejében? Tudja-e élvezni a színházi estét annak ellenére, hogy kevéssé követhető számára a mű időstruktúrája és szimbólumrendszere. Beéri-e a rendező koreográfiája teremtette szellemi érzékletességgel, amelyet a színészek jelenléte, a zene és a tánc ötvözete sugároz?
A szellemi koreográfia iránti fogékonysághoz a nemzeti-kulturális múltfedezet adott. Idézzük fel most onnan, a legritkábban emlegetett rokontörténetet!
A juhászlegény, Petőfi János vitéz c. népi eposzának hőse. Árva legény volt, és árva leányt szeretett, a kis Iluskát, akinek az életét gonosz mostohája keserítette. A kedvesével enyelgett éppen, ami közben nyája elszéledt, s a vétke miatt világgá kellett mennie. Felcsapott huszárnak. Páratlan vitéz lett, számos csatán tüntette ki magát, ekkor kapta a János vitéz nevet. Franciaországból kiverték a törököt, s ő megmentette a király lányát; feleségül is kapta volna egy királysággal együtt, de ő csak Iluskára vágyott. Hazahajózott a királytól jutalmul kapott kincsekkel, de viharba került a gálya, s ő egy griffmadár hátán tért vissza falujába, hogy megtudja: Iluskát halálba gyötörte mostohája. Szerelme sírjáról egy rózsát tépett, s azzal indult szomorú vándorlásra. Legyőzte az óriások királyát, s annak népe a szolgája lett; segítségükkel kipusztította a boszorkányokat, köztük Iluska mostoháját, s átkelve az Óperenciás tengeren, eljutott Tündérország szigetére. Megölte a kapuit őrző vadakat és szörnyeket, s a tündértóba vetette a rózsát, amely Iluska porából nőtt. Ez a tó az élet vize volt, a szeretett lány lépett ki belőle. A szép ifjú párt az ország trónjára emelték a tündérek.
Klasszikus vers-epikánk a felemás hősök történeteinek gyűjteménye: Madách Ádámja, aki a történelem szárnyán az egyik depressziójából a következőbe röppen, vagy Vörösmarty Csongor úrfija, aki a vágyott üdvhon kapujában elszunnyad legott. A kis nemzetek fiai főként az álmaikban diadalmas hősök, s teszik gazdaggá országukat; a kisnemzetek kis fiai az álmaikban nyernek fele királyságokat, vagy lesznek nagykapitalista milliárdosok, és aztán az álmaik népmesei törvénye szerint szenvednek hajótörést. Ebben a kisnemzeti sorsközösségben gyökerezhet rokonszenvünk a kiskamasz képzeletű norvég legény iránt. A Peer Gynt a maga kétszázas szériáját a Magyar Színházban, a nagyból kisnemzetté válásunk előestéjén, 1917-ben kezdte. Jött hozzá játszási háttérként az elveszített háború, a 133 napos globalizmus lidércnyomása, majd Trianon, s az önmagunk újrateremtésének reménye.
A címszerep megjelenítője, Gál Tamás pirospozsgás lélek. Nem az odúpenészen élő látnokok fajtája, a bensőjében azonban hungarikum. Alakítása révén az aluszékony Csongor és a vehemens Kukoricza Jancsi, az egyik történelmi kelepcéből a másikba révedő Ádám; az összes hős-ősünk belecsöpöghet Peer karakterébe, a magyar közönség emlékeiből. Ami közben a Mohács-virtusunkat – természetünk a ballépésünk következményén való hasztalan búsongás, az üdvösztön tetterővé gerjedése helyett – cselekvő hévvel hárítja; örök kísérője a kevert depresszió. A depresszió igazi magyar neve: egykedvűség. Szélső fokozata lenn a mélabú, fenn a téboly. Egy fellépő erő megtöri az egykedvűséget, s valamelyik irányba eltolja a kedélyt. Ezt az ívet játssza be Gál Tamás – nagyszerűen.
Egy próbaközi izomszakadása miatt, Peer lehetne sánta. Csakhogy a mozgáskorlátozott férfi eleve felmentést kapna az esély alól, hogy visszaszerezze a nagyapja, majd az apja által elherdált családi birtokot. Egy nyomorék gyermeket csak részvéttel és szükségragaszkodással szerethetne az édesanyja. Horváth Zsuzsa nem ilyen. A biztatva és korholva oltalmazó anya, aki jól-rosszul szeretve tartja távol gyermekétől az élet terhével együtt, a kihívások kínálta örömöt is. Özvegy-családfői lelki-fizikai ereje olvad testvért helyettesítő pajkossággá, amikor fia játékaiba befonódik, kései gyermekhazugságaihoz partner lesz. Mutatja az irányt a felnőttség felé, de az útra nem taszít.
Az út Solvejghez vezet. Molnár Anikó lényét elsőbben az öltözéke jellemzi. Kék ruhát visel, amikor Peer a közelébe kerül. A kék a szürrealitás világához köt, égi eredetre utal; a keresztény szimbolikában az angyalok, valamint Szűz Mária színe. Solvejg az, akinek szerelme elől Peer oly sokszor elfut, s ő az is, aki a kalandjaiból eredő bántódásai közepette az őrangyalaként megjelenik. Az előadás végéhez közeledve, amikor Peer bizonyságot, tanúkat keres arra, hogy valaha-valahol az életében önmaga volt, Solvejg hófehér menyasszonyruhában jelenik meg: egyszerűen, szűzien, örömhozó derűvel, a halálon túl folytatódó én ígéretével.
Elsőre, Peer nem Solvejg hajlékában, hanem Dovre apónál keresi a személyiségéről szóló igazolást. Kovács Frigyes megformálásában, ez a figura az eszményi humán értékrendével párhuzamos fogyasztói társadalom szószólója. A kalandjelenetek egyikében, A zöld ruhás nő hozzá, apja birodalmába, a manók barlangjába csábítja. Peer a nő kezét és Dovre apó manókirályságát kéri, aki azonban feltételeket támaszt. Peernek alkalmazkodnia kell a manóléthez, tehénlepényt és bikasört kell innia, farkat kötnie, és az emberek mottója – „ember, légy önmagad!” – helyett a manóké szerint – „manó, légy magadnak elég!” – kell élnie. Ám elmenekül. amikor a manók manóivá akarják vágni a szemét. Újra találkozásukkor, Dovre szembesíti a múltjával: ahelyett, hogy emberi önmagaként viselkedett volna, a gátlástalan önérvényesítés életpályáját járta be, jellemhalmozó személyiség volt, trollabb minden trollnál.
A halál kapujába érkezett férfinak két komoly elszámoltatója van. Az Eperjes Károly által megformált, a Gomböntő ruháját viselő, s az abszolút értékrendet a szatócsmorál inspektoraként a megjelenítő Isten. Szerinte Peer nem önmaga: a földi alvilágnak csak betolakodója, jöttmentje lehet, a pokolra tehát érdemtelen, a jósága pedig illúzió: felemás ember, akit csak ő, a gomböntő olvaszthat majd egésszé. Solvejg vallomása azonban áthúzhatja a számítását. Peer, halálában az édesanyjaként szólítja Solvejget, ezzel kerekedik ki benne a földi életpálya: szerelme a szívében őrzi énjét, miként anyja oltalmazta méhében a testét, s ami így egész, az miért kerülne gomböntő-kanálba? Túl az öltözéken, Molnár Anikó leheletfinom, intelligens szerepformálása ez. Érzéki háttere annak a hitbéli tartalomnak, amelyet a Pap hangján, egy temetési prédikációjában Boráros Imre közvetít. Peer erre érkezik haza. Azt a férfit temetik, aki fiatalkorukban egy sarlóval levágta egy ujját, hogy ne sorozzák be. Tettének ő is szemtanúja volt. A közösség által megvetetten és számos csapást elszenvedve, a férfi mindenkitől távol, a családjáért dolgozott: a pap szerint a túlvilágon értékelni fogják, hogy végig önmaga volt. A mának szóló üzenet a becsületről és a tisztességről, amely önmagában nem nyilvánulhat meg: közösséget feltételez: az önkereső ember befelé él, kirekesztődik a közösségből. Felerősített figuraként – mint a misztikus Gomböntő földi párja – a pap Pataki rendezői eszméjének tolmácsa.
Rajtuk kívül, világérzet-tolmácsok vannak az előadás megalkotói között számosan. A több szerepben helytálló színészek: Ács Tamás, Savanyu Gergely, Kiss Szilvia, Papp Attila, Farkas Tamás, Marosszéki Tamás. A három táncos: Gara Lídia, Szalai Dóra, Alekszej Batrakov. Nem merőben dramaturgiai – Katona Imre ihletett elemző, és a lényegre sűrítő szakember –, vagy színészvezetési – a rendező 6 színész között osztott fel 30 mellékszerepet – a kérdés: a két, egymástól hangnemben markánsan eltérő felvonást közös szintre hozni, a játék szöveg fölötti összetevői hivatottak. Gyarmathy Ágnes díszlete szeszélyes geometriájú képződmény: a múlt, jelen és jövendő; a fjordok, a szülőhely, a hegyi kunyhó, a háborgó tengeren süllyedő hajó, a kastély vagy a palotát formázó diliházi kórterem, de lehetne akár egy város uniós pályázati pénzből újragondoltra tervezett főtere is. (A kontextuális relációban szocializálódott olvasóim kedvéért: multifunkcionális tér-dekonstrukció.) Pataki András Bartók Bélát idéző kíséretet képzelt az előadáshoz. A soproni Varga Gábor dzsesszmuzsikust kérte fel, hogy formálja meg az előadás zenei világát. Ő a maga stílusában, konszonáns műzenei bázison futtatta meg az organikus magyar népi-zenei örökség motívumait, s a szöveg, a koreográfia – a mozgás Rovó Péter munkája – és a zene egységére törekedve olyan dallamvilágot teremtett, amely idézi, illetve megőrizve meghaladja Bartók világát: hajlékony paradoxonná nemesítette a klasszikus disszonanciát. Ez nagyban megerősíti az együttes hatást.
Peer. Nem tud ellenállni a természetének, mint Kukoricza Jancsi. Na, és? Ki-ki a saját sorsa rajzolatához igazíthatja az élete lefolyását és a végső kifejletét. Benne az álom és az ébrenlét időtartományai tetszőlegesen felcserélhetők. A belőlünk hiányzó részt ki kell pótolnia valakinek ahhoz, hogy elkerüljük a Gomböntő kanalát. Hogy az élete lényege voltunk valakinek, vagy, hogy valakiben emléket hagyunk magunk után. Az összművészeti előadás stílusdefiníciója (fogalmam szerint) a meghitt szürrealizmus. Számomra a Pataki András vezette Soproni Petőfi Színház eddigi teljesítménycsúcsa ez.
Utóirat
Jelen írásom nem szabvány szerinti színikritika, hanem szubjektív reflexió azon ismeretek birtokában, amelyeket az alkotók a színházuk honlapján megosztottak a közönséggel. Ezek itt olvashatók:
https://www.soproniszinhaz.hu/hirek/1396-peer-gynt-letezesunk-fundamentuma.html
Képek: Szita Márton
Önnek ajánljuk
