Farkas Gábor, az igazi konferanszié

„A színpadon lencseként gyűjtöm össze a közönség figyelmét, átalakítom és visszasugárzom. A folyamatos energiaáramlás során igyekszem úgy átadni az adott jelentéstartalmat, hogy a nézők tanuljanak belőle és a személyes életükben hasznukra váljon.”

Háromévesen a ”Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt válaszolta: világhírű zenebohóc. Hétévesen, amikor a „párválasztós” játékban neveket kellett volna felsorolnia egy kis papírdarabkán, ő a vágyott szakmákat listázta: szobrász, festő, karmester, énekes. Termékeny, kreatív kisgyerek volt.

– Szüleimnek nem volt egyszerű a figyelmemet folyamatosan lekötniük. Ha kezembe adtak egy köteg papírt, hogy rajzoljak, fél óra múlva jelentkeztem, hogy kész vagyok.

Nagypapája nagyon szeretett magyar nótákat énekelni, édesanyja Ki mit tud? -on indult, édesapjának is jó előadói vénája van. Ám senki nem lépett művészi pályára a családban, így a fiú ilyen irányú érdeklődése vegyes visszhangot váltott ki otthon.

– Anyukám úgy vélte, az a fontos, hogy szeressem, amit csinálok, apukám viszont szerette volna, hogy valami „hasznos” hivatást válasszak, legyek például orvos, vagy mérnök, de ma már ő is büszke rám.

Festő szakon végzett a képzőművészetin. A főiskolai évek alatt bárokban énekelt. Kalmár Péter, a Moulin Rouge akkori jogtulajdonosa felfigyelt rá. Először az újra nyíló mulató 2×7 méteres falfestményének elkészítésével bízta meg, majd felkérte konferansziénak.

– A szűk kis nézőtérre, ami hasonlatos volt egy ékszerdobozhoz, beszűrődött a világ. A közönség a felső osztály, a fehérgalléros bűnözők és a turisták furcsa elegye volt. A mulató mégis a szórakoztatóipar békés, kulturált szigeteként működött.

A cikk folytatását keresse a Magyar Teátrum februári számában!