Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Három nővér – Gyergyóból

Készült

on

Vágyak  fóliában

Nem illő a komédia műfajával hirdetni, ha van a darabban egy tűzvész, egy végzetes párbaj és egy Natasa nevű szörnyasszony – gondolhatta Csehov, amikor a színjátékai közül egyetlenként, a Három nővért drámaként határozta meg.

Kedves régi barátnőm, egy pályaválasztási tanácsadó gyermekpszichológusa megkérdezte hajdan kliens-Misikét; tudja-e, mi borítja a tyúk testét? Hát a fólia! – vágta rá magabiztosan a gyermek. E negyvenöt évvel ezelőtti emlékem idéződött fel, amikor zsöllyébe huppantam a Figura Stúdió Színház előcsarnokába telepített nézőtéren, s nejlonba csomagolva találtam magam körül mindent. Albu István rendező hagyott bőven fészkelődési időt a szememnek, annyit, hogy észre se vegyem szinte, miként szivárog bele a színpaddá bugyolált térbe az előadás: csupa olyan színésszel, akik a tudóskodás-mentes szövegfelfogásban, éppen az alkatuk szerint való szerepformálásra képesek. A darabválasztás szereposztó-produceri bravúr.

Paradox naturalizmus – arccal az utcafrontnak. Magunk elé képzelendő a Prozorov-árvák házának nappalija; a névnapos Irina itt, a középső födémtartó oszlop tövében üldögélve fogadja a köszöntőket. A jegypénztáron túli homályból lép elő a fiútestvér, Andrej. Olga, a legidősebb nővér átellenből, a ruhatár-konyha irányából érkezik, Mása pedig, a mélabúja mélyéről, majd előbukkan valamikor.

A házba reálisan, a színházi főbejáraton át lehet bejutni. A távoli utca gépkocsiforgalma az előadásélmény része, nyilvánvaló rendezői ösztönzés; ne akarjunk nézőlelkünkkel a XIX. századba visszamerülni. (Hajlamosak néha megfeledkezni a színre vivők arról, hogy Csehov kortársi-kortárs író volt, a nézőit a saját jelenükkel szembesítette: nem lőtte ki mondandóját időkapszulában sem a régmúlt, sem az elképzelt jövő felé.) Idővicc ugyanakkor, hogy a városba helyezett katonai alakulat parancsnoka, Versinyin ezredes – párhuzamos közlekedésben az autósorral – lóháton rúgtat elénk. Várható bemutatkozó látogatása hírét már meghozta egy társaságbeli hadfi: tudták, hogy moszkvai. A nyeregből pattant főtiszt látványa mégis a gyermekkoruk (kiskamasz koruk) emlékeit hozza elő; különösképpen, miután kiderül, hogy Versinyin az apjuk alatt szolgált, és bejáratos volt hozzájuk, sőt szinte a szomszédjukban lakott. Aztán ugyanez a múlt toppan be, ugyanazon a bejáraton – biciklivel.

Nagy Csongor-Zsolt a sarki kocsmából menesztett, részeg kerékpárzsonglőr nagybelépőjét adja, Csebutikin katonaorvos szerepében. Hatalmas ívet jár be. Szivacsagyúnak látszó gödény, ám hirtelen sebzett lélekké változik, amikor a névnapi ajándékba hozott szamovárja miatt kikacagja Irina. Később pedig, a részegsége egyik őszinte-szószátyár fázisában éppenséggel éleslátónak bizonyul, kimondva, hogy Andrej gyermekének a városi elöljáró, Protopopov az apja. Kezdetben egyedül ő tud Irina vőlegénye (Tuzenbach) tervezett párbajáról, sejteti annak egyetlen lehetséges kimenetelét. Éreznünk engedi azt is, hogy a család benső barátja, a legrejtettebb titkok gazdája, s Irina származhat akár tőle is. A tűzvészben nem menti az embereket, a dráma fináléjára viszont színjózanra issza magát: most még elutazik a többiekkel a szolgálati helyére, mondja virgoncan, de mindjárt eléri a nyugdíjkort, és visszatérve majd megteremti maga körül a rousseau-i harmóniát.

Versinyin – Faragó Zénó – réveteg kalandor, Csehov orosz Don Juanjának kifejlett példánya (ennek előképe a befejezetlen színdarabban Platonov). A nők szerelmét puszta lénye vonzza, az erénye őbennük dagad férfifelettivé: e teher alatt a közönséges férfiember megroppan, s a riadt orosz lelke szüntelen teáért kiált. A moszkvai jövevény felismeri a nővéreket. Bartha Boróka Olgájában a lehetséges haza-anyácska vonzerejét érzi – ez a legtisztább érzelmi viszony –, Máthé Annamária Irinája a lánygyermek iránti kíváncsi csodálatot váltja ki benne, míg Vajda Gyöngyvér Másájával egy szabvány románc formálódik azzal a vonzalomtöbblettel, hogy az önkéntes szerelmi áldozat katonának a gyermeke. A testi-lelki egymásra hatásban mámorfokozó tényező lehet a reguláris viselkedés, a sarkos erotika.

A Prozorov nővérek családi Versinyinje a körülrajongott testvérük, Andrej. Jövőbe látó édesapjuk polgári egyetemre íratta, nem katonapályára küldte a fiát. Tudósnak készült, de otthagyta az egyetemet Moszkvástul, s hazatért ideiglenesen. Andrej megformálója, Bocsárdi Magor – a szerencsejáték-szenvedélyét leszámítva – vérbeli Csehov-természet; tágabban a XIX. századi orosz irodalom egyik alaptípusa, a fölösleges ember mintadarabja. Egy stabilnak mutatkozó értékrend nevében, ellenpontozza viselkedésével a környezete életízlését. Azért hozzád beszélek, mert nem hallod – mondja a dramaturgi műtét által Tamás Boglár számára, Anfisza néven, bravúros epizódszereppé összevont házi- és hivatalszolgának, aki folyton a nyomában lohol az akut aktákkal. Andrej menekül az aláírnivaló elől, a nővérei Moszkva-vágyától, s attól a gondolattól is, hogy a babakocsiban, második gyermekeként aligha a maga nemzette leányt tologatja. Hegedűjén azonban valamelyik elkövetkező évszázad zenéjét játssza.

A negyedik felvonás az elsőnek színbeli tükre: a precízen kinyitott dramaturgiai olló összezárása a cél. Az elsőben hozzánk, nézőkhöz tört be a külvilág, az utolsóban mi megyünk ki a szabadba, a színház (ugyancsak becsomagolt) udvarába. A darab szerint a ház kertjében vagyunk. Az alakulatot másik városba vezényelték, a tisztek nemsokára indulnak, búcsúzni jöttek. Üres és unalmas lesz nélkülük a város. Olga elkerült a családi házból, a dadával a gimnáziumi lakásban fog lakni: „Nem akartam igazgatónő lenni, mégis az lettem… tehát nem leszünk Moszkvában”. Natasa a ház korlátlan uraként új szobabeosztást készít, és már tervezi, hogy kivágatja a kertben a fasort. Andrej a gyerekkocsival kislányukat, Szofocskát sétáltatja, közben a város kisszerűségéről kesereg. „A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, aki ne hasonlítana a másikra… csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak…” Csebutikin azt tanácsolja neki, hogy menjen el innen, „és minél messzebb, annál jobb”.

Nyugtalan várakozás vibrál a levegőben. Előző nap Szoljonij belekötött a báróba, aki feldühödött, és nemsokára párbajozni fognak. Irinán kívül mindenki tud róla, Irina is sejt valamit, de senki nem tesz semmit. Irina ismét új életre készül: elfogadta Tuzenbach házassági ajánlatát, másnapra tűzték ki az esküvőt, utána elutaznak; a báró téglagyárban fog dolgozni, ő meg már letette a tanítónői vizsgát és tanítani fog. Szól a katonazene, az alakulat azonnal indul, Versinyin elbúcsúzik, leszakítva magát a zokogó Másáról. Kuligin nagylelkűen megígéri feleségének, hogy nem fogja szemrehányásokkal zaklatni.

Csebutikin, az orvos visszatér a párbajról és bejelenti Tuzenbach halálát. Irina nővéréhez bújva sírdogál; másnap egyedül utazik el és tanítani, dolgozni fog. Andrej megjelenik a gyerekkocsival, Olga átöleli húgait, az ő lírai szavaival záródik a darab: „Élni fogunk! A zene olyan vidáman, olyan boldogan szól. És én azt hiszem, nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk… Jaj, csak tudnánk, miért?!… Csak tudnánk, miért?” (Forrás: Wikipédia)

A második és a harmadik felvonás két tűzvész eseménytörténete. A szereplők belső utazása: egy pszichikai (drámai) hármas egységben, a pszichikai aranymetszés rendje szerint alkotott szellemi kaland: pasztell tragédia. Közömbös az év, az évszak, a napszak, de a cselekmény pillanatnyi helye is. A második felvonás (a színház Stúdiótermében) egyszerre Prozorovék háza, és Moszkva jellegzetes épületeinek makett-kiállítása. A Cseresznyéskertben (Meggyeskert) azzal érvelnek a birtokukat elveszítő tulajdonosok, hogy a rajta lévő régi gyümölcsös a lexikonban is szerepel, az újgazdag kereskedő, Lopahin viszont azt mondja, nincs a termésnek piaca, üdülőteleppé lesz parcellázva a föld. Fejszecsattogás. Itt, a több idegen nyelvet beszélő három nővér nem született anyaságra. Ugyanakkor, a rózsaszín ruháját zöld övvel átkötő, bárdolatlan Natasa apaságba sodorja Prozorov Andrejt, s benépesíti két gyermekkel a házat. Tűzgolyóként cikázik, felégeti maga körül a komplett tradíciót. Elzavarja a betlehemeseket, megváltoztatja a szobabeosztást, majd kilátásba helyezi a kerti fasor kivágását. A korabeli Z-generáció akadálytalan diadala a kókadt elit felett. A női hatalomszerzés lehetséges stratégiáit kettős szereposztással mutatja be a rendező. Szilágyi Mira a magához való intellektusból fakadó fölénnyel igázza le a ház népét, míg Boros Mária Natasája inkább a csáberejével nyomul.

A darab harmadik felvonás valóságos tűzvésze a nagyszínpadon keletkezik. A színi tudósítás e pontján illő méltatni a Díszlet-jelmeztervező Márton Erika és a Képzőművész Ferenczi Zoltán társalkotói rangú munkáját. Náluk nem vet lángot a tűz: hőhatásra, az építményt burkoló zsugorfólia olvad semmivé. A semmi tüzében leolvadnak a személyiségmaszkok, és az illúziók. Moșu Norbert-László (Kuligin) a felszarvazott gimnáziumi tanár szerepében – ahelyett, hogy lánglovagként tűnne ki – Mását, a feleségét őrzi. Irina udvarlóját, a leszerelni vágyó katonafilozófus Tuzenbachot Fodor Alain Leonard játssza. Ő a szerelmét óvná, nem a tűztől azonban, hanem a Kolozsi Borsos Gábor bőrében lopakodó vetélytárs, Szoljonij közeledésétől. Az érzelmek leplezetlenül törnek fel. Mindhárman szürke fátyollal fedett lelkek, porlepetten mozgó szobrocskák, akiknek csóvát vet zsigeri énjükre a pillanatnyi vészhelyzet. Nem gnómokat – jólelkű karikatúrákat rajzolnak a színészek.

Vándortér. A felvonásonkénti helyszín-változtatás lényegi. A nővérek úgy vágyakoznak Moszkvába, hogy azt el sem hagyták, soha. Belefeneklettek a gyermeki, az egyszervolt boldogságuk kátyújába. Keresztülgázolnak felnőtt lényükön az esélyterek, s érvényes ez a képletes mozdulatlanság a szabadulóművészek csoportjára is, akik a darab végén majd felkerekednek valahová. Csak az nem következik be, mindig azt hárítják el maguktól, amit a természet a maga rendje szerint kínál. Szenvednek ettől, de a szenvedésükben fura kéj lappang: a gyönyörittas orosz fájdalom.

A Nyugatról érkező demokráciaexport érzékelhető (filológiailag kimutatható) hatással volt Csehov drámaretorikájára, ám egyenlően – a bölcsesség gyöngéd cinizmusával – formázta meg a hebehurgya társadalmi-szabadságharcosokat, és az emlékeikben fuldokló hagyományvédőket. Albu színháza Csehov-lelkű. Fóliáz. Enged réveteg hősökként harmóniában élnünk a tetteink hiábavalóságával. A képzőművészeti gesztushoz Bocsárdi Magor fanyar rapszódiákat komponált. Könnyed futamai súlyosabbak a komornál: vonója alól a por muzsikál.

 

Bartalis Előd fotói

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű