Hazugságegyensúly

Az olaszliszkai – dráma Borbély Szilárd műve nyomán
A budapesti Katona József Színház magára vonta az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos földrajz-biológia szakos tanár hozzátartozóinak haragját, amiért a tragikus eseményről írott darabot a megkérdezésük nélkül mutatták be. Mentségük, hogy nem egyeztettek az előadás szövegi alapanyagát adó szerzővel sem.

2014. február 19-én Borbély Szilárd kivonult közülünk. Halálba torkolló kedélyváltozásainak klinikai leírása szakszerűbb, mint a költőtárs József Attiláé volt 1937-ben, tizenegy évvel az autizmus amerikai felismerése előtt. Hölderlin szavával: „Ó, az ember vad szívének sehol sem lehet otthona”. A civilizált Európa pitvarából fordult vissza Debrecenbe, befejezni az életét: nem akart lenni, a nyugati világ bajnoka sem. A diagnózisok és az öngyilkosság visszfényében egyszerűsítés kijelenteni, hogy „Borbély Szilárd nem az olaszliszkai lincselésről írt darabot, hanem az olaszliszkai lincselés kapcsán a világ és az ország állapotáról.” Máté Gábor rendezése meg is cáfolja a saját szavait. Borbély Szilárd költőlelke az otthonát kereste. A folytonos fájdalom és bűntudat keverékéből keletkező depressziója – hol mélabú, hol búskomorság – diktálta ezt a görögös megszólaltatásra ösztönző opust.

Ha csak egyetlen képzettársítás lendíti meg a fantáziát, az vershez vezet. Itt kettő kínálkozott. Felkelthette az író figyelmét a lincselés helyszíne, ahol a világháború előtt nagy számban éltek haszid zsidók, s ő oldalágról örökölhetett tőlük géneket. A másik kapcsolódási pont a tanár útvonal-választási hibája volt. „Átmegyünk itt a falun a nővéretekért, már anyu biztos vár haza mindnyájunkat, meleg vacsorát ígért, meg még sütit is.” Az író a szülei karácsonyi köszöntésének az időpontját tévesztette el: „Ahogy máskor is, Ilona vette fel a kagylót. Azért telefonáltam, hogy elmondjam neki, megnéztem a közlekedési lehetőségeket, és csak a volt járási központig tudnánk másnap, Szenteste, eljutni. Ilona azt mondta, hogy jobb lesz, ha majd inkább Karácsony második napján megyünk. Bár nagyon szerette volna, ha hamarabb jövünk, mert nem tudja, hogy eddig él még, és valamit, ami nem telefontéma, meg kellene beszélnünk. Ezen az estén nem beszéltem Mihállyal.” A rablógyilkosság áldozatává lett édesanyját dermedt vérében fekve látta viszont: a tanárt a lányai szeme előtt verték agyon.

Az író pajzsként tart maga elé egy analóg történetet. Íme, az elkerülhetetlen, a tragikai vétség, aminek eredője Péterfy Jenő megfogalmazásában az egyén és a világrend összeütközése. Esetünkben azonban a Beöthy Zsolt által finomított definíció érvényes, amely szerint a felelősség megoszlik az egyén és a társadalom között, alkalmasint olyan mértékben, hogy az egyén felelőssége szinte felszívódik a társadaloméban. „Rabbi: Tudod mit, neked is igazad van. Mert mikor eljön a Messiás, letörli a könnyeit mindenkinek, és az öröm lesz akkor imává.” Cziegler Balázs kétszintes, „ide sereglik, ami tovatűnt” díszletépítményének homlokzati ornamentikája jelzi, hogy a jelen pillanat mélyen a történelembe, a kultúratörténetbe ágyazott. A szereplőket exponáló felső szint titkos ajtói viszont sejtenem engedik, mennyire illékony annak a mindenségnek az igazsága, amellyel mérnem illenék magam.

Az édesanya cigány gyilkosait elfogták, de bizonyítottság híján, szabadon engedte őket a bíróság. A tanár agyonverői nem menekülhettek meg a lincselés vádja alól. Mi-hogyan-miért? Nyilatkozata szerint, Máté Gábor olyan darabot keresett, amellyel a mai társadalmi problémákra összetetten lehet reagálni. Nos, személyes keservét az egyetemesség horizontjához illesztve, Borbély kiteregeti a hamiskártyás világ cinkelt lapjait. Archaikus posztmodern poézis. Akár a görög dráma. A színház architektúrájából eredően is távolságtartó, szükségszerűen teátrális. A rendező – Török Tamara dramaturgi támogatásával – pontosan osztja be a tények közötti, igazságfokban mérhető szellemi távolságokat. Minden megszólaló a Kar tagja, s majd mindegyik a világ Tiborca. Kilépve a Karból, a felnőtt színészekre, Mészáros Blankára osztott gyermek-szemtanúk felnőttes ország kritikája, Szacsvay László lidércszerűen előtermő Rabbija, a Bíró Szirtes Ági, az ügyész Borbély Anna és az ügyvéd Pelsőczy Réka igazságlebontó következtetései, a Vádlott Tasnádi Bence és a Tettesek, Dér Zsolt és Papp Endre társadalomátka, vagy a kamerás zsidó önkereső, Haumann Péter Idegen turistája: Borbély Szilárd polifon kedélyének egy-egy szóra lobbanása. Az élhetetlen országról-világról olykor fűzfapoétásan költött, metrum-döcögtetéssel skandált/kántált tirádák.

Ám nem világ az, aminek színe nincs, csak fonákja van. Karvezetőként, Máté rendezésében Pálos Hanna a világ színeként, a harmónia zsinórmértékeként van jelen. Alakítása az elfogulatlanság medrét rajzolja ki. Szeretetet parancsolóan szenvtelen taglejtése feltárja a valóságfödte igazságot: az esetleges fölötti, örök lényeghez visz közel. Kevesen figyelnek rá, a nézők zöme számára az érték- és igazságtudat plazmaszerű halmazállapotába csobbanni kedvesebb.

Dramatikus vészoratórium, feszengető, kényelmetlen színház. Kurtán töprengő ítészek megkerülhetetlennek szokták címkézni az ehhez hasonló, telitalálat-előadásokat. Ez nem így van. Nagyon is megkerülhető, sőt éppen azok fogják a legmesszebbre tartani magukat tőle, akik a legvehemensebb szószólói valamelyik partikuláris igazsághalomnak. Az elfogulatlanságnak nincs piaca ebben a nagy kártyacink-forgalmú világban. (Lásd Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk című darabjának recepcióját, az idegenkedést bármilyen szellemben történő előadása iránt.) Olaszliszka az emberiség bűnjegyzékében szócikk lett. Egy szócikk tartalmát nem szabadna sem családilag, sem célcsoportosan kisajátítani.

Képek: Dömölky Dániel