Lehár Ferenc Luxemburg grófja című nagyoperettje a műfaj egyik legkülönlegesebb alkotása. 1909-es bemutatójakor csodás zenéjén kívül briliáns alapötletével, eleganciájával, szokatlan humorával és modern frivolságával lepte meg az igényes, alaposan elkényeztetett bécsi, majd később a pesti közönséget. 2026. december 4-től a Veszprémi Petőfi Színházét gyönyörködteti és gondolkodtatja el, hiszen a teátrum Peller Károly rendezésében műsorára tűzte a kalandos sorsú, az ’50-es években átdolgozott művet. A Honthy- és Rátonyi Róbert-díjas, Kálmán Imre-plakettel kitüntetett színésszel, rendezővel, az operett műfajának egyik legjelentősebb kortárs alkotójával ennek kapcsán beszélgettünk.
– Több mint két évtizeddel ezelőtt Brissard szerepében „belülről” ismerte meg Luxemburg grófját, most pedig rendezőként annak az egész világát kell megteremtenie. Mennyire ugyanazt a darabot látja ma rendezőként, mint annak idején színészként?
– Az eltelt húsz év alatt magam is más lettem. Akkor szinte még pályakezdő voltam. Mindemellett túl vagyok a táncoskomikusi korszakomon, az a szerepkör lezárult az életemben. A 2003-as előadás maga is egy 1997-es előadás felújítása volt, amelyet szintén Iglódi István rendezett. Abban Brissard szerepét Csere László, Juliette-ét Oszvald Marika játszotta. A próba úgy zajlott, hogy megnéztük a felvételt, majd megtanultuk a darabot a rendezőasszisztenssel. Iglódi csak az utolsó egy-két hétben foglalkozott velünk. Neki sem volt könnyű dolga, elvégre számára is eltelt hat év. Kérte, hogy egy kicsit próbáljuk követni azt, amit Oszvald Marika és Csere László csinált. Ez már csak azért sem volt egyszerű, mivel Marika alacsony, Laci kifejezetten magas, mi pedig hasonló termetűek vagyunk Kékkovács Marával, a szubrettpárommal. Mindemellett húsz évvel fiatalabbak voltunk Laciéknál. A próbaidőszakból leginkább a küzdésre emlékszem, hogy ne kelljen senkit másolnunk, hogy önmagunk lehessünk. Olyan nagyszerű kollégákkal dolgoztunk, mint Koltai Róbert, Kalocsai Zsuzsa és Nyári Zoltán. Ott volt továbbá az akkor induló operettszínház fiatal új generációja, Fischl Mónika, Vadász Zsolt és Vadász Dániel. Remek volt velük játszani, az előadást szerették a nézők. Bennünk mégis vegyes érzések munkáltak, mivel a rendezés alapvetően nem ránk volt kitalálva. Egyébként sokféle adaptációt láttam a Luxemburg grófjából, és mindegyikben volt valami, ami különösen tetszett. Tudni kell, hogy a színházak a Kellér Dezső–Békeffi István-féle, az ’50-es évek elején készült átiratot játsszák. Ebbe került be Fleury, a grande dame (az idősebb primadonna szerepköre – a szerk.) karaktere, amelyet kimondottan Honthy Hannára írtak. Ezzel azonban eléggé sérült a szubrett szerepe, mert annak egy részét Fleury vette át. Összességében azonban a saját figurámmal foglalkoztam. Most, rendezőként mindegyik szereplő helyzetébe beleképzelhetem magamat, mivel felülről látok rá a darabra. Ami megnehezíti a dolgomat, az az, hogy a szövegkönyv kötött, azon nemigen lehet változtatni. A kivitelezés terén persze van némi mozgásterem.
– Maradt olyan emléke az egykori előadásból, amelyet tudatosan elhozott magával a Veszprémi Petőfi Színházba, vagy éppen ellenkezőleg: rendezőként szerette volna „elfelejteni” mindazt, amit korábban a Luxemburg grófjáról gondolt?
– Nem tudom, hogy vajon tudatosan-e, de azt hiszem, minden rendezésemben benne van az a fajta játékosság és humor, amely Iglódi előadásait jellemezte. Hozzá hasonlóan én is hagyom felszabadultan, önazonosan játszani a színészeket. Szerintem e nélkül nem igazán működik jól egy operett. A Veszprémi Petőfi Színház előadása egészen máshogy néz majd ki, más lesz a dalok dinamikája. Ma a prózai részeket pörgősebben kell játszani. Azok a viccek sem maradnak meg a régi előadásból, amelyek felett eljárt az idő. Ugyanakkor szem előtt tartom Szinetár Miklós tanár úr gondolatát, nevezetesen, hogy az operettben mindig az a legrosszabb, amikor valamit nagyon modernül akarnak megcsinálni, eltüntetve a mű magasztosságát, emelkedettségét. De nem működik a vicceskedés, úriaskodás sem. Az előadás akkor jó, ha a színész halálosan komolyan teszi a dolgát, csak a néző nevet rajta. Az operett humora tehát afféle chaplini humor.
– Brissard csak egyetlen nézőpontot adott a történetre. Rendezői szemmel melyik szereplőről derült ki, hogy más figura, mint amilyennek Brissard szemszögéből látszott?
– Ez érdekes, mert Brissard-nak nincs túl sok jelenete az olyan táncoskomikusi szerepeimhez képest, mint a Marica grófnő Zsupánja vagy a Csárdáskirálynő Bónija, akik a hátukon viszik az előadást. Juliette-tel, a szubrettel, valamint Renével, a bonvivánnal volt jelenetem. A takarásból persze figyeltem, hogy mit csinálnak a többiek, például Koltai Róbert és Felföldi Anikó. Az ember rendezőként máshonnan közelíti meg a szerep igazságát. A szereposztás alapján tudom, hogy miként szabhatom rá a figurát az adott színészre, valamint, hogy a szerepen keresztül mit szeretnék megmutatni a nézőnek.
– A Luxemburg grófja története ma meglehetősen képtelennek hat: pénzért kötött névházasság, társadalmi rang megszerzése, válás, majd szerelem. Hogyan veheti mégis komolyan egy mai néző?
– A mai élet is tele van képtelenségekkel, nem? Hiába mondják, hogy ilyesmik csak az operettben léteznek. De szerintem nem is ez a fontos. A néző embereket akar látni, akiknek a boldogságáért szurkolhat. Ha úgy vesszük, az operett egy felnőtteknek szóló mese, vagy, ha filmes párhuzamot keresünk, olyan, mint egy romkom. Az ember már a legelején tudja, hogy a szereplők a végén, mindenféle bonyodalmak, bukdácsolások után összejönnek egymással. Az operettben is ugyanez van. A való életben ezek a szituációk nemigen fordulnak elő. De pont azért szeretjük ezeket a történeteket, mert titkon reménykedünk: egyszer ugyanígy a mi sorsunk is jóra fordulhat.
– Az operett műfajában évtizedek óta otthonosan mozog. Rendezőként ez inkább szabadságot ad Önnek, vagy éppen nagyobb felelősséget jelent akkor, amikor egy olyan klasszikushoz nyúl, mint Lehár műve?
– Egyrészt mindenképpen szabadságot ad, mert most én mondhatom meg, hogy milyen legyen az előadás. Meg tudom mutatni, hogy mit gondolok az operettről. A másik oldalon ott annak a felelőssége, hogy a ma nézőjét kell meggyőzni arról, miért is jó az operett. Annak ellenére, hogy egy több mint százéves műfajról beszélünk, az ma is nézhető, átélhető, képes örömet és boldogságot nyújtani. Ne felejtsük el azt sem, hogy az operettek a születésükkor olyan kortárs darabok voltak, mint például ma Pintér Béla művei. Az aznapi történésekre reagáltak. Viszont nem szabad úgy színpadra állítani őket, mint régen, mert itt és most kell szólniuk a nézőkhöz.
– A mostani, veszprémi rendezésével kapcsolatosan megfordult esetleg a fejében, hogy az operettet bizonyos pontjain muszáj a ma nézőjéhez közelíteni valamilyen módon?
– Abszolút, mert – ahogy említettem az előbb – a színház akkor igaz, ha a jelenhez szól. Varsányi Anna jelmez- és díszlettervezővel sokat gondolkodtunk azon, hogy miként lehet az előadás úgy korhű, hogy most, 2026-ban ne tűnjön túl távolinak. Törekedtünk arra, hogy a századfordulós Párizs atmoszférája megjelenjen – persze, nem egy korabeli divatkönyvet akartunk megjeleníteni a színpadon. Ennek azért sem lett volna értelme, mert akkor mást láttak szépnek az emberek, más volt a nőideál és máshol volt a vágás a ruhákon. A célunk, hogy a néző beleképzelje magát azokba az időkbe. Olyan kortalan világot próbáltunk megteremteni, mint amilyen például a Moulin Rouge című filmben látható.
– A történetben szinte minden megvásárolhatónak tűnik: rang, házasság, pozíció. A szerelem viszont rendre keresztülhúzza az üzleti számításokat. Mennyire központi ez az ellentét a mostani Luxemburg grófjában?
– Ez az operettekben eleve hangsúlyos. 99 százalékuk úgy végződik, hogy a szerelmesek összejönnek. Megmutatják, hogy a szerelem milyen sokszínű, mennyire kétségbeejtően maró tud lenni. De a lényeg az, hogy győz.
– Az operettről sokaknak a könnyedség, a csillogás és a happy end jut eszébe. Ön szerint mitől lesz egy operettelőadás több puszta szórakoztatásnál anélkül, hogy közben elveszítené éppen azt a könnyedséget, amiért szeretjük?
– Az operettekben nyilván megjelennek a társadalmi problémák, sőt egy kis politika is van bennük. Aki nyitott szemmel és füllel ül a nézőtéren, meghallja ezeket az utalásokat. Ennél a műfajnál, így a Luxemburg grófja veszprémi előadásánál is sokkal fontosabb az, hogy a közönség csodálatos színészeket láthat. Aki eljön, elájul majd Kőrösi Csaba szerepformálásától. Vagy átélheti, hogy az ország egyik legcsodálatosabb primadonnája és koloratúr szopránja, Lukács Anita ebben az előadásban lesz primadonnából díva, amikor Honthy Hanna szerepét játssza el. Ott van továbbá a fiatal primadonnánk, Szőke Diána, aki Veszprémben most először mutatja meg magát ebben a szerepkörben, valamint a két bonvivánunk, Horváth Dániel és Nemes Tibor. Két teljesen eltérő karakter, így érdemes az operettet mindkettőjükkel megnézni. Imádnivaló a Hirschl Laura–Keller Márton szubrett-táncoskomikus páros is. De még az úgynevezett kisebb szerepeket is fantasztikus színészek játsszák. Egyszerűen varázslatos nézni ezeket a tehetségeket, amint a szívüket-lelküket odaadva gyönyörködtetik a nézőket, szolgálják ki Lehár Ferenc zenéjét, adják át a történetet.
– Egy operett rendezésekor mennyire a történetből, és mennyire Lehár zenéjéből indul ki? Előfordul, hogy a muzsika másfelé viszi egy jelenet értelmezését, mint amit első olvasásra a szöveg sugall?
– Akik az operetteket írták, elképesztően nagy mesterek voltak, gondolok itt mind a zeneszerzőkre, mind a szövegkönyvírókra. Ők aztán nem hibáztak. Van olyan, hogy első hallásra túlburjánzó, romantikus lírának tűnik egy-egy dal, de aztán a szituációból és a dalszövegből rájön az ember, hogy abban a szívbe markoló egymásba kapaszkodás, vagy éppen a féltékenység jelenik meg. A szerzők a dallamvezetésnél és a szövegnél sokszor szándékosan ellenpontoznak. El kell mélyülni a dologban ahhoz, hogy észrevegyük az apró finomságokat, azt, hogy miért pont ott van egy hangnemváltás, ahol. Amikor megértjük ezek jelentőségét, úgy érezhetjük, hogy az alkotók üzennek nekünk a múltból.
– Ha egyetlen dolgot kellene megneveznie, amely miatt a több mint százéves Luxemburg grófja ma sem muzeális darab, mi lenne az?
– A szerelem.
Hankó András
Fotó: Peller Károly hivatalos oldala / Boldog Attila


