KERESZTES ÁGNES írása
Az elmúlt napokban Gyula utcáin sétálva több alkalommal is találkozhattunk pár lelkes fiatallal, akik az üdülőváros idilli délutánjait mindig valami színes, lendületes megmozdulással dobták fel. Beharangozó, zenés villámcsődület, fiatalos, kedvhozó, energikus kiszerelésben. Nekem mindenesetre nagyon meghozták a kedvemet az előadáshoz, alig vártam a szombat estét.
A színlapot olvasgatva olyan nevekkel találkozhatunk, mint Góbi Rita, Beck Zoli, Szabó Attila, Rozs Tamás. Ezen alkotók neveit egyazon színlapon látva az az érzésünk támadhat, hogy az évtized produkcióját készülünk megnézni. Főként, hogy ekkora szereposztású, fiatal, lelkes csapattal spékelték meg a névsort.
A jelmezek (Miareczky Edit és Dima Rita Timi asszisztens munkái) kimunkált, részletes, mégis egységes frissességet és lendületet kölcsönöztek a diákoknak. Igazi meglepetés volt a második rész elején a különböző mesefigurák és a furcsa, szokatlan lények megjelenése: a színkavalkád és a vibráló energia sodró hatást keltett a színpadon.
A díszlet (Magyarósi Éva) többfunkciós, letisztult. Eleinte talán a Nórát idézi (Botond Nagy kolozsvári rendezése), ahogyan a fiatalok elindulnak a „babaszobából” a saját útjuk keresésére, nemes egyszerűséggel a falon át.
A zenei betétek, énekek és dalok óriási erővel hatottak a jelenetek között. Felemelő és lenyűgöző, amikor ennyi fiatal hangosan és ilyen kirobbanó energiával énekel a színpadon. Beck Zoli nemcsak énekesként, hanem zeneszerzőként is remekelt az előadásban, igazi „sztárvendége” ő a produkciónak. Amikor belépett a színpadra, a közönség szinte megtapsolta, annyira váratlan és meglepő volt a feltűnése. Jelenlétének dramaturgiai funkciója sajnos tisztázatlan maradt, pedig kínálkoztak bőven kapcsolódási pontok, de úgy tetszik, e részirányokba nem akarta elterelni az előadást a rendező (Halasi Dániel). Ő elsősorban a fiatalokról szólt.
A dalok, valamint a jelenetek alatti tömegmozgások és koreográfiák (Góbi Rita) nem szolgálták olyan erősen az előadás egészét, hogy funkcióra leljenek: a zenei részek közbeni koreográfiák a jelenetekkel nem szervesültek. Sokszor eldönthetetlen volt, hogy tánclépéseket látunk, vagy bizonyos mozgásokat idéznek meg a színészek, amiknek jelentősége lehet az események szempontjából. A szöveges részek alatti mozgások sok helyen elvonták a figyelmet, ezért olykor nehezen lehetett követni a történetet, vagy nevezzük e valamit, „ahogy teccik”. Talán a súlyponti volta miatt az előadás legérzékenyebb pontjai a mozgatás és a koreográfia voltak. Ha ezek kicsit kidolgozottabbak, pontosabbak és funkcióra törőbbek, lendületük igazi építőeleme lenne az előadás egészének. Így helyenként olyan érzést keltett azonban, mintha azok a diákok, akiknek kevesebb feladat jutott, ilyen módon lettek volna feladathoz juttatva. Kár.
Kár, mert a diákok zsenge koruk, rutintalanságuk ellenére felszabadultan és lendületesen, igazi csapatként voltak jelen a színpadon. A közönségélményt nem érintő, belső szakmai probléma, hogy – vizsgaelőadás lévén – nem szerencsés, ha valakinek kiemelt szerep jut, míg az osztálytársa épp csak megmutatkozhat. Bár köztudottan a járvány jegyében múlt el a tanévünk, és az online oktatás miatt az elsőéveseknek a személyes ismerkedésre a színpaddal vajmi kevés idejük jutott, mégis bevállalták ezt a produkciót, sőt, fesztiválra is elbátorkodtak vele. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy kinek a javát szolgálja ez? A diákok még nagyon friss és amorf anyagok ahhoz, hogy érdemben meg tudjanak mutatkozni. Összeszokatlanok az osztályok, törékeny a játékmódjuk. Nehéz nézőként hátradőlni és eltekinteni egy-egy stiláris- vagy éppen beszédhibától, még akkor is, ha ezek a háttérinformációk a fejünkben vannak. Az előadás befogadását nagyban nehezítette a helyenkénti rossz hangosítás és a nehézkes színpadi beszéd, melyek miatt több alkalommal is elveszíthette a fonalat a néző.
A szöveg (Szabó Attila) valójában kiindulópontnak használta fel Shakespeare drámáját, melyen belül mindenféle asszociációs és hétköznapi problémával szőtte tele a történéseket. Olykor visszaköszönni láthattuk egyes motívumok helyét a történetben, például a Célia leszbikus vonalát az elején felszólaló lány történetével. Máskor azonban annyira kaotikusan váltogatták egymást az áthallások, intertextualitások és saját szövegek, hogy nem volt könnyű követni az eseményeket; hol is tartunk, mi is történik a színpadon. Egyszer nagyon szépen megszólalt ennek a generációnak az igazi lázadó, shakespeare-i, fejvesztett szerelmes fiatalsága, „kortársisága”, másszor viszont szájbarágós, helyenként közhelyes problémákkal szembesülhettünk, nem túl egyedi rendezői megközelítésben.
Az, hogy a lényeget illetően mekkora hangsúlyt kap a nemi szerveket eltakaró pizzás doboz vagy az egységes „woltos” ételkihordó hátizsák, nézői szemmel nehezen értelmezhető. A sok, elcsépeltnek mondható aktualizálás közepette felüdítő ellenpont lehetett volna a pandémia okán az ételkihordásban sztárcéggé emelkedett Wolt logója, ám kérdés maradt számunkra, hogy milyen dramaturgiai funkcióval bírt, és vajon mire kellett ráerősítenie e színpadi jelnek.
Halasi Dániel rendezőnek nagyon nehéz dolga volt. Rengeteg szempontot, irodalmi utalást, zeneművet, koreográfiát, problematikát kellett összeegyeztetnie, és közös szellemi tető alá vonnia sok apró részletet, ahhoz, hogy az előadás ne ragadjon le a „jó ötletek kavalkádja” szintjén, hanem váljék olyan kortárs színházi alkotássá, amely a diákok fejlődésének szolgálatán túl valami útravalót adhat a nézőknek is. Bevégzetlen munkát láttak a gyulaiak. A jövője kifürkészhetetlen. Előfordulhat, hogy továbbfejlődve-érve karriert fut be, s nem kizárt az sem, hogy majd egy hangulatos színészvizsga estjeként őrzi meg a résztvevők emlékezete: elsőéves szinten mesterségből jeles.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
