Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

MMA-diskurzus a színikritikáról Tatabányán

Készült

on

Képzelt tudósítás egy elmaradt vitáról

A Párbeszéd a magyar színház jövőjéről 5. című, a tatabányai Jászai Mari Színházban 2018. szeptember 7-én, az Országos Színházi Évadnyitó részeként megrendezett előadó-művészeti konferencia egyik szekcióülésén a színházi kritikáról beszélgettünk volna, metakritikusan. A Színházi Kritikusok Céhe meghívott képviselője, Jászay Tamás azonban lemondta a részvételt, ezért a diskurzus lényegi eleme, a kritika szemtől szembeni kritikája elmaradt.

Stumpf András szekcióvezető azt szerette volna megtudni kettőnktől, a kommunikációs térben mennyire hallatszik a kritika hangja, meghatározza-e a kritika kultúrafogyasztási szokásainkat, ízlésünket, és hol van a helye a művészetkommunikációban? Első érdemi kérdését azonban arról tette fel, miként vélekedem arról, hogy Vidnyánszky Attila elzárkózott a Színházi Kritikusok Céhe megmérettetési procedúrájában való részvételtől.

Megmérettetések

Döngetnem illenék a mellemet. Amióta (3 éve) a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja művészeti tanácsadója vagyok, a céhbe tömörült kritikusok rendre azoknak a határon túli előadásoknak szavazzák oda a fődíjaikat, amelyeket a zsűrink is a legjobbaknak tart. Idén az Újvidéki Színháztól a Borisz Davidovics síremléke A legjobb előadás, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Sardar Tagirovsky rendezte Chioggiai csetepatéja A legjobb zenés/szórakoztató előadás, s ugyancsak tőlük, a nálunk díszelőadásként játszott, Bocsárdi László rendezte Alice begyűjtötte a Legjobb zene (sZempöl Offchestra), a Legjobb jelmez (Kiss Zsuzsanna) és A legígéretesebb pályakezdő (Korodi Janka) díját. Ennyire szakszerűek vagyunk, mi kisvárdaiak? Nem egyedül. Összhangban a MITEM-igazgató Vidnyánszky Attilával, a Thália Színház határon túli programját összeállító Lantos Anikóval, illetve Regős Jánossal és Térey Jánossal, akik a POSzT versenyprogramjába 5 előadást válogattak be a határainkon túlról; látótávolságba hoztuk a kritikusok számára a látni valókat. Olyan műveket hívtunk meg, amelyekben nem spekulatív üzenetbeszédek kongtak a színpadról, hanem tragikumukban is ironikus, kacagtató voltukban is filozofikus, vagy egyszerűségükben is titokzatos történeteket kaptunk, a színház vajdasági és székely formanyelvén. Öntörvényű alkotás mindegyik, nem generikus termék.

Tamási Áron Színház – Alice – balra a sZempöl Offchestra – rendezte Bocsárdi László

 

A végszavazás és a Színikritikusdíj-átadó Gála közötti időben azonban történt valami: „az elnökségben és a tagságban lefolyt, belső ügynek tekintett viták következtében” Stuber Andrea lemondott céhelnöki tisztéről. A valami Vidnyánszky Attila levele volt, aki arra kérte a Céhet, hogy a nemzetibeli Bánk bán rendezését a díjra jelölésnél hagyják figyelmen kívül. „Az elmúlt évek sok-sok negatív tapasztalata íratja velem ezeket a sorokat. Annyi „furcsaság”, szakmailag megkérdőjelezhető, vitatható, politikai, ideológiai indíttatású döntés született e díjak kapcsán, annyiszor írta felül az Önök ideológia elfogultsága előadások esztétikai értékét, annyiszor éltek a büntetés eszközével az Önök „ízlésétől” eltérő politikai, színházi világlátású társulatokkal, rendezőkkel, színészekkel szemben, hogy ezt a jelölést a magam részéről semmisnek tekintem.
Ha van rá mód és lehetőség, kérem, állítsanak más jelöltet az általam rendezett előadás helyére.
Az Önök egyik munkatársa néhány évvel ezelőtt leírta: akikről Önök nem írnak, az nincs is. Megtisztelő volna, ha a jövőben ennek fényében járnának el velem kapcsolatban.”

A Kossuth-díjas és Mejerhold-díjas rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója nem szállt be egy „Ki nevet a végén?”– játékba, s ez a tett felbátorította azokat a céhbeli kritikusokat, akik sok éven át tűrték engedelmesen a mindenkori véleményvezérek (lapszerkesztők és mentoraik) szilaj liberalizmusát.

 

Balogh Tibor

A sok éven át állapoteredetére való visszatekintés kedvéért mondom el a pályakezdésem egy kedves-tanulságos epizódját. Született és diplomázott debreceniként, első munkahelyem a Petőfi Irodalmi Múzeum volt, Budapesten. Rangidős kollégáim egyike segítségemre sietett az albérletszerzésben. Szerencsére kiadatlan állt a valamikori szobája egy gyerektelen, idős házaspárnál, ahol őt, az árván felnőtt embert a fiukként szerették. Esténként bevárták a vacsorájukkal, hogy a konyhaasztal mellett beszélgethessenek. A kolléga örökébe kerültem, bevárogattak engem is, és hallgathattam Péter bácsi élete fejezeteit. (Péter bácsi 87 évesen még bejárt éjjeli portásnak egy BKV garázsba.) Eleven mesélő volt, amikor túlnyúlt a története az esti parizeremen, Erzsike néni megpöckölgette diszkréten a bokáját. Történt valamikor, hogy a foglalkozása szerint sofőr-őrmester háziúr azt mesélte, milyen viszontagságok közepette fuvarozta fel az élelmet Ceglédről a ludovikásoknak a Tanácsköztársaság idején. Beleélően, részletesen. Ezért az Erzsi néni többedik bokapöccentése már fault erejű volt. Péter bácsi felszisszent, s kérdőn a szemembe nézett: „Miért, Tibor? Maga ’19-ben melyik oldalon állt?”

Újvidéki Színház – Borisz Davidovics síremléke – Mészáros Árpád

A gyér dicsőségű 133 nap kultúrpolitikai lovagja, Lukács György tettei vörös szivárványként ragyogják be az időt, mindjárt egy kerek évszázada. Kezdetben helyettes közoktatásügyi népbiztosként forradalmasította személyekre szabottan a színházi struktúrát, aztán a Forradalmi Kormányzótanács népbiztosa lett, május–júniusban pedig a Vörös Hadsereg politikai biztosa. Ebben a tisztségében a Vörös Hadsereg tiszafüredi veresége után Poroszlón, egy katonai büntetőeljárás, tizedelés során katonákat lövetett főbe. Jakobinus, harcos-tudósi erényei tették alkalmassá arra, hogy a kommunisták 1945-ös hatalomra jutásától fogva, eleven iránytűként használhassák az osztályidegen szellemi tényezők felkutatásában, és elnémításában. Hosszan sorolhatnánk, kiket vonatott homályba esztétikai meggyőződésből, s kik voltak, akiket filozófusként érzett veszélyes riválisainak.

A vörös szivárvány friss színvibrációjaként, Stuber Andrea internetes naplójának kisvárdai bejegyzését idézem (Június 28.): „Ez a 30. kisvárdai fesztivál, ami zajlik, és már kedvem sincs belekezdeni annak ecsetelésébe, hogyan áll ez az ügy szakmailag most. Annyit talán mégis: erősen meglepődtem azon, hogy a szakmai zsűri színésztagja egy fiatal színésznő, akinek a nevét én egyelőre sem kimondani, sem megjegyezni nem tudtam (ez persze engem minősít), tavaly végzett Kaposváron Vidnyánszky Attila osztályában, azóta Kaposváron játszott el három szerepet talán, és akkor most ő fogja értékelni-díjazni Pálffy Tibor, Bíró József, Bartha László Zsolt, G. Erdélyi Hermina, Elor Emina és a többiek színészetét.” Hogyan áll az ügy szakmailag? A naplóíró felsorolja a határon túli színjátszás elitjét, akikkel Kisvárdán találkozhatott. Aztán ősszel, a kisvárdai programban szereplőkre zúdítják a szavazataik legjavát a céhbeli kritikusok. Az egyetlen szakmai bűn feltehetően az, hogy nem ő, Stuber Andrea elnök a programválogató, vagy nem őt kérték fel zsűritagnak, hanem egy kiejthetetlen nevű fruskát.

A “kimondhatatlan nevű” zsűritag – Roehnelt (Rőnelt) Zsuzsanna

Érdekes, tavaly is volt fiatal zsűritag. Az ugyancsak Kaposváron, ám nem Vidnyánszky Attilánál, hanem Mohácsi Jánosnál nevelkedett Fábián Péter személye valamiért nem verte ki akkor a Stuber-izzó biztosítékát – helyesen. A négy felnőtt között az egy fiatalnak nincs aranyvoksa, döntnöki pozíciója, a jelenléte azonban nagyon is indokolt: a színház fennmaradása, jövője szempontjából tudnunk kell, mi-hogyan hat az Y-Z generáció érzékszerveire. Egy voks az övé volt az öt közül: ez bizalomjel és felelősséggyakorlat: lépcsőzetes előkészület arra, hogy az 1919-es mintájú kult-komiszároktól mindörökre elköszönhessen a színházi világ.

Vélemény-vezércsere

Csöppet sem mellékesen jegyzem meg, a kaposvári neveltetésű színészfruska egyrészt távolról sem Vidnyánszky-kedvenc tanítvány, másrészt már a zsűritagsága idején is szabad szemmel jól kivehető volt a várandóssága. Ilyes valakit bloggal hasba döfni, tipikus Lukács-virtus. Stuber Andrea, persze nem emiatt kellett távozzon a céhelnöki trónról: akadtak politikai kifakadásai, amelyekkel a tagtársak már nem bírták vállalni a szolidaritást. Hasonlóan zárult a kritikusi karrierje, mint elődjéé, Tompa Andreáé, aki az első számú német szaklapban (Theater heute) jelentetett meg szakvéleményt Vidnyánszky öltözékének szélsőjobb sejtelmű szimbolikájáról.

Az elnöki poszt a kritikusi életpályamodell csúcsa. Ezért, a karrierépítés szempontjából, a kritikusság zsákpálya. Fiatal korban még természetes ugródeszka, amely átrepíthet a színház zárt világának palánkján, és a pályakezdő tollforgató a színház szellemi munkásai sorában találhatja magát. Onnan az út akár az igazgatói székig is elvezet, sőt nem kizárt a kormányzati szféra hierarchiájába történő átlépés sem: innen, sikerekben telhet az aktív életkor.

Aki ezt a lehetőséget nem igényli vagy elszalasztja, arra az élethosszig tartó kritikusság vár. Ebben a folyamatban együtt öregszik azokkal az alkotógárdákkal, amelyeknek bűvöletében az ifjúsága telt. Valameddig közös érdekük, hogy örökkévalónak higgyék a csúcson létüket. Később elválnak útjaik, mert a sajtómunkások szókincse elapad, kénytelenek áthangolniuk magukat a feltörekvő nemzedék friss formanyelvének hírverésére. Ha hiányzik belőlük a fogékonyság, akkor a divatjamúlt stílus őreivé, és az új elmarasztalóivá válnak. Ez a megkeseredés kialakulásának természetes útja.

A természetellenes (színház- és művészetellenes) karriermodell a Lukácsé, amely azon a forradalom-illúzión alapszik, amely során karabéllyal irtották napi szinten a burzsoá csökevényt. A villanásnyi, szubjektív szabadságban érezhette magát a történelem közvetlen alakítójának, szellemi (vagy tettleges) karabélyosának a szaksajtó embere. Az effajta dicsőség mostanáig kiújult néhányszor, aztán rendre karabélyletétel következett: a megkeseredés kialakulásának traumatikus útja.

Chioggiai csetepaté – Pálffy Tibor és Kovács Katalin – Rendezte Sardar Tagirovsky

Az utolsó karabélyos Koltai Tamás volt. A karaktergyilkosság áldozatává vált népszabadságos, Molnár Gál Péter fegyverét örökölte meg. Tündöklése idején jutott legmagasabbra a társadalmi ranglétrán a kritika: a pályája csúcsán intelligens véleményvezér volt. Szakíróként ekkor már ritkán tüzelt személyesen – inkább a kritikusok közösségének szószólójaként pozícionálta magát –, írásai azonban irányadóak voltak; akire felfigyelt bennük, azt szabad lett megkedvelni vagy agyagba döngölni, a sugallata szerint.

Nem Koltai hibája viszont, hogy a mögötte haladó szeretet-rohamosztagok fojtva öleltek olykor. Hajrákórusukkal kibillentették a tehetségeket a fejlődésük természetes ritmusából, vagy nem abban az irányban jelölték ki számukra az elérendő célt, amely az alkatuknak megfelelt. (Részben) a dicsőségre kényszerítés áldozatává vált például Paál István, Ács János, vagy Ruszt József.

Sardar Tagirovsky

Az Országos Színházi Találkozó csődje, ugyanakkor a Koltai bűne. A fesztivál a szellemi gebinjeként működött, ám az ízlése kaptafájára illő előadások egysíkú fesztiválokat, monoton/homogén fesztiválévadok láncolatát eredményezték, s 1999-ben már nem akadt színház az országban, amely vállalta volna az esemény megrendezését. Ekkor érkezett a POSzT ötletével Jordán Tamás. Koltai ki is átkozta nyomban Jordán találmányát, s ezt az átkot az Élet és Irodalomban, oldalas cikkben, évről évre megújította.

Megjegyzendő, hogy Koltainak nem az ízléskirálysága elvesztése okozta az első traumatikus keserűséget. Frissdiplomásként a Madách Színházhoz került dramaturgnak, ám ott nem marasztalták. Ekkor ragadott fegyvert a lomha lélektani realizmus Ádám Ottó által jegyzett kurzusa ellen, a vidékre száműzött ifjak (Székely Gábor és Zsámbéki Gábor) oldalán. A nemzedékváltás – a zárójelben említettek Budapestre kerülése – sakkjátszmájában azonban nem kínálták társulaton belül vezetői székkel – így jutott az élethosszig kritikus pozíciójába, s fordította a saját, és sajtónépe figyelmét a pesti állandó színházakból kiszorult, vagy ott dolgozni nem vágyakozó függetlenek (alternatívok) felé. Személyesen nem képviselte az érdekeiket, viszont a véleményvezéri bejáratossága révén kapcsolódott ahhoz a politikai tervhez, ami szerint a szabadon szaporodó független (alternatív) színházakat az állandó (társulatos) színházak költségvetésének kárára akarták támogatáshoz juttatni. A Bozóki-Gyurcsány ötlet megvalósulása a hivatásos magyar színjátszás végreformja lett volna.

Mi a kritika – ami nincs?

Bozóki kulturális kormányzása idején a teljhatalom délibábját élte a színikritikusság elitje. Dönteni akartak az egyes színházak támogatásának nagyságáról, az igazgatók személyéről; ők akarták válogatni a POSzT versenyprogramját, majd zsűrizni az előadásokat, s mindennek megkoronázásaképpen odaítélni a kritikusok díjait. Most ott tartunk, hogy a nyomtatott lapjaiknak nincs olvasója. Vajon miért?

Stumpf András

A legnyilvánvalóbb magyarázat az, hogy Lukács nemcsak karabélyos volt, hanem a szaknyelvi magyartalanság atyja is egyben, s a tanítványai átvették, majd katedrára vitték a beszéd- és gondolatmódját országszerte. A kritikusok Lukács-unokák vagy dédunokák, következésképpen a szakkritikát csak a kolléga érti: a szöveg nem közvetít a színház és a néző, a szerző és a színész, a szerző és a rendező, vagy – csúcsesetben – az instruált színész és az instruáló rendező között. Utóbbi konstellációban, az alkotófolyamat részeseként, tekintenék színházi embernek (szakmabelinek) a kritikust.

Ha úgy volna, akkor sem az objektív külső szemről beszélnénk. A színikritika – az értelmezésem szerint – az előadásélmény nyilvános felidézése, értékelő jelleggel. A közfigyelemre méltó előadás eredeti mű (eredeti = a művész lényében gyökerező), az alkotó intuícióján alapszik. Az eredeti kritika szintúgy intuitív: a befogadás folyamatában keletkező ihlet gyümölcse. Ady és Kosztolányi írt színikritikát. Ha elolvasok valamit a tárgyias hajlamú Kosztolányitól, megképződik bennem egy színházi előadás: ha Ady-kritikát olvasok, megképződik bennem Ady Endre lénye. A kritika eredeti szellemi termék (eredeti = a létrehozója lényében gyökerező), ezért a szerző jelleme nyomát ugyanoly annyira viseli magán, mint az előadás tényleges tartalmát.

A kritika tehát az önkifejezés egy formája (műfaja), ezért a közvetítői küldetése nemhogy nem kizárólagos, de nem is mindenkor elsődleges. Szerelmet vallhat általa a szerző valamelyik színésznek, vagy a színész által megformált szerep kidomborításával üzenhet az imádottjának. A társadalmi szöveg-bozótharcos megírhatja előadás-elemzés helyett, miről fog szólni a bemutatott darab, ha majd ő lesz a kormányfő.

Tényleges tartalom egyébként nincs is. Valamennyi néző élménye személyes. A kritika, a személyes élmények sokaságának egyike. Ady és Kosztolányi írásait a kritika rangjára a költői-írói életművük emeli. Az a kritikus, aki azt állítja, hogy az előadás tartalmának objektív közvetítője és értékelője, durván becsapja a saját olvasóját. És/vagy – önmagát.

Általános érvény sincs. A színházhoz kosztümöt, öltönyt varrató lokálpatrióta szeretni valónak akarja tudni azt az előadást, amelyhez kiöltözött; büszke akar lenni arra a színészre, akivel a piacon vagy a patikában összetalálkozik. Ellenszenves számára a kozmopatrióta értékrend szerint fogalmazott szaklapi fanyalgás.

Értéksablon sincs. Amikor az amatőrszínházi mozgalom és a kosztümös színház szimultán elsorvasztásával akarták nivellálni az úgynevezett független és az úgynevezett kőszínházakat – állandóvá téve az egyik, illetve alkalmivá téve a másik támogatását –, akkor divattá lett a közös esztétikai mérce használata is. Nem tudok róla, hogy a Comédie-Française jelentkezett volna csak egyszer is a Plzeňi Nemzetközi Színházi Fesztiválra vagy a BITEF-re. Nálunk viszont elvárják a hidraulikás nagyszínpadú Nemzetitől, hogy összemérje az erejét egy Ódry színpados egyetemi vizsgaelőadással.

Érzületséma sincs. Ha van rá vevő, hirdesse magát a társulat a progresszív mélabú színházának, de feszíthesse ki a falakat a szerelmi szenvedély vagy a hazaszeretet is. Minden érzülethez más-más formanyelv tartozik, s tájegységenként, a temperamentum. A homogenizált szakíró-társadalom érzéketlen a különbözőség iránt. A tatabányai beszélgetésbe végül a közönséget is bevonó moderátor, Stumpf András szembesült a színházi alkotók elégedetlenségével. Rátóti Zoltán elmondta, hogy a színészek igenis igényelnék az érzékeny, elfogulatlan kritikusi véleményt, Ókovács Szilveszter pedig azt, hogy ehhez kritikusképzést kellene indítani.

Arc- és arculatváltás szükséges, mert a kritikusszervezet bizalmi muníciója mínusz. Ahogyan Marx fogalmazásában, az arisztokrácia művésszé vált; napjainkra a nyomtatott sajtófelületét elveszítő kritikus bloggeresedése megy végbe. A digitális népfenség önmagában is hatalomhanyatlást okoz: Online lapalapítók rajzanak a facebook felületén, s elkezdődött a néző kritikusodása is: rajongói táborok, szapulókórusok szerveződnek. Előbbiek soraiban akadnak jó tollú, pallérozott elmék, akik legalább azon a szinten, mint a nyilvántartott kritikusok – vagy magasabbon akár -, meg tudják fogalmazni az élményüket, s a dicséretüket. A színész nincs ráutalva a kritikus szavára, amelyet gyengít ráadásul az némely kori céh-szindróma: az egyénenként zömükben nemes lelkű, okos embereket kifordítja racionalizmusukból a közösségben cselekvés hórukkja: egyesületként – mintha Bálványuk intő ujjára figyelnének – extrém szellemi mélyrepülésekre képesek. Ilyen volt idén a Karaktergyilkosság kategóriájában kiadott Kurázsi-díj, Marton László állítólagos zaklatottjának. Az efféle gesztusok politikai akciótermékké degradálják a szakmai díjakat.

Alice – Korodi Janka

 

A Színikritikusok Céhe díjprocedúrája az Oscar Gálákra vagy Cannes-ira hajaz. Valamennyi díjra 3 jelöltet állítanak, de a végeredményt már akkor tudják a szervezők, amikor a meghívókat kiküldik, tehát díjanként 2 jelöltet áltatnak. A sportból tudjuk, aki második az Olimpián, az a magyar közönség szemében vesztesnek számít még akkor is, ha a képességei alapján a hatodik helyre várták. A szavazásban csak a céhtagok vehetnek részt. Minimum 90 előadás megtekintése alapján tehetnek javaslatokat, a merítés földrajzi kiterjesztése azonban nem szabályozott, elvben úgy is voksolhat az arra jogosult, hogy az adott időszakban el sem hagyja Budapest területét. A határon túliak reprezentáltsága idén a mennyiségben és a minőségválasztásban is korrekt volt, az egyéb díjak odaítélése esetében azonban megérződött az utazáshiány: a bejáratott helyekre, a régi kedvencekhez jutottak olyan elismerések, amelyek kerülhettek volna méltóbbakhoz is. Az esetlegességek dacára, a kritikuscéh pillanatnyilag ízléshatósági pózban jelenítheti meg magát. Teheti.

 

Fotók

Jászai Mari Színház, Hagymási Bence

Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza: Godó-Révész Rebeka és Ráthonyi Ráhel Sára

Tamási Áron Színház: Barabás Zsolt

Balogh Tibor: magánarchívum

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű