Kaposvári hallgatók Dunaújvárosban

Ugródeszka-beszélgetés Sodró Elizával és Hajmási Dáviddal

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban február 8-án bemutatott Sirály – dramatic reality előadásban Vasvári Emese színésznő mellett vendégként játszik két kaposvári színészszakos egyetemi hallgató, Sodró Eliza és Hajmási Dávid, akikkel még a próbák során beszélgettünk.

– Egyenes út vezetett a Kaposvári Egyetem színész szakára?
Hajmási Dávid: – Nem, én érettségi után két évig a Budapesti Gazdasági Főiskolára jártam, turizmus-vendéglátás szakra. Harmadik próbálkozásra vettek fel és annak ellenére, hogy nem az első helyen jelöltem meg a Kaposvári Egyetemet, örülök, hogy itt tanulhatok. Nagyon jó osztályunk van és remek tanáraink.
Sodró Eliza: – A középiskola befejezése után Budapestre adtam be a jelentkezésemet, ahová nem vettek fel. Egy évet Berlinben éltem, ezután kerültem a Kaposvári Egyetem színész szakára.
– Hogy játszhattok harmadévesen az egyetemen kívül?
S. E.: – Volt már rá példa korábban is, hogy harmadéves hallgatókat is „kiadtak” a színházaknak, de ez valóban nem jellemző. A tanáraink beleegyeztek abba, hogy eljöhessünk Dunaújvárosba. Réthly Attila, az osztályfőnökünk, igyekszik segíteni, hogy izgalmas színházi alkotókkal dolgozzunk.
H. D.: – Dömével (Dömötör Tamás rendező – a szerző) is az egyetemen találkoztunk, amikor kéthetes filmes kurzust tartott az osztálynak. Szerencsére olyan tanáraink vannak, akiket érdekel az, hogy mi lesz velünk később.

– Dolgoztatok korábban is ismeretlen közegben, társulatban?
H. D.: – Nekem ez az első alkalom. Mindenképpen kihívás, már csak a szerepem nehézsége miatt is. Amennyire lehetséges, magabiztosan állok a feladathoz, ugyanakkor könnyebbséget jelent az, hogy Lizit (Sodró Eliza) és Dömét már ismertem. Jóval nehezebb dolgom lett volna, ha nem kerültem volna kapcsolatba korábban egyik alkotóval sem.
S. E.: – Nem ismertük egymást korábban sem a Bartók színészeivel, sem Vasvári Emesével. A próbafolyamat elején meg kellett találnunk egy közös hangot, hogy csapatként tudjunk működni. Furcsa volt kikerülni az osztályból, ahol félszavakból is értjük egymást. Emiatt is hasznunkra válik, hogy még az egyetemi évek alatt megtapasztalhatjuk, hogyan dolgozzunk együtt egy számunkra ismeretlen társulattal.
– A darabban Trepljov és Nyina szintén fiatal és „pályakezdő”. Könnyebbséget jelent ez az adott szerep megformálásában?
H. D.: – Én nagyon sok közös érintkezési pontot fedeztem fel köztem és Trepljov között. Természetesen ezek nem analóg egyezések. Trepljov élete egyáltalán nem egyedi. Ő egy olyan ember, aki szeretne értékeset, maradandót alkotni, de közben magánéleti problémái vannak, szerelme elhagyja. Az anyja egyáltalán nem törődik vele, kettőjük konfliktusa kibékíthetetlen. A civil életben szerencsére nem volt ilyen negatív tapasztalatom a szüleimmel, így a szerep kapcsán ez volt a legnehezebb feladat. A rendező segített nekem abban, hogy ne karakterizáljak, ne alakítsak, hanem én, Hajmási Dávid hozzam elő magamból Trepljovot.
S. E.: – Nyinával sok mindenben hasonlítunk. Még az is előfordult, hogy egy régi levelemben ugyanazok a mondatok szerepeltek, amiket ő mond a darabban. És ahogyan Dávid is mondta, Döme igyekezett belőlünk építkezni. A legnagyobb feladat éppen az, hogy önmagamban találjam meg a választ Nyina kérdéseire. Tudnom kell, mit miért tesz, mikor mire gondol.

– Csehov drámája szerintetek mitől aktuális?
S. E.: – Nyina az előadásban azzal vádolja Trepljovot, hogy „játszhatatlanok a darabjai, mert nincsenek benne élő emberek.” Csehovnak sikerült az, ami neki nem; élő alakokat, embereket alkotott. A problémák minden korban ugyanazok, csak a díszlet változik. Ebben a drámában mindenkinek a története egyaránt fontos. Mása és Medvegyenko ugyanannyira főszereplő, mint Arkagyina és Trigorin vagy Nyina és Trepljov.
H. D.: – Trepljov életét nézve van benne valami sorsszerű, egyenes úton halad az öngyilkosság felé. Nem akarom őt felmenteni, de az élete nem alakulhatott volna másképpen. Lehetetlen lett volna, hogy az anyjával rendeződjön a kapcsolata. Nyina elhagyta, és ezt képtelen volt feldolgozni. Ha meg akarjuk őt érteni, akkor a körülményeket kell megvizsgálnunk. A megértés azonban nem egyenlő a feloldozással. Ezek a problémák, élethelyzetek időtállóak, ahogyan korábban már említettem, az ő élete egyáltalán nem egyedi eset, sőt. Más kérdés az, hogy melyik utat választjuk a problémák megoldására.
– Milyen tervetek van a jövőre vonatkozóan? Szerintetek milyen esélyei vannak ma egy pályakezdő színésznek?
S. E.: – Az egyetem alatt szeretnék minél több színházi alkotóval együtt dolgozni. Fontosnak tartom, hogy minél több helyzetben, szerepben kipróbálhassuk magunkat. Nagy hasznát vesszük például annak, amit Jeles Andrástól tanultunk az Auschwitz működik című vizsgaelőadásunk próbaidőszakában. Mohácsi János osztálya volt az első, akikről tudjuk, milyen esélyekkel helyezkedtek el; többen budapesti, valamint vidéki színházakhoz kerültek, de alternatív társulatokhoz is szerződtek. Azt gondolom, hogy a mi osztályunk nagyon jó csapat, örülnék, ha együtt maradnánk, társulattá szerveződnénk. Persze ez egy idealizált lehetőség, de volt már rá példa.
H. D.: – Én is hasonló véleményen vagyok. Nem mondom, hogy egyszerű a helyzetünk, de már csak a természetemből adódóan is bizakodó vagyok.
Mudra Ágnes
Fotó: Mudra László