A Glembay ház Komáromban


Horvát Mizantróp

Miroslav Krleža darabja (eredeti címén A Glembay Ltd) nem a színházba ezreket bevonzó, habkönnyű vígjáték. Végjáték. Akkor bátrak műsorra tűzni az igazgatók, ha a társulatuk színészeire ráillenek a szerepek, s jelentkezik a színrevitelre egy felkészült, jelen századi értelemben konzervatív rendező. A vendégmunkára meghívott Martin Huba ilyen, s a keze nyomán odataláltak a szerepek a színészek alkatához.

Sötét belső lakástér. A természetessé vált jómód nem hivalkodó, hanem praktikus komfortja. Értékálló festmények a falon, fő helyen a zongora. Jozef Ciller, a díszlettervező nyitó színpadképe atmoszférateremtő: akkora nyugalmat áraszt a tér, hogy azt szinte csak feldúlni érdemes: sötét hely – sötét indulatok; minden ember jó! – ősi kannibál mondás. Ilyesvalami érződik Szabó Viktor (Leone Glembay) hangjában, amikor Olasz István (Dr. Alois Silberbrandt, a báróné fiának nevelője, a báróné gyóntatója) elrebbenti mellőle az éppen lenyűgöződni kezdő Angelika nővért. Leone megfestette őt. Lappangó konfliktusforrás már a falra aggatott dinasztiaportrék stílusa is. Az apja hetvenedik születésnapjára érkezett, az első házasságból született, művészi pályára lépett fiú, bár a korosztálya ízlése szerint szapulja az archaikus arcképeket, valójában a gazdasági maffiába tömörült rokonairól ítélkezik. Vehemensen, mint a mizantróp Alceste Moliére darabjában, vagy régebbre nyúlva színháztörténeti emlékért, mint Gribojedovnál Csackij, a magányos, byroni látásmódú fiatal nemesember. Az özvegységében apácának szegődött Angelikát Holocsy Krisztina játssza. Veleérző természetű nőt formál, akit nem taszít Leon eszeveszett vagdalkozása, meghallja a kuszán tálalt tények mögött az igazságot, de azon sem szörnyülködik, amint majd rokona, az ünnepelt Náci (Ignác Jacques) Glembay ravatalánál is, a hozzátartozók bambult gyülekezetében ő lesz a gyászban a legbensőbb megrendüléssel osztozó személy. A nyitánybeli modellt üléstől Leon finálébeli végzetes tettéig, empátiájába szerelem szivárog a festőférfi iránt.

„Ha egyetemesen szemléljük a Glembajokat, amint háromszáz főnyi menetként vonulnak felénk, a Mária Terézia korabeli céhek homályából egészen a mai szinkopált néger zenéig, az emberben – ilyen távlatból nézve – felmerül az a meglehetősen bonyolult kérdés: vajon merre tartanak ezek a Glembajok, s voltaképp mi a célja családilag szervezett mozgásuknak a mi siralmasan provinciális viszonyainkon át?
Idestova két évszázad telt el azóta, hogy a muraközi remetineci plébánia születési anyakönyvébe bejegyezték az első hiteles adatot a Glembajokról. Mennyi vér és könny ömlött, mennyi bűn, csalás és botrány történt azóta, és hány imádság szállt az égre, s mind-mind csak értük és miattuk. Hányszor átkozták el a Glembajok nevét heted- és kilencedíziglen a tenger sok gazság és nyomorúság miatt, amit a glembaji kamatláb és érdek kérlelhetetlen logikája okozott felebarátaiknak csaknem három évszázadon keresztül: Mária Teréziától a Ferenc József-i uralom késő alkonyáig.
Az első nemzetség emberöltőjében a Glembajok még névtelen céhes iparosok; a második nemzetségben már fel-felbukkannak a családban a bűncselekmény és ragadozó erőszak első jelei; a harmadik nemzetség ivadékai megszerzik és hasznosítják első gőzgépeiket, megalapítják első bankjaikat, s uzsorakamaton tollasodva, szemrebbenés nélkül váltják aranyra az emberi vért és verejtéket. Ez a glembaji Arany a hetvenes években kezd lateineresedni: hovatovább ügyvédi és bankári előkelő csengést nyer, főúri származású nejek révén nemesedik és úri ivadékot nemz. A következő emberöltőben e sarjak lelépnek a színről: a végső terheltség teátrális tartozékaival – idegbajos, görcsös fintorral, veronállal és browninggal hagyják el a horvát élet már annyiszor megénekelt színterét.”
(M. Krleža: A Glembay-család. [Fordította: Dudás Kálmán], Budapest, Új Magyar Kiadó, 1956)

A szerző tollából, röviden ennyi adalék Horányi László alakításának méltatásához. Ünnepelti tekintete az általa dirigált családi vállalkozás sikerességét ragyogja, s a hálás rokonoknak a zongorás-festményes méltóságú nappalihoz illő, szordínózottan szervilis ovációja megengedi azt is, hogy e csillogást a mímelt szerénység opáljával vonja be. Az unkatestvért alakító Fabó Tibor (Titus Andronicus Fabriczy-Glembay), a cég jogtanácsosaként Béhr Márton (Puba Fabriczy-Glembay), háziorvosként Rancsó Dezső (Dr. Paul Altmann), az ulánus főhadnagy szerepében Bernáth Tamás, valamint a lakájt játszó Nagy László hivatottak arra, hogy megalkossák a cégvezető képzeletbeli szobrát. Utóbb, a tranzakciós veszteségek érkezéseikor, ugyanők fogják belenyüzsögni a pénz szentségét idéző térbe a pánikhangulatot. Az előadás nagyjelenetéhez azonban nincs szükség személyek teremtette hangulati környezetre. Leone nem a pénzbűntettei felhánytorgatásával rendíti meg az apját, hanem azzal a szembesítéssel, hogy felesége a fiuk nevelőjének ágyasa. Felidéződnek a házasságtörténet eseményei: Horányi míves erőbeosztással feszíti magát hangulatban odáig, hogy a végső érve már csak a tettlegesség lehessen, s ennek az energiavesztésnek, s a morális megsemmisülésnek hitelesen kimunkált következménye a halál.

A záró felvonás főalakja Holocsy Katalin (Castelli-Glembay báróné). A Leone ágyában is megfordult, bordélylányból lett bárónőt alakító, érzelemdús parvenü. A megélhetési ösztön és a szüntelen kéjvágy ugyanakkora intenzitása jellemzi. Az énjének e két alkotóeleme, az élete felfelé ívelő pályaszakaszában szimbiózist alkot benne, a válság bekövetkeztekor viszont éppen ez lesz a detonátor, a nagy személyiségrobbanás kiváltója. Tetemrehívásakor, Leone ellenében, az énje taszító lényegének a megnyilvánulása a vesztét okozza. Komoly színészi próbatétel – az előadás egészhez méltó eredménnyel.

Mondhatnám, nem eget rázó dramaturgiai pukkantás. Egy szülinap apropóján a fiúcska beolvas apukájának azért, mert az eltüntetett anyukája helyére ringyót vett magához, aki kevesli a tőle kapható gyönyört, ezért a saját házában szarvazza fel folytatólagosan. Apuka belehal a szégyenbe, mostohaanyuka abba, hogy a fiúcska a nagy szembesítés közepette felfedezi magában a gyűlölt családi vért, s ettől dühbe jön. Mondhatnám, sőt mondom, de kíséretül egy futballpéldázattal is idemerészkedem. Van végre két, európai nívón teljesítő futballcsapatunk. A kettő közül a Fradi edzője, bizonyos Szergij Rebrov nevű ukrán azt mondja, ő a mai követelményekhez igazodva készíti fel a csapatát, ám a siker-módszertana összes elemét a hajdan világverő Kijevi Dinamo mesterétől, Valerij Lobanovszkijtól tanulta el. Mai futball – negyvenéves metodika! Nos, Martin Huba a jelenkori európai színház egyik Lobanovszkija. Kézbe vett egy dramaturgiai mestermunkát, amely valószínűleg az 1928-as kezdetű nagy gazdasági világválság horvátországi kivetülésének hatására íródott, s mutatták be 1932-ben. A magyarországi ősbemutatót a Nemzeti Színházban tartották 1958-ban, feltehetőleg nem függetlenül a Gerő-Rákosi féle bolsevik birodalom 1956-os megtépázásának áthallásaként. A darab színen tartásának esélye alighanem az eredeti struktúrához való hűségben (a historikusságában) és a színi-mesterségbeli tökélyben volt kereshető. Huba szintúgy az értékállandóság megjelenítője. Historikus, ám új fordításban – Fabó Tibor munkája, Petheő Boglárka segítségével) – játszatja a darabot. Sejtelmesen kortársi előadás.

Képek: Kiss Gábor Gibbó


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344