Csongorkór
Ritkaságszámba megy, ha a színészek engedik hozzáférni a darab íróját a saját szövegéhez, vagyis megmutatják, belőlük mily hamisan buggyannának elő a papíron kínált szavak; majd Sényi Fanni dramaturggal erősödve, közösen kezdik el keresni mondandójukhoz a hiteles formulát. A Déryné Program alkotógárdája és az eleven szerző, Lukácsy György – Kis Domonkos Márk rendező áldásával – e kegyelmi állapotba helyezkedett.
Miért is ne, hiszen a szereplők – Tarpai Viktória, Kaszás Mihály, Erdélyi Tímea, Gulyás Gabriella, Losonczi Kata, Janka Barnabás és Kárpáti Barnabás – keresztnevükön a darab színészei. Az „én születtem helyre tolni azt” tévképzetében serénykedő igazgató-rendező karizmatikus tekintetét mindenki a bőrén érzi, de elvesztette hitét a nézőkben, mert azok előadásai alatt inkább a telefonjukat nyomkodják. Sikertelensége miatt cinikussá vált, mindenkihez van egy rossz szava. Főleg azokhoz, akik a legközelebb állnak hozzá, vagyis a társulatához, amelynek nagy része emiatt már el is szerződött. Veleszületett vezetői képességét, tehetségét mindenki elismeri, de nincs az az ember, aki jól érezné magát a társaságában (Misi = Kaszás Mihály) *. Hogy mégse cudar véget érjen a történet, arról a csapat anyafigurája tesz (Kata = Losonczi Kata), az egyetlen színész, aki még hisz abban, hogy a társulat megmenthető. Próbálja összetartani a csapatot. Ő az egyedüli, aki a depresszióba süppedt társulatvezető mellett áll. Talán több is ez, mint puszta támogatás, még az is lehet, hogy szerelem… de erről még ők maguk sem tudnak. Támogat, véd, de ha kell, kimondja az igazságot, még akkor is, ha fáj. Nézésével simogat, karja megtart, ölében jó megpihenni. Olyan ember, aki nélkül egy közösség nem működik, kihűl.
A társulatanyaság izzasztó misszió, ha valaki, a főnök kusza következetessége ellenében, valóság táplálta érveket tud felsorakoztatni. Az intrikus (Barna = Janka Barnabás) kihasználja, hogy a társulatvezető rossz állapotban van, és át akarja venni a helyét, csakhogy alkalmatlan rá. Több akar lenni, mint aki. Ő a folyamatos ellentmondó, aki egy-egy poénnal bomlasztja a közeget. Egy vicc fontosabb neki, mint az ember, akit megsértett vele. Nem rosszindulatú, csak kellő önismeret hiányában nincs tisztában gyengeségeivel. A szerelmet összekeveri a vonzalommal, a hangerőt a karizmatikával. Elvesztette a benne lévő gyermeket, a siker és a pénz hajtja csak, és képtelen az elmélyült koncentrációra. Amikor lehetőséget kap a vezetésre, rögtön meghátrál.
Barna: „Bocsánat, hölgyek, de végre leszállt közénk… Használjuk ki az alkalmat. Azért jöttünk ide, hogy rendezzük a sorainkat. Az elmúlt években számtalan gyönyörű művészi küldetésben volt részünk, csakhogy kifáradtunk. Arra szegődtünk, hogy a színjátszást elvisszük a legeldugottabb falvakba is. Senki ennyit nem utazott, mint mi. De nem mosolygó arcokat, hanem értetlenséget hagytunk magunk mögött.” „Csehovot meg Turgenyevet játszunk maroknyi közönségnek, miközben azon idegeskedünk, hogy előveszik a mobiljukat előadás közben. Ez a valóság.” „Az emberek, akiket meg kell szólítanunk, sokszor napi gondokkal küzdenek. Önmaguk és a családjuk megélhetéséért dolgoznak. Mi pedig három orosz nővel traktáljuk őket, akik nem tudják, mihez kezdjenek a jódolgukban. (Misinek) Az előadás előtt körbejársz, rendre utasítod a nézőket, hogy ne köhögjenek, ne zsezsegjenek. Lépjek ki úgy a színpadra, hogy megalázod előtte a közönséget?”
Vidékjáró társulat – vidéki emberek. Útjaikon hamar tudvalevővé válik, hogy a természetközeli természetű közönség kevésbé barátkozik a vaskarikából fakockát típusú logikai metaforákkal, mint a szintetikus marhabélszín eljövetelét is áhító bel-pesti publikum. Mindazonáltal, a lakosság pozitív ízlésváltozása – földtörténeti értelemben – közeleg, bekövetkezhet hamarosan, akár két, de háromezer éven belül biztosan.
A Déryné ruháit magára öltő Tarpai Viktória mélyen mai, érzékletes kísértet. A rendező-társulatvezető álmaiban jelentkezik, aki annyira önző, s talán olyan ígéretes tehetség is, mint Csehov Trepljovja volt, ám ahelyett, hogy főbe lődözné magát, a válságpillanatokban elalszik. Csongorkór. Ilyenkor „idesereglik, ami tovatűnt”. Példázat a régiek vándorszínészi helytállásáról, hivatásszenvedélyükről, ami életben tartotta őket az ’50-es évek csasztuska-turnéi idején is. A legnagyobb kihívás azonban olyankor adódik, amikor társulatként önmagunkkal kell szembenézniük. Ezen a szinten mutatkozik meg, mennyire rétegzett mű az Álmaimban Déryné. Az eleje azt mutatja, idegenkednek a Bánk bántól a színészek, természetes hát, hogy a boldog vég e darab bemutatója gondolatának az elfogadása lesz, ám az odavivő közbülső tartalom, dialektikus szerkezetű szövevény. Ebben Déryné, ha akarom, Vörösmartytól az Éj, ha akarom, Madáchtól az Úr. A zendülő Barna lehet Balga, Lucifer, de Koppány is, amint belátja majd, hogy tehetsége szerint több, mint egy társulati büfébonviván. A belátáshoz az szükséges azonban – sugallja Déryné –, hogy az igazgató-rendező vezényelte helyzetgyakorlat ne kamujóga legyen, aminek nyomán a színész az önfeladástól a szerepbe lényegülés helyett, csak lemállik önmagáról, hanem a saját lényéből merítve vigyen erőt a társulati közösségépítkezéshez.
Kis Domonkos Márk doktori vizsgájának része az előadás. Tehetségből építkező közösség munkája, amely az üzenetében túlmutat a hivatásos színészeten: meghallgathatják a jelenünk béli „királyok, hercegek, grófok” is. Akár.
*A dőltbetűs szövegek a Déryné Program facebook oldalán megtalálhatók.