Maradjunk kapcsolatban!

Lévay Vikivel minden korban otthonosan

Készült

on

A zenés darabok boldogsághormonokat szabadítanak fel

Egyaránt hitelesen alakította a közelmúltban a Játékszín színpadán az ötvenes vénkisasszonyt, és a megesett diáklányt. A negyedik X felé közeledve Lévay Vikivel visszatekintünk pályája elmúlt évtizedeire, élményekre és a tapasztalatokra. Kikapcsolódásként, kevés szabadidejében szépirodalmat ír, de hát, aki művész, az nem tud kibújni a bőréből.

Hogyan indult a pályája?

– 1998-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Benedek Miklós prózai osztályába jártam, Németh Kristóffal együtt. Nagy öröm, hogy az osztálytársaim közül szinte mindenki a pályán van. Az egyetem után a József Attila Színházhoz szerződtem. Szóba került a Pécsi Nemzeti Színház is, végül mégis Budapestet választottam, annak ellenére, hogy vidéki, balatoni lány vagyok. Léner Péter volt a színházigazgató, a színpadon pedig olyan nagynevű színészekkel, nevekkel játszottam, mint Schütz Ila, Sztankay István, Schnell Ádám, Besenczy Árpád, Galambos Erzsi. Kerek tíz évet töltöttem ott.

Mi volt a váltás oka?

– Igazándiból sosem lett ez konkrétan megfogalmazva. Szültem két gyereket, és elindultam egy úton. Ettől természetesen némileg megváltoztam, már nem voltam az, akit láttak, vagy látni akartak bennem. Utána átszerződtem a Budapesti Kamaraszínházba, és ott voltam egészen addig, amíg meg nem szűnt. Aztán megpróbáltam más színházba elszerződni, de sehol nem akadt státusz, és ezzel nem voltam egyedül… Közben pedig megpróbáltuk megmenteni a színházunkat, és amikor kiderült, hogy ez nem lehetséges, akkor azon dolgoztunk, hogy jöjjön létre helyette valami más, valami új, ahol dolgozhatunk. Beleraktunk mindent, amink volt, apait-anyait, lelkesedést, pénzt, hitet.

Az Ön férje Bank Tamás, az egyik társtulajdonosa a Játékszínnek. Nem hat ez néha zavaróan?

– A férjem is színész, de nem játszik most színpadon, hiszen, produkciós igazgatóként nem is fér bele az idejébe, de úgy érzem, jelenleg nem is hiányzik neki a szereplés, hiszen minden idegszálát, kreativitását a jelenlegi munkájába fekteti és meg kell, hogy mondjam, nagyon jól csinálja. Persze bánt, hogy mit gondolnak az emberek velem kapcsolatban, és rögtön ítélkeznek. Könnyen elhangzik: „Nahát, persze mert a felesége!” Ezt a bélyeget nem tudom lemosni magamról, csinálhatok akármit. Tudom, hogy ez Tamásnak sem könnyű, mert egy nagyon becsületes, egyenes ember, és sok rossz példa volt előttünk. Ugyanakkor nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezen változtassak. A Játékszín a munkahelyem, a férjem és a volt osztálytársam a főnökeim, igyekszem mindent elkövetni, hogy büszkék lehessenek rám és elégedettek legyenek velem. Mindannyiunk közös érdeke, hogy esténként a közönség boldogan, élményekkel telve menjen haza.

Mennyit számít, hogy kivel lép fel?

– Van nekem egy ragyogó énektanárom, Dékány Endre, aki ezt úgy fogalmazta meg, teljesen mindegy ki áll velem szembe, mert nekem önmagamból kell megvalósítanom a dolgokat. Bárki is legyen a partnerem, a szerelmes monológot ugyan olyan jól el kell tudnom neki mondani. De természetesen emellett hatalmas ajándék, ha van egy jó partner, akivel a színpadon tökéletes összhangban lehetünk. Itt a Játékszínben az állandó fellépők csapata kezd formálódni, ami ugyan nem társulat, de számíthatunk rájuk, és tudjuk milyen nagyszerű színészek. Engem, mint színészt ma már nem az érdekel, hogy én, hogy tetszettem, én jó voltam-e, sokkal inkább az, hogy csillogó szemeket lássak az előadás után; az, hogy élvezi a közönség az előadást. A közelmúltban a teátrumi sátorban léptem fel, – ami szerintem egy megszentelt hely, olyan jó hangulata van, – szóval Gödöllőn olyan fellépésünk volt, hogy azt éreztem, – mint egy rossz amerikai giccsben, – hogy szeretlek Gödöllő! Nagyon jó volt látni a csillogó szemeket, a velünk éneklő közönséget.

Image

Andai Györgyi, Lévay Viki, Erdélyi Timea, Horváth Lili

Szerepálmok vannak még?

– Voltak, de ma már nincsenek – mondja nagyot nevetve. Annak idején Júlia szerepe sosem vonzott, annál inkább a My Fair Lady, vagy a Muzsika hangja. Ezek a zenés női főszerepek mindig nagyon izgattak. Persze ha lehetőséget kaptam volna, biztosan én izgultam volna a legjobban, hogy vajon el tudom-e azokat tökéletesen játszani, énekelni.

De hisz Ön prózai osztályba járt.

– Nekem valójában a zenés osztályba kellett volna járnom, de sose mertem oda felvételizni. A vágyaim is, a humoros és zenés szerepek. Természetesen szeretem a nagy drámai feladatokat is, szívesen foglalkozom ezekkel, és meg is tudom őket formálni; de úgy érzem ezek, ha jól akarom őket csinálni, akkor valójában nyomasztanak. A zenés darabok viszont boldogsághormonokat szabadítanak fel bennem, és ez az igazán jó érzés.

Talán egy önálló esttel mindezek megvalósulhatnának.

– Néha eszembe jut, de aztán mégis leteszek róla. Nagyon szeretem viszont a húszas-harmincas évek kabarétréfáit, sanzonokat, kuplékat, ezt a világot. Talán ezekből sikerül megalkotni egyszer egy estet, amivel itt a Játékszín kis pódiumán felléphetek.

A jövő?

– A jövőn nem gondolkodom. Próbálom betartani, hogy a mának kell élni, nem a jövőn görcsölni, vagy a múlton rágódni. Két gyerek és két kutya mellett amúgy sincs sok ideje az embernek álmodozásra… Ha mégis kívánnék valamit, az az lenne, hogy az emberek járjanak színházba, nézzék a sok jó előadást, és érezzék jól magukat. Én minden este azon vagyok, hogy két órára minőségi szórakozást nyújtsak, mert vallom, az embereknek manapság erre nagy szükségük van.

Tölgyesi Tibor

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű