Hogy fér egy trombitába ennyi láz?

Idén először szavazhatott a „Csillag díjak” keretében az Operettszínház társulata három új megtisztelő díjról. Ezek közül az egyiket Vámos Istvánnak, a zenekar első trombitásának ítélték oda.

„Az évad színpadi művésze” díj Mirtse Rékáé, aki a Musical Együttes tagja, „Az évad backstage-díja” megosztva Rajkovics Márta jegypénztárosé és Kiss Gabriella, a gazdasági osztály munkatársáé lett. „Az évad zenekari művésze” pedig Vámos István trombitaművész, aki röviden visszatekintett az Operettszínházban eltöltött húsz évére.

– Kik szavazatán múlott a díj odaítélése?

– Hárman voltunk – előzetes szűrés után – jelöltek, akikre a színház társulatából, nem csak a zenekari tagok, de mindenki szavazhatott. Természetesen mindenkinek csak egy szavazati joga volt, ezeket számszerűen összesítették, és én kaptam a legtöbbet. Őszintén szólva nagyon meglepett már a jelölés is, a díj elnyerése pedig, valóban örömmel töltött el.

– Ahhoz, hogy valaki ezt a díjat elnyerhesse, az Operettszínház zenekarában kell tagnak lenni, de oda is hosszú út vezet.

– Az én életem, gyermekkorom óta összefonódott a zenével. Mezőkövesden – ahová való vagyok – zenei általános iskolába jártam, ahol tíz éves koromban hangszert kellett választani. A sors kiszámíthatatlan útja folytán érdekes módon nekem a trombita jutott. Történt ugyanis, hogy minden barátom, – az osztálytársaim közül legalább nyolcan – a klarinétot választották. Mikor én is ezt választottam volna, közölték nincs már több klarinét, így sírva hazamentem. Édesanyám bement az iskolába intézkedni, s ott összefutott a trombita tanárral, aki meggyőzte, milyen jó lenne, ha én a klarinét helyett a trombitát választanám. Hazajött, átbeszéltük, s azóta az életem a trombitától elválaszthatatlan. Egyébként ez a tanár úr, aki elkezdett tanítani a zeneiskolában, ő lett a konzervatóriumban és a főiskolában is a tanárom. 11 évig tanított, s aztán később még a Miskolci Szimfonikus Zenekarban is kollégák lettünk.

– Ennek a hangszernek kik a neves művelői?

– Nemzetközi szinten annak idején a közelmúltban elhunyt Maurice André, illetve a kiváló dzsesszzenész, Louis Amstrong volt a példaképünk. Az Operettszínház egyik közelmúltbeli darabjában – Az Amerikai komédiában – Bársony Bálint fújja a szaxofont, ő is magas szinten műveli ezt a műfajt.

– Megszerezte a tanári diplomát, és trombitaművészként végzett.  Merre vezetett az útja?

– Végzésem után egy évre Svájcba mentem, a Zenekari Művészképző Akadémia keretein belül. Ez tulajdonképpen egy ifjúsági zenekar volt, amivel – amellett, hogy ösztöndíjat kaptunk, – turnéztunk. Tíz operával bejártuk a német nyelvterületet, – Németország, Ausztria, Svájc – és szakmailag nagyon sokat lehetett fejlődni. Ezután egy sikeres próbajáték után kikerültem Portugáliába, Lisszabonba, ahol egy évig voltam egy szimfonikus zenekarban. De a honvágy onnan is hazahozott. Debrecenbe kerültem három évre a színházhoz. Tanítottam a szakközépiskolában, a főiskolán pedig, tanársegéd voltam. Húsz éve úgy alakult az életem, hogy felköltöztem Budapestre. Itt pont jött egy lehetőség, az Operettszínházban kisegítőt kerestek, s én beültem a zenekarba, ami megtetszett. Próbajátékon elnyertem az első trombitás pozíciót, azóta itt vagyok. Emellett néha más színházak zenekarában is fújok, főleg a Madáchban, és a Vígszínházban.

– Nem csak színházakban trombitált.

– Amikor az Operettszínházba kerültem kezdetben volt arra lehetőség, hogy többet játszunk máshol is. Akkor Olaszországba, Toscanába ki lehetett menni egy szalonzenekarhoz, s a zeneigazgató hét hónapra kiengedett. Azt gondoltam, hogy a szalonzenélés, – ahol 10-12-en játszottunk szimfonikus műveket, tánczenét, popzenét, – az a szakma alja. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ez egy fantasztikus, nagyon-nagyon nehéz dolog, s aki ezt jól csinálja, az valóban profinak mondhatja magát. Rengeteget tanultam, összesen öt évadot töltöttem ott kint. 2000-ben felújították az Operettszínházat, s ezzel egy időben megszűnt a kijárkálás lehetősége, így azt akkor be kellett fejeznem.

– Ön az első trombitás. Ez egy zenekari státusz?

– A szimfonikus zenekarokban két trombitás pozíció van. Aki az elsőben van, az játszhatja az első trombita részére írt zenét. Szinte minden darabban van szóló, – amikor a trombitát maximum egy picit a zenekar kíséri, – ezeket a részeket mindig az első trombitás játssza.

Minden musicalben, operettben van trombitára írt rész, egyedüli kivétel – számomra teljesen érthetetlen módon ebből kimaradt – a Rómeó és Júlia.

Új darabok bemutatói előtt, amikor a színészeknek a színpadon elkezdődnek a próbák – általában egy zongorával – akkor mi zenészek zenejavító próbákat tartunk a próbateremben. Ezeket általában a vezető karmester tartja, de ott vannak a többi karmesterek is. A zenekar tagjai mind magasan képzett emberek, így általában nem okoz gondot bármely új darab gyors és magas szintű betanulása.

– Ön sokat gyakorol?

– Szinte már megszállott vagyok, sokszor már úgy kell hazaküldeni engem a színházból. Ez a trombita egy olyan hangszer, amivel mindig foglalkozni kell. Mivel otthon csak hangfogóval tudnék gyakorolni, – és az nem az igazi, – ezért be kell járnom a színházba. Nekem ez a szakmám, s amellett nagyon szeretem is, így naponta bejövök, egy-másfél órát gyakorolni.

Számomra az a minimumkövetelmény önmagammal szemben, hogy egy előadáson hiba nélkül lejátsszam a darabot. Ehhez mindenképpen nyugodt idegállapotban kell fújnom, az pedig nagymértékben attól függ, mennyire vagyok felkészült.

Tölgyesi Tibor