NAGY SZILVIA írása
A Két úr szolgája kétségtelenül az egyik legtöbbet játszott vígjáték, nincs olyan év, hogy ne tűzné műsorra valamelyik társulat. Goldoni humora két és fél évszázaddal később is elévülhetetlen, vastagon rajzolt karakterei, kifogyhatatlan helyzetkomikumai már önmagukban borítékolják a sikert. Elvileg.
Nehéz, hacsak nem lehetetlen megítélni, miként értékelte volna a korabeli közönség a Gyulai Várszínház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum vasárnap esti bemutatóját. Mindenesetre a commedia dell’arte világának különleges, korunkban is működő varázsában, akárcsak a rendező, Barabás Árpád, én magam is hiszek. A groteszk az egyik legzsigeribb megnyilvánulási forma, hiszen a belső érzelmi-gondolati tartalom korlátlanul kitárható a nélkül, hogy azt bárki az egyénnel azonosítaná: létrejön egy olyan közvetítő sík, amely egyik oldalán a művész bátran levetkőzhet, míg a másik oldalon az igazság valóságtól idegen alakján szórakozik és nevelődik a közönség.
Abban is hiszek, hogy a műfaj eredeti, autentikus eszköztárával dolgozni izgalmas, többdimenziós élményt nyújthat a XXI. században, érdekes és örömteli kísérlet a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Tény, hogy ezek a gyökerek ma már leginkább csak olvasmányok és játékhagyományok révén képzelhetők el. Tény az is, hogy a vásári komédiák elengedhetetlen kelléke a ripacséria. Ezért is szeretjük, és szerethetjük bátran. Ez a mesteri ripacséria azonban nagyon szigorú, következetes mozgást és elkülönült karakterformálást igényel, tulajdonképpen egy magas szintre emelt, hibátlan stílusgyakorlatot kell látnunk minden egyes szereplőtől. És ez a legsarkalatosabb pont, ahol a vasárnapi előadás elvérzett.
A rendezői alapos kutatómunka, a műfaji jellegzetességek beépítésére való törekvés egyértelmű. A színváltásokat jelző egyszerű, de szépen festett függönydíszlet (Szűcs-Olcsváry Gellért), a színpad peremére helyezett lámpások, a Tószínpad egyedi adottságait kihasználó, begondolázó Florindo illúziókeltőn idézik meg múlt évszázadok teátrális világát, akárcsak a karakterekre jellemző, pontosan másolt jelmezek (Gábor Zsófi), vagy az előadás zenei világa, mely a közönséget még a szünetben is dalcsokorral szórakoztatta. [Bár ez utóbbiról sajnos lemaradtam, a Tószínpadtól egyelőre (???) egészen a Rondellán túlra hívó természetnek engedve]. A zene (Ardeleanu Daniel és Gáspár Álmos) kapcsán azért megfordult bennem, hogy mennyivel szívesebben hallgattam volna autentikusabb, kevésbé ismert olasz dallamokat, még ha a választott zenei betétek indokoltsága megkérdőjelezhetetlen is.
A rendezői tudatosság és a precíz színészi összmunka érdeme a sodró, fogyhatatlan lendület is, mellyel az előadást végigvitték; a begyakorolt, jó tempójú együttmozgások, a részletesen kidolgozott testtartások, gesztusok következetes beépítése, a háromszoros (egyébként igen fárasztó) ismétlések fokozódó dinamikája hibátlanul pergett. A modern kiszólások üdítő színei egyes jeleneteknek. A Két úr szolgája tehát mindenképp egy tudatos, precíz, nagy energiákkal összerakott munka. Csak épp ez a nagy energikusság és sodró, olykor olcsó humorömleny válik az előadás gyilkosává!
Az emberi koncentráció, érzékelés egyszerűen nem működik 0-24-ben! Az ingeráradatban kiégnek a receptoraink, bizonyos intervallumon túl képtelenek vagyunk több információt befogadni. Ezért a közönség elfásul, kikapcsol, nem tud kapcsolódni, és legfőképp: nem nevet! Megfigyelhető minta sok előadásnál, hogy egy sziporkázó részt egy melankolikusabb követ. Ez az energiákra is igaz. Ha minden maximális erőbedobással, ugyanazon a síkon történik, minimális hatást érhetünk csak el. Jelen esetben ez az egy sík a vásári szintű nevettetés, amiért a rendezés még a karakterhatárokat is feláldozza, pedig az a commedia dell’arte alapja! Nehéz eldönteni, hogy a stílus tudatos paródiáját látjuk-e, vagy a túlcsorduló szórakoztató szándék teszi az előadást a stílus paródiájává. Úgy tűnik, mindenki ugyanazt a figurát hozza, mindenki egyformán kiabál, toporzékol, szenveleg vagy sivalkodik. Bár ez a színészek részéről mindenképp jelentős fizikai teljesítmény, és látszik, hogy amit nagy koncentrációval csinálnak, az aprólékos gyakorlás eredménye, de közben a szerepük személyisége elvész, feláldozódik a humor oltárán. Például Silvio: általában a hiú, piperkőc anyámasszonykatonáját látjuk erős feminin vonásokkal, máskor azonban olyan vehemenciával veti bele magát a történésekbe, mintha csak Pantalone lenne. Ugyanez elmondható szinte mindenkiről, az egész társulat Pantalonét játszik. Azért, ha a rendezés engedi, saját autentikus figuráját is mindenki helyesen hozza.
A legkövetkezetesebb két karakter egyértelműen Panatalone (Lung László Zsolt) és Truffaldino (Vass Csaba). Lung László Zsolt mint gonosz kis törpe tapicskol sárga pomponos papucsában, rekedtre torzított hangon végigvezetve az előadást. Amikor lekerül az álarc, el sem hiszem, hogy valójában egy fiatal ember! Vass Csaba Truffaldinoként az egyetlen, aki a fent említett energetikai dinamikát tulajdonképpen megcsinálja, megcsinálhatja, és időt ad a nézőnek, hogy felfogja, mi történik a színen. Clarice (Pascu Tamara) ügyes kis naiva-hisztérika, Beatrice megformálása erős, Tóth Jess hiteles a nadrágszerepben, majd gyorsan változik nővé kisugárzásában is. Jelenete Florindo halálíréről azért túlzás. Florindo (Jakab Tamás) következesen markáns, férfias jellem, Silvio ellentettje (Moșu Norbert-László), aki a szélsőségesen férfiatlan férfit amúgy kellően tenyérbemászó módon hozza. A darab női egyenjogúságért felszólaló üzenetét Goldoni Smeraldina szájába adja. Márdirosz Ágnes ezt tisztességgel közvetíti is, máskülönben ez az eredetileg vérbő karakter kissé naivás irányba csúszik. Esti Norbert, mint Brighella, a fogadós, vicces karikalábairól emlékezetes. Goldoni Lombardi doktorja kevéssé hangsúlyos szereplő a darabban, az il Dottore karakteréből nem sok épül be a jelenetekbe azon kívül, hogy Pantalone „veszekedőtársa”, és ennek Kiss László szerepformálása remekül meg is felel, jelenlétben Pantalone egyenrangú partnere. Megemlítendő még a pincér, valamint az első és a második hordár feladatkörben helyt álló színészek (Fodor Alain Leonard és Barti Lehel) beválogatása. Testi adottságaikat kiválóan hangsúlyozza és torzítja a jelmez, pár mondatos megszólalásaik ellenére is az előadásba illő commedia dell’artés jelenések voltak. A társulat jó hangulatban, egymáson nevetve, egymást figyelve ülte végig az előadást a színpad két oldalán, régi vásári komédiás kollégáik nyomdokán.
A vasárnapi Két úr szolgája bemutató – minden érdemével – meglehetősen ambivalens érzéseket keltett bennem. Az alkotói szándék, a megvalósításba fektetett energiák természetesen elismerésre méltók. A commedia dell’arte műfajában azonban egyaránt fontos a mérték, a forma és a szív is. Ha az első kettőt én kifogásoltam is, ez utóbbi mindenképp a helyén volt, és tudom, sokaknál célba is ért. Tulajdonképpen ez a legfontosabb.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
