Márton András interjúja a Sopronban rendező Márton Andrással
A Magyat Teátrum örömmel közli íráshoz kedvet érző színészek cikkeit. Januári számunkban három ilyet olvashatnak. Elsőként egy meglepő öninterjút Márton Andrástól.
Márton: Kedves András, ugye nem haragszol, és remélem a nyájas olvasó se veszi zokon, ha tegezni foglak és kérlek, te is tegezz nyugodtan. Hatvanhét éve lakunk egy testben, és talán ez önmagában is kellő magyarázat a bizalmas tónusra. De térjünk a tárgyra. Hogy vagy mostanában?
András: Köszönöm, jól.
M: Bővebben?
A: Fizikailag, szakmailag, vagy egzisztenciálisan?
M: Ebben a sorrendben!
A: Egészséges vagyok, sokat teniszezem, bár szeretnék még többet. Se fiatalabb, se öregebb nem szeretnék lenni, a fiatalodás veszélye egyébként nem is fenyeget, viszont több türelmet és jobb tenyereseket kellene kifejlesztenem. Ezeken dolgozom. Nem könnyű.
M: Milyen volt az elmúlt szezonod?
A: Jó. Rendeztem a Turay Ida Színházban, a budapesti Pinceszínházban, a Soproni Petőfi Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a kecskeméti Katona József Színházban. Eljátszottam Molnár: Játék a kastélybanjában Turai szerepét, 14. éve műsoron van a Budapesti Kamarában Spíró Kvartettje, ebben játszom a Vendég szerepét, játszom Sopronban az Osztrigás Miciben, lefordítottam három amerikai, két finn színdarabot, és egy évekkel ezelőtt megírt filmforgatókönyvünk megvalósításán dolgozom szerzőtársammal.
M: Többet dolgozol, mint rendező. Jobban szereted ezt a szakmát?
A: Így alakult és nagyon szeretek színdarabokat rendezni. Kivált olyanokat, amelyeket vagy én fordítottam, vagy átdolgoztam. Ilyen A Faun című Knoblauch darab is, amely hamarosan a soproni közönség elé kerül, és amelynek a szövegét heteken keresztül próbáltam érthetővé, élvezhetővé tenni, az eredeti angol példány felhasználásával, nem kis mértékben újra fordítva az egyetlen magyar változatot, amely igencsak régies és nehezen mondható. Sokat húztam is belőle, egyszóval, mint dramaturg igen közel kerültem az anyaghoz, és ezek után, mint rendezőnek már csak a színészek megnyerése maradt a feladatom. Persze ez nem kevés.
M: Nem ez a legnehezebb a rendezésben?
A: Nekem nem. Ismerek rendezőket, akiknek briliáns elképzelésük van egy előadásról, de a színészek emberi érzékenységéhez kevésbé értenek, rendezés közben állandó a durváskodás, ingerültség, sértődés, és minthogy a színészeknek nincs hova menni panaszra az a hit alakul ki bennük, hogy ez a szenvedés hozzá tartozik a szülés folyamatához. Sokan hiszik, hogy a jó rendező alaptulajdonsága a durva hangnem, az örök elégedetlenség, a gyomorsavtúltengés. Aki a szerepet játszó színészben nem kíváncsi az emberre, aki csak a maga koncepcióját kéri számon, amelynek adott esetben semmi köze a játszó személy karakteréhez, érzékenységéhez, annak soha nem lesz a színészvezetés kellemes feladat. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy sok színészkollégám el is hiszi, hogy ez így van rendjén, hogy a szenvedés hozzá tartozik a színészmesterséghez (talán azért is, mert a színészetet többnyire rendezők oktatják nekik). Minél nagyobbat rúg belé a rendező, annál jobban kötelezi el magát mellette. Ez is egy út, de ez engem színészként nem vonz. Rendezőként soha nem mulasztom el megjegyezni, hogy egy-egy próbálkozásban mit találok jó iránynak, fejlesztendőnek, és kevésbé hangsúlyozom, amit rossznak találok. Nagyon érdekel minden hozzáadott egyéni érték, ezért inkább úgy mondanám, hogy én szeretem „elhívni” a színészt egy közös kalandra, amelyben az ő interpretációja az ismeretlen, a meglepő, a katarzis lehetősége.
M: És mi a legnehezebb?
A: Az, hogy amikor kisebb-nagyobb ellenállások legyőzésével mindenkit sikerült elcsábítani, amikor a főpróbákon minden összerendeződik, és a vonat már magától száguld, ekkor lekapcsolják a mozdonyt. Minden színész többet tud már a szerepéről, mint amennyit a rendező valaha is tudott, nincs rá többé szükség. Ki vagyok iktatva, és ez nagyon kellemetlen.
M: Színészként fordítva van?
A: Igen az eleje mindig olyan nehéz. Birtokon belül kerülni. Hogyan bújjak be abba a nehezen körvonalazható alakba, akinek hat hét múlva életet kellene adnom. És ott van az az irtózatos kérdés, hogy mit értünk abból, amit a rendező mond? Ha például azt mondja, hogy „gyorsabban”, hiába értem a fogalmat, abban a helyzetben annyi minden más akadályoz a megértésében, a végrehajtásában pedig talán még több. A színész mindig a saját személyével vesz részt a játékban, a rendező ártatlannak tűnő kérése pedig pont ezt vonhatja kétségbe. Rómeó ugyan Shakespeare szövegével vall szerelmet Júliának, de a saját mosolyával, szemével, alakjával, ritmusával csábítja el a Júliát játszó lányt, a rendező pedig ennek a csábítási taktikának a hitelességét kérdőjelezi meg, amikor instrukciót ad.
M: Ezek szerint nem is kellene instrukciókat – rendezői utasításokat – adni?
A: Nem bizony. Csak mégis muszáj, mert annyi gyakorlati, stílus és egyéb kérdés, merül fel a próbafolyamat során, amely mind követelményeket állít a színésznek. És ezeket a rendezőnek kell közvetítenie. De attól a kényes kérdéstől nem szabad megfeledkezni, hogy a színész és az alakítás nem két egymástól független jelenség. A színész önbizalma nélkül az alakítás nem születik meg. És sajátos módon, ha játszandó karakter például önbizalom hiányban szenved, a színész akkor sem lehet önbizalom-hiányos, csak sokat kell tudnia erről az állapotról. Ha abból indulunk ki, hogy a színész tudja a mesterségét, előlegezzük meg neki azt a bizalmat, hogy arra is képes lesz, hogy belehelyezkedjen a rendezői alapkoncepcióba. A rendezőnek tehát törekedni kell arra, hogy pontosan fogalmazza meg, mit képzelt a darabról, az egyes alakokról, a többit legnagyobbrészt bízza a szakemberekre.
M: Az előbb mintha valami kritikai felhanggal mondtad volna, hogy többnyire rendezők okítják a színészeknek a mesterséget?
A: Az, hogy színészmesterséget rendezők tanítanak, nem lenne önmagában baj, a gond akkor kezdődik, amikor a rendező saját igényei szerint képezi a színészeket. Ha a szegény növendék kikerül a kezei alól, és más műhelyben próbál szerencsét, ott talán egy másik színészmesterség lesz érvényben, amelyet ő nem tanult meg. Magyarországon sajnos nincs önálló színészpedagógus képzés, mint például Amerikában, de nem is annyira ez a fontos, mint inkább annak megértése, hogy olyan színészeket kell képezni, akik nem csak egy színházban, egy városban, egy országban, de – ha a nyelvet tudják – az egész világon „érvényesek”, mint egy jó asztalos. Ezt hívják színészmesterségnek.
M: Eredetileg Te is színész vagy, mióta rendezel?
A: Színész vagyok, de voltam asztalos, színésztanár itthon és külföldön, voltam diplomata, vezetőképző, kulturálisközpont igazgató, színházalapító és igazgató. Szoktam színházi előadásokat is rendezni. Amint látod, mostanában elég sokat. Valamikor a 80-as évek elején rendeztem az első előadásokat a Radnóti Színházban, azóta – azt a néhány évet leszámítva, amikor amerikai külszolgálaton voltam – töretlenül folytatom ezt a mesterséget. Dolgoztam Finnországban, Amerikában több helyen is és itthon, Budapesten és vidéken, rengeteg színházban, rengeteg társulattal.
M: Ne és a közérzeted? Az egzisztenciád?
A: Nagymamám 100 évesen halt meg. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy hogy van, mindig azt mondta: remekül. Ha valaki nincs teljesen jól ebben a világban, az még nem jogosítja fel arra, hogy mások kedvét is elrontsa. Szóval jól vagyok. Elégedett vagyok a sorsommal, hiszen annyi minden történt velem, és többnyire olyan dolgok, amelyekre vágytam.
M: Sok sikert A Faun soproni bemutatójához! A tenyereseidről jobb lenne, ha egy szakemberrel konzultálnál.
A: Köszönöm, és megfogadom a tanácsodat.